"egy bárka ring két tenger szorosában"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 4. (546.) SZÁM — FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szálinger Balázs
Teljesítmény-monológ
Egyed Emese
Ex-voto
Karácsonyi Zsolt
Visszatérés
Balázs Imre József
Nemes konzervativizmus és rakenroll - Beszélgetés Kemény István költővel, íróval
KEMÉNY ISTVÁN
Visszapillantó tükörterem
Szőcs István
Statisztamagyarok és nemzeti antinómiák
Boros-Jenei Székely László
Boros-Jenei Székely László fordításmunkáiból (1765–1769)1 - 2. levél Volterhöz
Szirmai Péter
Szerkesztőségi óra
Dobai Bálint
Versei
WERTHMÜLLER GYÖNGYI
Versei
Bálint Tamás
Versei
KILYÉN ATTILA ÖRS
Rövidprózái
Gaal György
Kolozsvári Regulus: Linczigh János
KABÁN ANNAMÁRIA − MÓZES HUBA
Dsida Jenő irodalmi seregszámlái
Márton Ágota
Titkot rejtő szövevények
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Új zenei „tízparancsolat”
Márciusi évfordulók
 
Gaal György
Kolozsvári Regulus: Linczigh János
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 4. (546.) SZÁM — FEBRUÁR 25.

A 17. század közepén véget ér Kolozsvár történetének kincses korszaka. Egymás után olyan csapások érik, amelyek a kis polgári köztársaságot szinte végveszélybe sodorják. Csak elöljárói bölcsessége és bátorsága menti meg néhány esetben a feldúlástól.
A csapások egy része természetinek tekinthető. Szinte tízévenként beköszönt a pestis (1618/19, 1622/23, 1633/34, 1645/46, 1654, 1661/62), s gyakran a lakosság egy harmadát elpusztítja, csak a legéleterősebb egyedeket hagyja meg. Ehhez 1628-ban még egy himlőjárvány is társul. Így is a lakosság száma fokozatosan növekszik, 1660-ban 2558 családot vesznek nyilvántartásba az adójegyzékek, ami körülbelül 10 000 lakosnak felel meg. A járványok mellett a tűzvész a városlakók nagy veszedelme. 1655. április 3-án még addig soha nem látott égés köszönt a városra, többnyire zsindellyel fedett házainak háromnegyedét elemészti. Még ebből is gyorsan kilábalt volna a város, ha a nem kell végig szenvednie az elhibázott országos politika következményeit.  
A politikai-háborús csapások kiváltója II. Rákóczi György fejedelem, aki a svédekkel szövetkezve, s némi lengyel támogatásban is reménykedve 1657-ben el akarta foglalni a lengyel trónt. Krakkót és Varsót meghódította, de nem tudott győzelmet kicsikarni. Viszont magára vonta a török szultán haragját, mivel nem kért engedélyt erre a hadjáratra. Úgyhogy a  szultán a visszatérő fejdelemre küldött tatár csapatokkal az egész erdélyi sereget fogságba vetette. Majd a bosszúálló török-tatár csapatok szerte Erdélyben szabadon portyázhattak. Gyulafehérvárt 1858 februárjában teljesen elpusztították. Kolozsvár 1657–1659 között falait megerősíttette, úgyhogy jó ideig védhetővé vált, s ideiglenesen a főváros szerepét is átvehette. Az elkövetkező években az osztrák és a török hatalom egyaránt céljának tekintette Kolozsvár meghódítását, s egyre-másra sarcolták a várost. Az óriási összegek kifizetésére a város minden birtokát kénytelenek voltak elzálogosítani, a polgárokra is hatalmas járulékot kiróni.  Ráadásul Várad 1660 augusztusi eleste után a városnak az onnan elmenekültek jó részét be kellett fogadnia, majd a végvár szerepét is rárótták.
Ebben a vészterhes időben Kolozsvár polgársága roppant szervezettségről tett tanúbizonyságot. A városvezetést az évente újraválasztott száztagú tanács gyakorolta, volt egy 12 tagú szűkebb tanács, szenátus is, amely a folyó ügyekről döntött, s évente választották a főbírót és a királybírót, akik a város elöljárói voltak. Minthogy a lakosság fele szász-németnek, fele pedig magyarnak vallotta magát, a vezetésbe évente felváltva választották e nációk képviselőit. A század elején a lakosság még szinte teljesen unitárius vallású volt, a század közepe tájára azonban megerősödött a református felekezet, úgyhogy 1655-től – fejedelmi kívánságra – ők is részt vehettek a városvezetésben. A szászok ugyan nációként elkülönültek, de a század folyamán már jórészt elmagyarosodtak: magyarul beszéltek és írták feljegyzéseiket, magyar sírkőfeliratot rendeltek. S nem volt akadálya a nációk közti vegyes házasságnak sem.
A város életében különösen fontos szerepet játszottak a mesterembereket csoportosító céhek. Tagjaik a lakosság 20–25 %-át tették ki, de a százas tanácsnak fele a céhmesterekből állott, s a szenátus 30–40 %-a is közülük került ki. A 17. században vagy 30 céh is működött a városban. A legrégebbi és legnépesebb Kolozsvárt a mészárosok, szűcsök, ötvösök és szabók céhe volt. A céhtagoknak a városvédelemben is szerep jutott. A nagyobb céhek egy-egy tornyot-bástyát kellett hogy karbantartsanak, s ostrom esetén védelmezzenek.
A 17. század első fele a céhes élet virágkora. Kikristályosodott szabályzataik nem csak a munka megszervezését, hanem a társadalmi életet is meghatározták. Egyes céhek közösen szerezték be a nyersanyagokat, mások közös helyen dolgoztak együtt (nyírőház, vágóhíd). Biztosították a termékeik minőségét, s meghatározták árát is. A céhen belüli ranglétra és egyben a képzés menete is szigorú előírásokhoz igazodott. A gyermekkor végén az ifjút inasnak vették fel, s 2–3 évet kellett egy műhelyben eltöltenie, miközben elsajátította a mesterség alapismereteit. A mesterek fiainak kevesebbet kellett inaskodniuk, mert már a családból magukkal hozhatták a tudnivalókat. Utána előléptek legénnyé, egy mester csak egy-két legényt alkalmazhatott, ezeket oktatnia kellett, s béreznie is. A legényeket néhány céh vándorlásra kötelezte, de háborús időkben ettől eltekintettek, illetve lehetővé tették pénzbeli megváltását. Általában 4–5 év után vállalkozhatott a legény a mestermunka, a „remek” elkészítésére. Ha azt a kiküldött céhtagok elfogadták, a legénynek lakomát kellett rendeznie, majd kérhette felvételét a céhbe, lefizetve a beállási díjat. A céhtagnak ellenőrizték a törvényes származását, s házas voltát. A mesteri rang elnyerésével párhuzamosan az ifjúnak a polgári jegyzékbe is fel kellett vétetnie magát.
A felavatott mesterek évenként egy adott napon választották egy esztendőre a céhmestert, aki ezután a céh vezetője, érdekeinek képviselője volt. A városi főbíró előtt kellett esküt tennie, majd megvendégelnie a céhtagokat. Évente legalább négyszer össze kellett hívnia a tagokat saját házához, ahol megtárgyalták a felmerült ügyeket, esetleges panaszokat. Utána ebédet adott. Minden hónapban két-három idős céhtag kíséretében végigjárta a mesterek műhelyeit, s megvizsgálta az ottani munkát, a termékek minőségét. A céhtagok peres ügyeinek ő volt az első fokú bírája. Előtte történt az inasok felfogadása és felszabadítása. Ő őrizte a céh ládáját, amelyben a céhet érintő okleveleket, jegyzőkönyveket őrizték. Ezt rendszerint két lakattal zárták le, az egyik lakatkulcs egy másik mesternél állott. Céhmesternek csak házas embert választhattak. Mellette volt még egy atyamester is, aki a legények felett atyáskodott, s a vándorlegények elhelyezéséről gondoskodott. Maguk a legények választottak egy dékánt, aki a munkakeresés feladatát látta el, s az inasok főnöke volt. A legifjabb mestert szolgáló mesternek nevezték, közérdekű feladatokat bíztak rá. Így gyakran beteg mestertársak feletti virrasztást, a temetés megszervezését.
A bőrfeldolgozás Kolozsvárt két nagytekintélyű céh feladatkörébe tartozott. A tímárok a bőr feldolgozása után lábbeliket készítettek, a szűcsök ruhaneműt szabtak-varrtak. Mindkét céh gondjaira egy-egy városi védőtornyot bíztak. A tímároké a déli falszakaszon a Szabók bástyájától nyugatra következett, a Református Kollégium építésekor 1811-ben bontották le. A szűcsöké a város egyik legfontosabb kaputornya volt: a Monostor-kapu. Ezt 1843-ban pusztították el. A szűcsök céhládáját az 1876. április 22-i tűzvész ugyan elpusztította, de tudjuk, hogy egy 1753-as jegyzék szerint mintegy negyedszáz 1369-től 1744-ig keletkezett oklevél és kiváltságlevél volt benne. Közülük néhányat Jakab Elek is lemásolt várostörténetének oklevéltára részére. Az 1479-es alapszabályaik latin, a kibővített 1488-ból származók német nyelvűek. E szabályzatokból kitűnik, hogy a céhmesteri hivatalt mindig karácsonyig viselték a választottak. A legtöbb pont a más vidékről jövő mesteremberek és a céhen kívüli azonos szakmát űzők kirekesztésére vonatkozik. A céhbe jelentkezők szüleikről „tisztességlevelet” tartoznak bemutatni, amiből kitűnjék törvényes származásuk. A mesterek fiai díjaktól mentesek. Az özvegy férje halála után még egy évig vezetheti műhelyét. Rengeteg a díj- és büntetés-összeg meghatározás. Még a céhmesternek való köszönés elmulasztásáért is fizetni kellett.
Azért szóltunk éppen a szűcsökről részletesebben, mert e korszak egyik városvezető főszereplője szűcsmester volt, aki egyben emlékíró is: magyar nyelvű feljegyzései a várostörténet vészterhes időszakába engednek betekintést. Linczigh János céhmester, városbíró, hős és emlékíró egyszemélyben. Amit róla tudunk, jórészt sajátmaga örökítette meg, de hitelességéhez nem fér kétség.
Szűcsmesterünk nagyapja szintén Linczigh János, a Bécsen túli Linz városából, bizonyára szűcslegényként érkezett Kolozsvárra a 16. század közepe táján. Itt feleségül vette a magyar, feltételezhetően szűcsmester Bakos András leányát, Katát, s ezzel ő is bekerülhetett a céhbe. Eredeti nevét nem ismerjük, az akkori szokás szerint inkább származáshelyével kapcsolatban emlegették, s a név rajta ragadt. E házasságból született azután a szintén Liczigh János nevű fiú, akit már unitáriusnak kereszteltek, hiszen akkor ez volt az egész város vallása. Lehet, hogy ezen a réven került ki Lengyelországba is, ahol talán nyolc évet töltött. Esetleg szakmát is ott tanult. Hazatérve szintén magyar lányt vett nőül, Koncz Katát. Az apa származása a családot ugyan a szász nációhoz köthette, de az anya hatására ekkor már a magyar nyelvet használhatták. Az Unitárius Kollégium szeniori feljegyzései szerint Linczegh városi tanácsost 1661. augusztus 20-án temették, pestisben halt meg.
A harmadik generációt képviselő legifjabb Linczigh János 1606. május 30-án született Bocskai István uralkodása idején, aránylag békés időszakban. Az apa a kor szokásainak megfelelően biztosan pár évig iskolába járatta fiát, hiszen megtanult jól fogalmazni, s valamennyire latinul is. A kor szokásaihoz képest kissé megkésve, 15 éves korában, 1621-ben adta fiát az ősi szűcsmesterség kitanulására valamelyik műhelybe inasnak. Nem kétséges, hogy már otthonról is valamelyes szaktudást hozott magával. Mégis négy esztendőt inaskodott, csak 1625-ben szabadult fel. Ekkor beléphetett a szűcslegények társaságába, megrendezve a szokásos lakomát, s utána átesve a felavatási szertartáson. Legényként is valamelyik mesternél kellett szolgálnia és laknia  még két esztendeig. Akkor elérkezettnek találhatta az időt, hogy „idegen országokba” induljon. Két évnél többet Bécsben töltött, ahol elleste szakmája titkait, s gyakorolhatta magát apai ősei nyelvében.
Mikor 1629 vége felé hazaért Kolozsvárra, már nem okozhatott nehézséget neki a remek elkészítése, s bizonyára rövidesen mesterré is avatták. Szinte természetes lehetett, hogy kora legtekintélyesebb kolozsvári szűcsmesterének, Tolnai Jánosnak (†1637. május 26.) a lányát, Borbarát vette nőül. Tolnai fennmaradt házsongárdi sírkövén olvasható, hogy 29 évig volt a százas tanács tagja, 20 évig pedig városi szenátor, a királybíróságot három, a főbíróságot két évig viselte. Így minden esélye megvolt a fiatal Linczighnek, hogy mind a céh, mind pedig a város vezetésében rövidesen tisztségekbe kerüljön. Az esküvőt 1630. december 1-jén tartották. A 12 évig tartó házasságból két leányka születik: Borbara (1633–1646) és Kata (1636–1645), mindkettőt az 1645/46-os pestisjárvány ragadja el. De akkorra már édesanyjuk is halott: 30 éves korában, 1642. december 1-jén hunyt el. Apja sírjába temették, s annak kövén található hatsoros latin felirata is.
Linczighet alig 26 évesen, 1632-ben beválasztották a százas tanácsba. Rövidesen tisztségeket is kap, fokról fokra emelkedik a városi ranglétrán. Így 1634-ben a „határok gondviselője”, majd 1639-ben a puskapor-készítés és salétromfőzés felügyelője lesz.
Egy évi gyászt követően nősül újra. 1643. augusztus 20-án jegyzi el Hosszú Tamás királybírónak és Heltai Annának a Kata nevű lányát, aki a nyomdász és író Heltai Gáspár unokája. Szeptember 29-én, Szent Mihály napján – akkori szokás szerint – megkéreti, majd december 1-jén tartják a lakodalmat. E házasság révén Linczigh újra befolyásos rokonságra tesz szert. Frigyükből 1644 és 1665 között 11 gyermek születik.
1644 februárjában a város veszélyes követségbe küldi. Rákóczi György fejedelem éppen a császár pártján álló Kassát ostromolja. Seregében ott vannak Kolozsvár gyalogosai is. A város Linczighgel küldi el a katonák hópénzét, s egyben megbízza a fejedelem előtti hódolat tolmácsolásával. „Hallatlan rettenetes hidegeket” kell elszenvednie. Végül március 11-én a város megadja magát, s a fejedelem kíséretével és csapataival bevonulhat Kassára.  1646-ban és 1647-ben ispánnak, a városi birtokok intézőjének választják Linczighet. 1648-ban lesz sáfárpolgár. Ez már igen felelősségteljes tisztség: a város jövedelmeinek és kiadásainak nyilvántartója és kezelője. A következő évben is rábízzák e tisztséget, az azutániban pedig betegsége miatt helyettesíti a választott sáfárt. 1649-ben sáfárként háromszor a fejedelemnek kellett szállíttatnia, a német császár és a török uralkodó valamint a lengyel király követeit kellett utaztatnia, ellátnia.
1650-ben nagy megtiszteltetés éri. Ekkor már esküdt, vagyis szenátor, s ezek szóvivőjéül, főpolgárrá választják. Ettől fogva 1660-ig évről évre feljegyzi, hogy polgár, vagyis az esküdtek egyike. De e minőségben is néha külön tisztségre választják. Így 1654-ben adószedő, 1656-ban „osztálymondó” vagyis ítélethirdető.
A városi tisztségeiről gondosan beszámol Linczigh, de szót sem ejt a céhben betöltött funkcióiról. Pedig ott is rendre emelkedik a ranglétrán, s mikor ideje engedi, maga is végzi a kétkezi munkát. Hiszen a városi tisztségek alig jövedelmeztek, vagy éppen kötelesség volt elvállalásuk. A szűcsök céhe vegyes volt, úgyhogy magyarok és szászok is részt vettek benne, s a vezetésben mindkét náció tagjai szerepet kaptak. Jakab Elek nézte át a céh egykori jegyzőkönyveit, s tőle tudjuk, hogy ezt 1643-ig németül, azután 1660-ig németül és magyarul, majd csak magyarul vezették. 1651-től kezdve 16 alkalommal választották céhmesterré Linczighet (1651, 1652, 1653, 1655, 1657, 1658, 1660, 1665, 1666, 1667, 1672, 1673, 1674, 1676, 1677, 1678). Érdekes neve írásának változása. 1660-ig mint Hannes Linczigh, németesen fordul elő, 1665-től már a Lintzegh János magyaros alak található. A városvezetésben azonban következetesen a szászok képviselője, s így névalakja is Hannes Linczig[h].
Az igazán nehéz, felelősségteljes megbízatásokat 50. életéve betöltése után, 1657 és 1663 között kapta Linczigh. Ezek Erdély történetében is igen válságos esztendők. II. Rákóczi György lengyelországi kalandja, majd a megtorlások, a párhuzamosan uralkodó fejedelmek, a török és a német közti egyensúlyozás állandó politikai éberséget, önfeláldozást követelt. 1857-ben és 1858-ban továbbra is esküdt, annak a küldöttségnek tagja, melyet a háborúzó Rákóczi fejedelmi helytartójához, Barcsai Ákoshoz küld a város. A következő évben már háromszor küldik a fejedelemhez, az uralkodó meghirdette gyűlésekre. De ezeknél sokkal veszélyesebb volt a város határához közelítő pogány ellenséggel folytatott tárgyalása. A Rákóczi megbüntetését és tróntól való megfosztását elrendelő szultán 1858 augusztusában parancsot adott, hogy a tatár kán és a szilisztrai basa induljon Erdély ellen. Kíséretükbe szegődött a két román vajda is. Miután Gyulafehérvárt és Tordát feldúlták, szeptember közepén Kolozsvárt veszélyeztették. A jól megerősített várost nem tudták volna egykönnyen bevenni, de falakon kívüli hóstátjait, elővárosait elpusztíthatták volna. Ezért a város elöljárósága vállalta a pogányokkal való egyezkedést, hadisarc fizetését. Először a feleki hegyoldalon táborozó tatárokhoz küldik ki „könyörgeni, hogy a város körül kárt ne tennének”, de itt nem lévén parancsnok, csak jó tanácsot kap egy bojártól: tartson a tatárok csalárdságától. Másnapra kiderül, hogy a kán és a basa Tordánál tanyázik, úgyhogy a város megint csak őt küldi egy rossz szekéren sok ajándékkal megrakottan ezek elébe, „hogy a szegény városnak kegyelmet” kérjen. Először a kánt találják, de tovább kell menniük a basához. Az út igen veszedelmes volt a „rettenetes pogányság között”, mindenütt lángban álltak a falvak. A basa kegyesen fogadta a város küldötteit, s óriási sarcért hajlandónak mutatkozott a város megkímélésére. Másnap azonban a tatár kán, ahogy a város alá érkezett, mégis felgyújtotta a monostori külvárost, s azután megküldte követelését. Több mint egy oldalt tesz ki azoknak az összegeknek és ajándékoknak a felsorolása Linczigh naplójában, hogy mit is adtak a kánnak, a basának és a moldvai és havasalföldi vajdáknak, valamint a követeknek, szolgáknak. Volt ott lószerszám, aranyos kard, kamuka (damasztféle), aranyos kupa, skófiumos lótakaró, aranyos tőr s mindenféle „ezüstmarha”.  „Ez által az nagy rettenetes summa által változott meg akkor, az üdőben ez az megromlott Kolozsvár; oka pedig volt ez nagy, sok rendbeli változásoknak nem egyéb: féltvén az hóstátokat és majorokat az tűztől, mivel minden rendbeli rossz tatár fenyegetvén mindjárt az tűzzel” – összegez Linczigh. Az év folyamán még egy marosvásárhelyi országgyűlésen is ő volt a város egyik képviselője.
A következő esztendőben Auner Gábor főbírót három ízben is Linczigh helyettesítette. Egy alkalommal öt hétig a királybíróval együtt Besztercén vett részt az országgyűlésen. Őt küldték a török szultántól fejedelemmé megtett Barcsai Ákoshoz 1659 őszén „az sár miá eláradott hallatlan nehéz utakon járván három hétig” a Vaskapu környékén. Miután Rákóczi vereséget szenved a törököktől támogatott Barcsai csapataitól, ismét kiküldik a város nevében tisztelegni a győztes előtt.
Ilyen szolgálatok után várható volt, hogy Linczighet a város élére válaszszák. 1660-ban a főbírói szék a magyar reformátusoknak járt, ezek Fejérvári Benedeket jelölték, a királybíró viszont a szász unitáriusok jussa volt, erre választották Linczighet.  A királybírói tisztségre eleinte a király nevezhette ki a személyeket, s az illetőknek a város bíráskodásában lehetett vezető szerepe. Ekkoriban már a királybíró a város második, évenként választott vezetője, de nem helyettese a főbírónak. Első megbízatása is már próbatétel volt. A Szeben várába húzódott Barcsait a trónról lemondani nem akaró Rákóczi ostromgyűrűbe fogta, s egész télen ott táborozott a vár alatt, amelyet azonban nem tudott bevenni. Januárban a Szeben melletti Schellenberg faluba hívott össze országgyűlést. Erre a város Linczighet küldte, a fejedelemnek járó illő év eleji ajándékot is rá bízták. „Rettenetes, hallatlan erős hideg”-ben, nagy hóban egy vászonsátor alatt kellett tizenhat napig ott tartózkodnia. Ennél keservesebben soha sem szenvedett. De még nem tudhatta, hogy milyen újabb megpróbáltatás vár rá.
A szultán 1660 tavaszán elhatározta, hogy a nem engedelmeskedő Rákóczit végleg eltávolítja Erdélyből így biztosítva az általa trónra ültetett Barcsai hatalmát. E feladatra kiküldte a budai basát, Szidi Ahmedet, vagy ahogy Linczigh emlegeti Szejdi pasát. A további fejleményeket Linczigh naplója őrizte meg, s többen is idézték, újra elmesélték. Mi most Nagyajtai Kovács István történetíró 1840-es összefoglalójából vesszük át a történetet:
„1660-ban Szeidi budai basa, mint az európai török hadsereg fővezére, ura parancsolatjából Erdélynek indult, innen II. Rákóczi György fejedelmet, a Fényes Kapu kegyelméből végleg kiesettet, kiűzni. Rákóczi tudta ezt, s Szeidivel szembe szállni, megmérkőzni akarván Szeben alól Kolozsvár és Szamosfalva közé jött hadával, de midőn Szeidi közelgését és serege nagy számát hallotta, Gyaluhoz vonult. Azonban mielőtt e vonulást megejtette volna, Linczighet, a kolozsvári királybírót másodmagával Szamosfalvához hívatta, s nékik megparancsolta, hogy töröknek a várost meg ne adják, s azt ígérte, ostromoltatás esetén ő meg fogja segíteni.
Május 20-án – pünkösd utáni csütörtökön – Szeidi a Szilágy felől jőve közel érkezett Kolozsvárhoz; tábora hegyet-völgyet elborított. A kolozsváriak, Rákóczinak engedelmeskedendők, várkapuikat és várajtóikat kővel, mésszel bérakaták, s magokat oltalmazni szándékozván, a török vezérrel semmi közlekedésbe sem ereszkedtek. Iszonyúan haragutt ez miatt Szeidi, s Boldvai Mártonnak, Bihar vármegye alispányjának – ki némely vármegyéjebeli csapatokkal és előkelő nemesekkel táborában vala – meghagyta: küldjön bé nemesei közül hármat Kolozsvárra, s nevében annak parancsolja meg, hogy magát adja fel, s hadait élelemszerekkel lássa el. Rémítőnek rajzolták Boldvai követei Szeidi haragját, s intették a városiakat, engeszteljék meg őt. Kolozsvár eltelve rémüléssel Linczighet, Benedek deákot és Brassai Györgyöt bocsátotta engesztelésre. Két ló vonta rossz szekéren indultak ezek vészterhes megbízatásukat teljesíteni, s egy nagy hegyen megtalálván Szeidit, felvont sátora előtt állva, s basáktól körülvétetve, Linczigh idvezleni kezdette; de alig mondhatta elő szándéklott beszédének egy részét: a vezér vérbe borult szemekkel vadul megriasztotta, becstelenül leszidta őket, s parancsolta hóhérainak, hogy nyakazzák le. Ezek töstént megragadták a rémülteket, nyakukról letűrték dolmányaik gallérait, s már-már ütni akarták le fejeiket. Ekkor az egri basa térdre esett Szeidi előtt, s köntösét megcsókolva figyelmeztette: minő következései lehetnének annak, ha az országba bélépte után mindjárt ekképpen bánnék ily város bíráival. Az okos eszméltetésre józanabb gondolatra tért Szeidi: megkegyelmezett most a halálra szántaknak, s hóhérira bízta őket.
Kedvelt szokása volt a fővezérnek mindazon fejeket, melyeket törökjei levágtak, megnyúzatni, szalmával megtöltetni, s mint győzedelme jeleit urának küldeni. E végre táborában emberfő nyúzó helyet tartott. Oda vitték a hóhérok Linczighet és két társát, s ott lábaikra bilincseket vertek, nyakukra vaskarikákat alkalmaztak, a karikák lyukain torkaik alatt mintegy 30–40 ölnyi hosszúságú láncot átvontak, őket még hét paraszttal együvé fűzték, s így emberfőket hánytak eleikbe, hogy azokat nyúzzák. Az embertelen munkára Linczigh és követtársai erőszakkal nem kényszeríttettek ugyan, de igen a szegény parasztok.
Bármily csoportos és súlyos nyomorúságok terheljék az embert, mindaddig, míg eszmélete el nem hagyja, van mégis egy vigasztalódása – s ez a könyörgés! Fel-felfohászkodik istenéhez, kinek dicső laka fenn, a ragyogó csillagok felett, s ha nem száll is mindjárt alá segély: vallásos hite azzal biztatja, hogy majd szálland, s ez enyhíti némileg szenvedéseit. Linczighék e vigasztalással sem élhetének háborítatlanul. Midőn az esthomály ráborult a hegyekre, imádkozni akarának a rabok, kik Szeidi táborában sokan valának, s mindnyájan térdre omlának, térdre velök Linczigh is, mit látván a törökök, karódarabokat ragadtak, s irgalom nélkül felvervén őket, imádkozniok nem hagyták. Az éj, a nyugalom szokott időszaka is csak nyugtalanságot, kínt hozott rájok. Fejeiket összetéve feküdtek le földre az egy rabláncra fűzöttek, s ki közülök fejét csak felütötte, az agyba-főbe veretett.
Másnap – május 21-én – a török had közelebb indult Kolozsvárhoz. Linczighék vaskarikáikkal és láncukkal nyakukon, a darabos szántóföldeken keresztül úgy hajtattak, mint megannyi barmok, s miután a Szamos és Nádas folyóin övig érő vízben átgázoltak, a táborral együtt megszállottak. Eznap a fővezér tihája [titkára] – ravaszsággal akarván Kolozsvárt megvenni – ura parancsolatjából magához vitette Linczighet, lovat adatott alája, 50 jancsárt rendelt melléje, s parancsolta néki: menjen bé Kolozsvárra, nyittassa meg a város kapuját, állítsa oda a jancsárokat, s ezek megőrzendik, hogy annak nem fog semmi bántódása lenni a törököktől. – Linczigh kísérő jancsárval feljővén Hídkapuhoz, itt a hídaljait telve lelte más jancsárokkal, kik kezeikben mindnyájon egy-egy darab fát tartván, fennhangon kívánták, hogy nyittassa meg a kisajtót.
Azt lehetne gondolni, hogy Linczigh, miután két nap alatt oly sok szenvedést állott ki, s még többtől retteghetett, most főképpen önnön személye bátorsága biztosításán iparkodott; de ő korántsem azon törekszett. Átlátta, hogy a vele jött, s híd alatt talált jancsárok, a kisajtót mihelyt megnyittatná, töstént megrohannák és elfoglalnák, el azután a várost is, s ámbár nős, apró gyermekes ember volt, mindazáltal feledni kíváná férj- és édesatya létét, úgy tekinté magát, mint csupán Kolozsvár bíráját, s hősi nagy lélekkel elhatározván saját életét a város közjaváért feláldozni, a belső várfokról kinéző városiaknak ezt kiáltá fel intőleg: »Periculum est intromittendi« [veszedelmes beengedni]. A jancsárok gyanítván latin szavai értelmét felbosszankodtak, s erőltették őt, nyittassa meg a kisajtót, mert különben meg kell halnia. – Távozzatok el az ajtótól, szólt hozzájok ő, mert sokan vagytok, s ez miatt félnek megnyitani; de ha magamra hagytok, engemet bébocsátnak, én aztán a kaput is megnyittatom, és ti béjöhettek. »Hamis vagy, eb«, kiáltozták haragosan a jancsárok, »mert ezt csak azért mondod, hogy téged békapjanak«. – »Kezeseket állatok« – felelt nékik ő. – »Tizenhatért sem adnánk«, rivalkodtak a jancsárok, s megragadván őt, mint az ebet, úgy vitték a cigányok házok mögé, hogy fejét vegyék.
Itt meggondolván, ismét a kapuhoz küldötték, hogy nyittassa meg. Ő a felvonó hídhoz menvén, s a kötélkieresztő lyukon béhajolván, egy ott levő Szőlősi Gábor nevű embernek mondá: »Kéredzem bé, kérvén hogy megnyissátok a kaput; de semmiképpen meg ne nyissátok, mert el kell vesznetek!« – Most újra megrohanták a jancsárok, szidalmakkal halmozták, s a cigányok házához vitték, hogy megöljék.
Viszont a kapura küldötték, s midőn látták, hogy most is vonakodik megnyittatni, nagy dühösséggel hurcolták a tábor felé – a hentelérek [mészárosok] vágóhídjához.
Onnan ismét visszahozták és kényszergették: parancsolja meg a kapu megnyittatását, mert a vezér jó indulattal lévén a kolozsváriakhoz, városukat meg akarja őriztetni, hogy a törökök hatalommal bé ne vegyék. Elérkezvén a város alá Linczigh, a várfalak mellett elfolyó Szamos partjára állott, s onnan a városbelieknek még egyszer és utoljára kiáltotta: »Énnékem most meg kell halnom! A várost meg ne adjátok, a vezérnek való ajándékra gondot viseljetek, engeszteljétek a vezért!« – Ezen szavaknál egy veres patyolatos török köntösét vállon megkapván s őt dühöngve visszarántván dörgé: »Meg kell ma, eb, halnod!« S töstént visszavitték a táborba. A jancsárok is elhagyván a várost, kitakarodtak oda.
Legelső, mit a táborban Linczighgel mások míveltek, abból állott, hogy lábaira vasat vertek, s mit bilincsei közt ő magára nézve várt, az halál vagy örökös rabság volt. De vajmi sokszor történik emberrel éppen ellenkezője annak, amit várt és remélt! Így most vele is. Azért-e, mert a török nem is vélt nagylelkűsége által meglepetve, -hatva érzették magokat, s akaratjok ellen is becsülésére hajoltak, vagy inkább azért, mert midőn a Gyalu s Lóna között táborozó Rákóczit éppen meg akarták támadni, s a harc kimenetele kétségesnek látszott, nem tartották tanácsosnak a hátok megett maradandó kolozsváriakat ily bírájok tovább kínzatásával vagy megöletésével még inkább magok ellen ingerelni? Linczighgel kímélőbben kezdettek bánni. Estve felé a vezér tihája magához vitte, s kérdezte tőle és társaitól: miért szegültek elannyira a császár ellen? Ők mentették magokat; amaz kávét hozatott, itallal kínálta őket, s ígérte, hogy esedezni fog érettök a vezér előtt, ha háládatlanok nem lesznek. Ők ajánlották hálájokat. Majd a fővezér elejébe vezettettek, ki rájok tekintvén, de kegyesebb szemmel mint azelőtt, imígy szólt hozzájok: »Titeket fel akartalak nyársaltatni, de – hogy akaratomat nem teljesítettem – köszönjétek ezeknek a  basáknak (ezek éppen dívánt ültek körülötte), mert jó emlékezettel vagyunk felőletek, hogy a város hű volt mindenkor a császárhoz«. Több szavai közt parancsolta aztán a vezér: vitessenek táborába mindenféle élelmet, ő az árát mindennek megfizetteti. Elvégre megkegyelmezett nekik, mind a hármokra aranyos kaftányt adatott, azon kívül törökül és magyarul egy biztosító levelet, s szakállára fogadta, hogy semmi bántalmok nem lesz, ha hűvek maradnak. Ezzel szabadon bocsátotta. Most Boldvai Márton, Bihar vármegyei alispány is szíveskedni kívánt nekik, s maga kocsiján és lovaival hazaküldötte őket. Késő estve jutottak a várkapuhoz, s mivel a kapuk és kisajtók mind bé voltak kővel rakva, kötelekkel vonattak fel a várfalakon. Így érkeztek vissza érettök remegő s rájok várakozó kedveseik és küldőjik karjai közé.
Következő nap – május 22-én – Szeidi basa hadaival korán Rákóczi ellen vonulván, Fenes, Lóna s Gyalu között megvívott vele, s Rákóczi elveszté nem csak a csatát, hanem fejedelemségét és életét is.”
Ezúttal a basa még kegyelmes volt, mert nem lehetett biztos a másnapi csata végkifejletében. A győzelem után viszont keményen megsarcolta várost. Arra hivatkozva, hogy a várfalakról többen csapatai felé kidugták a fegyvereiket, s néhányan a város polgárai közül Rákóczi csapatában harcoltak, nyolc városi tanácsost kihívatott, s azokat faragott nyársak elé állíttatta, mintha karóba húzásukra készülne. Majd tudatta velük, hogy ha a város nem fizet sarcot, megostromolja azt, s a benne lakókat rabságba viszi. Linczigh szerint 75, más források szerint 60 ezer tallérban egyeztek ki. De ez óriási összeg mellett öt hétig kellett táplálniuk a város előtt táborozó seregeket, majd az útra is fel kellett pakolniuk sok szekeret kenyérrel, sajttal, búzával, zabbal, árpával, ecettel, méhserrel – úgyhogy a város vesztesége százezer tallérra ment. Bár valamennyi lakostól szinte minden értéket begyűjtöttek a sarc kifizetésére, még a városba menekült 498 egyén értékeit is kölcsön vették, még sem tudták kifizetni a követelt hatalmas öszszeget. Úgyhogy a basa négy „becsületes  atyánkfiát”, Ozdy Tamást, Seres Istvánt, Mátyás deákot és Kádár Mátét magával vitte túszként. Csak hónapokkal később tudták a pénzt előteremteni, s megküldve a túszokat kiváltani.
Szejdi basa Szebenből magához rendelte Barcsai fejedelmet, s megindult Várad ellen. Oda érkezett Ali Csengizade temesvári pasa is. Az ostromgyűrűben augusztus 27-én Várad megadta magát.  Közben Linczigh részt vett a segesvári országgyűlésen. Ott kellett határozni a török által követelt adóhátrálék összegyűjtéséről. Addig Barcsai fejedelmet túszként tartotta a basa. Aztán Ali basa Váradra rendelte Kolozsvár főbíráját és porkolábját. A főbíróval együtt Linczighet küldte ki a város. De közben Barcsai kiszabadult, s így az út szerencsésen elmaradt. De ugyancsak ők mentek az érkező fejedelem elébe, aki bejött Kolozsvárra, s itt asztalánál megvendégelte Linczighéket. Ez évben még egy Barcsai összehívta segesvári országgyűlésen is öt hétig Kolozsvárt képviseli Linczigh. Aztán karácsonykor illő ebédet adva kibúcsúzik tisztségéből.
A következő két évben ő a vonásigazgató vagyis az adókivető, a divizor  vagyis a hagyatékok osztróbírája, s még számvevőnek is megválasztják. Nélkülözhetetlen a város ügyeinek intézésében. S továbbra is a leggyakoribb kiküldött, követ. 1661 augusztusában Kemény János fejedelem érkezik Erdélybe egy harmincezer fős császári sereg kíséretében. De itt tanyázik Ali basa is százötven ezres seregével. Ali basa magához rendeli a város bíráját, ugyanakkor Kemény János is követeket parancsol a várostól. Hozzá Linczighet küldik Váradi János kíséretében. Gyermekei pestisben feküsznek, egymás után halnak meg, de neki menni kell városát képviselve Zilahon túlig, ahol rátalál az új fejedelemre, aki tovább küldi a császári főgenerálishoz, Montecuccolihoz. A fejedelem kilenc napig „arestumban” tartja őket, s az alatt a hadak megközelítik Kolozsvárt. Aztán szabadon engedik Liczighéket, s másnap, szeptember 16-án a fejedelem főurak s pár száz német katona kíséretében bevonul Kolozsvárra. A katonák csak három napra érkeznek, de becsapják a várost: minden fegyvert, élelmet összeszednek, hogy „még a gazdagok is csaknem koldulásra jutottak”. Minden faneműt kivisznek a városból, s végül a katonák meghatározatlan időre ott maradnak.
Ilyen körülmények között 1663-ra Linczighet választják főbírónak, Vasadi János református magyart pedig királybírónak. Ennél nehezebb helyzetben ritkán volt a város, mutat rá Linczigh: Erdélyben a töröktől függő fejedelem uralkodik, de a város falain belül császári helyőrség van. A polgárok pedig hol erre, hol arra húznak, állandóan árulkodnak. És Linczigh helyt áll, egyensúly-politikát folytat. Már csak a helységeket sorolja fel, hogy hova küldte őt a város: Gyulafehérvár, Segesvár, Medgyes, Marosvásárhely, Beszterce, Szászrégen, Szamosújvár, Dés – hol két, hol három hétig kellett elülnie. Figyelembe véve a korabeli útviszonyokat, szinte állandóan úton volt. S még vagy nyolcszor Apafi fejedelem előtt is kellett tisztelegnie illő ajándékokkal, ha a város közelében járt. Nem csoda, hogy ezek után hosszú imádsággal zárja az évről szóló beszámolót: megköszöni, hogy Isten „erőt és elmét adott” e nagy dolgok véghezvitelére.
Az elkövetkezőkben még két évig viseli Linczigh a vonásigazgatói tisztséget. Nagy örömmel jegyzi fel, hogy 1664 januárjában a beszállásolt német zsoldosok fellázadnak tisztjeik ellen, egyet meg is ölnek közülük, a többit elűzik, majd átállnak Apafi fejedelem oldalára. A fejedelem pedig február 24-én Fehérvárra rendeli őket, s március 4-én személyesen érkezik Kolozsvárra. 1666-ban a most már végvári szerepet betöltő – szabad királyi város-rangjától megfosztott – Kolozsvár egyik asszeszorává választják, ami a korábbi szenátorságnak felel meg, s a divizorok főnöke is ő lesz. Az 1666 február 1-jére összehívott fogarasi országgyűlésbe követnek választja a város, s öt hetet tölt ott. Itt szakad meg Linczigh naplójának közéleti fonala. Csak valamelyik fiának a bejegyzése tudatja: „Anno 1679 die 8 Julii. Az Úristen minket is megszomorítván, kivövé ez világból kegyes atyánkat, üdösbik Linczigh János uramat. Az őkigyelme betegsége tartott hétfőn jó reggeltől fogván szombaton négy órakorig. És őkigyelme kedden délután tőlünk s világtól elvevén magát, annak utána senkinek is nem felelt szólásra, mindazonáltal mikor nyavalyájától valami keveset üresülhetett, Istenhez fohászkodott és könyörgött. Volt penig őkigyelmének ez világon való élete hetvenhárom esztendeig, most hetvennégy esztendőbe fordulván”.
A napló második része családi feljegyzéseket tartalmaz. A született gyermekek neveit, megkereszteltetési idejét, a keresztszülők nevét, s haláluk okát, dátumát. A második házasságból született Anna (1644), Sára (1645), Jancsi (1647), Kata (1649), Gazsi (1650), Rebeka (1652), Jancsi II. (1654), Kata II. (1657), Gábris (1659), Ferkő (1662), egy megkereszteletlen lány (1665). Közülük Sára, Gazsi, Rebeka és Gábris 1661-ben a pestis áldozata lett. Felnőtt kort csak két fiú ért meg: az 1654-ben született János és az 1662-ben világra jött Ferenc. Mindkét fiú keresztapjául az unitárius plébánost kérték fel. Minthogy Jánost deákként említi, bizonyos, hogy mindkettőjüket magasabb iskolába járatta, de a szűcs mesterségben is képzést kaptak. János 1667. február 12-én szabadult fel a szűcslegénységre, Ferencet pedig 1670-ben íratta be a céhbe. Jánosnak – úgy tűnik – előkelőbb nevelést akart nyújtani, mert 1672-ben három évre Kendi János ítélőmester mellé adta lovat és fegyvert vásárolva neki. Ő 1675-ben nősült, feleségét házához hozta. 1694-ben bekerült a városvezetésbe: asszeszornak választották. Linczigh Ferenc meg 1684-ben külföldi egyetemekre ment, egy ideig Odera-Frankfurtban tanult, hazatérte után 1686 márciusában nősült meg, s talán egy ideig a kollégiumban is tanított lektorként.
Linczeghné Hosszú Kata asszony – az unitárius szeniorok feljegyzése szerint – 1693. június 29-én halt meg, s 30-án temették: latinul Almási Mihály püspök, magyarul Dombai János prédikált. Sem neki, sem férjének vagy fiaiknak nem maradt köve a Házsongárdi temetőben. Ez annál inkább meglepő, mert a Linczegh-feljegyzések harmadik része a vagyoni állapotra vonatkozik, s ezek szerint a család meglehetősen módos volt.
1665-ben azért fog hozzá Linczegh János vagyona összeírásához, mert két fia van, s szeretné közöttük egyenlően elosztani a vagyont. Többször is idézi: „aequalis divisio non conturbat fratres” vagyis az egyenlő elosztás nem zavarja a testvéreket. A már idős polgárnak volt egy háza a Piacon, kettő a Híd utcában s egy puszta házhelye a Szappany utcában. Ő a piaci házban lakott, mely azonos lehetett a Főtér keleti során lévő Wolphard–Kakas-házzal. Egy-két holdnyi szőleje vagy 12 helyen feküdt, szántóföldje 17 volt 2 köbölöstől 12 köbölösig, emellett kenderföldje, két majorja és két kertje. Végigolvasva a megnevezéseket, szinte a város egész környékének helyrajzi nevei előfordulnak. De azt is feljegyzi, hogy kinek miért mennyit fizetett, ki az adósa, kitől kölcsönzött. Számon tartja, hogy kik bérlik házait, fizetik-e rendesen a bért, mi több még a kertjébe ültetett fákról is ír. Egyértelmű, hogy a céhét és városát éveken keresztül vezető polgár jó gazda volt. Bizonyára nem gondolta, hogy legértékesebb vagyontárgya, ami nevét és tetteit is megőrzi az utókornak, naplója lesz.
Linczigh naplójának is megvan a maga története. A jegyzőkönyv első tulajdonosa a jómódú, külföldet járt kereskedő, versszerző Ádám János volt, aki 1592 és 1620 között írt bele feljegyzéseket. Második feleségének, Breibert Borbarának (1573–1640) a házsongárdi sírfeliratáról másolat is készült. Leányuk, Anna, Ozdy Borsos Tamás (†1663) orvosdoktor, unitárius kollégiumi rektor felesége lett, s a megörökölt naplóba Ozdy is kilenc éven át feljegyzéseket írt. Az ő hagyatékából jutott 1663 áprilisában Linczigh tulajdonába a kötet, s így kötelességének érezhette a napló folytatását. Kisebbik fiának, Linczigh Ferencnek a lánya, Kata aranyosrákosi Nagy Ferenc felesége lett, s az ő Judit lányukat pákéi Pákei János (1755–1822) vette nőül. Így öröklődött a napló a Pákeiek tulajdonába.  Az utóbbi fia, Pákei Lajos (1808–1864) főkormányszéki titkár – a hasonló nevű híres kolozsvári építész édesapja –1854 októberében a kötetet a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozza. A folió-nagyságú kötet történetét is összefoglaló levelét Toldy Ferenc titkár az akadémia 1854. október 2-i „kis gyűlésén” olvassa fel, s a Magyar Academiai Értesítőben teszi közzé. Ebből többek közt az is kiderül, hogy a Linczigh-napló jelentőségét először Aranka György, az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság alapítója ismerte fel, aki a római Regulushoz hasonlította Linczighet. Majd a benne foglaltakat Nagyajtai Kovács István ismertette 1840-ben. Ő szintén hangsúlyozta a Reguluséhoz hasonló hősiességet. Marcus Atilius Regulus az első pun-háború idején volt római konzul-helyettes és hadvezér. Kr. e. 256-ban fényes győzelmet aratott az karthágóiak felett, de két évvel később egy vesztes csatában fogságukba került. A hagyomány szerint a karthágóiak 250-ben Regulust, miután megeskették, hogy visszatér, egy küldöttséggel Rómába menesztették béketárgyalásokra. Regulus a szenátus előtt mondott beszédében azonban nem megbízói érdekét hangoztatta, hanem további háborúra szólította fel a rómaiakat. Azután pedig – bár családja volt a Rómában – visszatért Karthágóba, ahol halálra kínozták. Csak kevesen múlott 1660-ban, hogy Linczigh sorsa nem a Reguluséhoz hasonlóan végződött.
A város elismerését jelezte az 1867-es kiegyezést követően, hogy – akkor, amikor csak Mátyás király, Bethlen Gábor és Széchenyi nevét viselték Kolozsvári helynevek – Linczeghről is elnevezett egy Sétatérrel szomszédos utcát (ma Vasile Alecsandri utca). Pergő Celesztin és Gyalui Farkas drámát, Szőcs Géza bábjátékot, Felszeghy Oszkár pedig novellát írt róla.

Könyvészet

Nagyajtai Kovács István: Vándorlások Kolozsvár várfalai körül 1840 májusában. Nemzeti Társalkodó 1840. aug. 14.
Öszves kis gyűlés. Magyar Academiai Értesítő XIV. év (1854) V. sz. 213–217.
Magyar Academia. Új Magyar Múzeum IV. év (1854) X. füz. 336–340.
Lintzing richtiger Lintzigh Johann. Schriftsteller-Lexikon oder biographisch-lieterärische Denk-Blätter des Siebenbürger Deutschen von Josef Trausch. II. Band, Kronstadt, 1870. 359–361.
Jakab Elek: Kolozsvár története. Első kötet. Budán, 1870; Oklevéltár Kolozsvár története első kötetéhez. Budán, 1870; Kolozsvár története. Második kötet. Budapesten, 1888. 657–719; Oklevéltár Kolozsvár története második és harmadik kötetéhez. Budapesten, 1888.
Szádeczky Lajos: A czéhek történetéről Magyarországon. Budapest, 1889.
Linczegh János. Magyar írók élete és munkái. Írta Szinnyei József. VII. kötet. Budapest, 1900. 1231–1233. h.
Herepei János: Tolnai János és Linczegh János szűcsmesterek, kolozsvári városbírák. Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. III. kötet. Budapest-Szeged, 1971. 492–498.
Pataki József: Linczigh János kolozsvári királybíró. Utunk Évkönyv 1975. 57–61.
Kolozsvári emlékírók 1603–1720. A bevezető tanulmányt írta és az időrendi áttekintést összeállította Bálint József. A forrásokat válogatta és jegyzetekkel ellátta Pataki József. Bukarest, 1990. [E kötetből vettük a Linczigh-idézeteket.]
Bicsok Zoltán: A nemes városok kialakulása Erdélyben. Korunk XIX. évf. (2008) 63–75.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében