Második verseskönyvével a háta mögött, Dsida Jenő Lesz-e irodalmi utánpótlás Erdélyben? címmel vállalkozott irodalmi számvetésre a Pásztortűz 1934. évi 16. számában. Elöljáróban leszögezte, hogy az országrészben az akkori negyven és ötven év közöttiek nemzedéke vetette meg az új irodalom alapjait, és „foglalt érvényesülési területeket” az erdélyi irodalom számára. Folytatólag a fiatalok jelentkezésének mozzanatait részletezve megállapította, hogy az erdélyi irodalmi utánpótlás „igen hiányos”, mert akadnak ugyan „biztató tehetségű egyesek”, de „nincs tehetséges fiatal írónemzedék”, vagyis: az új irodalom első tizenöt évének méltó folytatása nincs.
A kérdésre, saját korábbi megállapításait tovább gondolva, 1936. január 26-án, Désen megtartott szabadelőadásában tért vissza. Az előadásról 1936. január 30-án Imbery Melindának számolt be. Levelében, a többi közt, a következőket olvashatjuk: „éjfél után, mikor a munkát nagyjából befejeztem, nekifogtam, hogy elkészüljek dési beszédemre. Három órakor fejeztem be az előadás megírását, aztán csöndesen, egyedül a szerkesztőségben meg is tanultam az egészet.” Majd alább: „beszédem várakozáson felül jól sikerült. Csiky Bandi, aki ott volt, még meg is könnyezte. Erdély irodalmának és népének jövőjéről, a magyar géniusz tragédiájáról beszéltem (…) Utána Bene Ferenc ref. főgondnok, a Magyar Kaszinó elnöke állt fel a pódiumra, és félórás beszédet mondott rólam.”
Az idézett részletek teszik lehetővé, hogy a dési előadás alapváltozatát abban a nyolc gépelt lap terjedelmű, Kolozsvárt nemrég előkerült szövegben ismerjük fel, amelynek elején Dsida Jenő Bene Ferenc főgondnok nevét említi, s amelynek a végén − az irodalomban a nép géniuszának megnyilvánulását látva − hallgatóit arra buzdítja, hogy bízzanak a fiatal írók és költők képviselte jövendőben.
A fiatalok közül Szemlér Ferencet emeli ki, mint az egyik legtöbb reményre jogosító tehetséget. Idéz is tőle, Ó, költő, énekelj! című, eredetileg az Erdélyi Helikonban megjelent költeményéből:
Ó költő! kit a szép szavak csábítanak, látod-e ezt?
ezt énekeld, ne azt, hogy jó becézni drága szeretőd,
ne azt, hogy titkos a világ és végtelen az esti ég,
ne azt, hogy reszket a szived, ha réteken új zsenge nőtt,
ne azt, hogy jó a tiszta kéj, ne azt, hogy jó a testi fék.
Ó költő! énekelj, kiálts, hogy tejet! húst! és kenyeret!
Költőhöz illőbb, verses számvetéssel Dsida Jenő 1938-ban, kevéssel halála előtt jelentkezett. Tükör előtt című önéletrajzi ciklusának első három fejezete az Erdélyi Helikon 1938. évi 5. számában látott napvilágot. A ciklus Tarka-barka strófák című fejezetének néhány versszakát a kisebbségi erdélyi irodalom úttörőinek szenteli:
A rímem inkább rólatok pereg,
akik bozótok, sziklák közt merészen
törtetek ösvényt, első farmerek
s tanyát ütvén ez erdőntúli részen,
dalt kezdtetek. (Én még mint kisgyerek
figyeltem rá, példát követni készen.)
Tábortüzetek most is zengve ég,
honfoglaló, nagy írónemzedék!
Reményik, Áprily és Tompa László
s a mindig zsémbes, mindig harapós,
mindig teremtő tettekért parázsló
öreg harcos, a kajlabajszu Kós
és Kuncz, akit korán elvitt a gyászló
s a hullócsillag, Sipos Domokos,
Nyirő, Tamási, − még ki fér a listán?
Molter, Tabéry, Berde, Bartalis tán… −
s ti mind, mindnyájan, tisztelt névsereg,
kiket nem sikerült itt rímbe rónom,
Betűországban bölcs miniszterek
s Kovács Laci a szerkesztői trónon! −
előttetek most büszkén tiszteleg
hegyes szuronyként villogó irónom.
A véletek való baráti lét
avatta széppé életem felét.
Külön versszakban idézi a költő a Helikon írói munkaközösség vendéglátójának nevét és alakját:
S Kemény János!... A térképen kereszttel
jelölik majd, hol áll a vécsi vár
s tanítják: itt volt az erdélyi Keszthely
és fényt vetett egy elborult, sivár
világba. (Kérlek, János, ne neheztelj,
ha ideírom, amit egy szikár
vén székely mondott rád a faluvégen:
„Báró ugyan, de abbahagyta régen…”)
Majd a következő két versszakban a fiatal író- és költőnemzedék képviselőit veszi számba − jó barátként szólítva meg őket:
És számon kívül hagyni ki meri
az ifjúságot, fürge versenyével?
A sorban első volt Szemlér Feri,
majd Kiss Jenő, aki huszonhat évvel
a pálmát mindnyájunktól elnyeri,
Ormos, Bözödi − s jönnek ismert névvel
a múzsa többi jó kegyencei,
Szabédi, Varró, Wass és Szenczei.
Sok jóbarát, szólj! Lesz gyümölcs a gallyon,
mely benned ily dús virágba szökött?
Csak rajtad áll, e vers szégyent ne valljon
s hogy száz év mulva csillaggal bökött
jegyzetben kell-e magyarázni, vajjon
ki rejlik egy s más említett mögött,
avagy dicső nevet ragyogva nyersz-e, −
… ha addig él e néhány strófa, persze.
A számvetés mindhárom alkalommal egyúttal seregszámla is: 1934-ben huszonhét, 1936-ban huszonnyolc, végül 1938-ban huszonkét szerző seregszámlája. Tizenkét szerző mindhárom seregszámlán szerepel. Tizenhárom szerző nevét két-két, tizenöt szerzőét viszont csak egy-egy esetben olvashatjuk.
Mindenképpen figyelemreméltó, hogy Dsida Jenő seregszámláin nem kevesebb, mint negyven erdélyi magyar szerző nevével találkozhatunk. S még figyelemreméltóbb, hogy a szerzők között valamennyi alkalommal ott találjuk a legjobbak, a költő Áprily Lajos és Reményik Sándor, valamint a prózaíró Kós Károly, Kuncz Aladár és Tamási Áron nevét.Második verseskönyvével a háta mögött, Dsida Jenő Lesz-e irodalmi utánpótlás Erdélyben? címmel vállalkozott irodalmi számvetésre a Pásztortűz 1934. évi 16. számában. Elöljáróban leszögezte, hogy az országrészben az akkori negyven és ötven év közöttiek nemzedéke vetette meg az új irodalom alapjait, és „foglalt érvényesülési területeket” az erdélyi irodalom számára. Folytatólag a fiatalok jelentkezésének mozzanatait részletezve megállapította, hogy az erdélyi irodalmi utánpótlás „igen hiányos”, mert akadnak ugyan „biztató tehetségű egyesek”, de „nincs tehetséges fiatal írónemzedék”, vagyis: az új irodalom első tizenöt évének méltó folytatása nincs.
A kérdésre, saját korábbi megállapításait tovább gondolva, 1936. január 26-án, Désen megtartott szabadelőadásában tért vissza. Az előadásról 1936. január 30-án Imbery Melindának számolt be. Levelében, a többi közt, a következőket olvashatjuk: „éjfél után, mikor a munkát nagyjából befejeztem, nekifogtam, hogy elkészüljek dési beszédemre. Három órakor fejeztem be az előadás megírását, aztán csöndesen, egyedül a szerkesztőségben meg is tanultam az egészet.” Majd alább: „beszédem várakozáson felül jól sikerült. Csiky Bandi, aki ott volt, még meg is könnyezte. Erdély irodalmának és népének jövőjéről, a magyar géniusz tragédiájáról beszéltem (…) Utána Bene Ferenc ref. főgondnok, a Magyar Kaszinó elnöke állt fel a pódiumra, és félórás beszédet mondott rólam.”
Az idézett részletek teszik lehetővé, hogy a dési előadás alapváltozatát abban a nyolc gépelt lap terjedelmű, Kolozsvárt nemrég előkerült szövegben ismerjük fel, amelynek elején Dsida Jenő Bene Ferenc főgondnok nevét említi, s amelynek a végén − az irodalomban a nép géniuszának megnyilvánulását látva − hallgatóit arra buzdítja, hogy bízzanak a fiatal írók és költők képviselte jövendőben.
A fiatalok közül Szemlér Ferencet emeli ki, mint az egyik legtöbb reményre jogosító tehetséget. Idéz is tőle, Ó, költő, énekelj! című, eredetileg az Erdélyi Helikonban megjelent költeményéből:
Ó költő! kit a szép szavak csábítanak, látod-e ezt?
ezt énekeld, ne azt, hogy jó becézni drága szeretőd,
ne azt, hogy titkos a világ és végtelen az esti ég,
ne azt, hogy reszket a szived, ha réteken új zsenge nőtt,
ne azt, hogy jó a tiszta kéj, ne azt, hogy jó a testi fék.
Ó költő! énekelj, kiálts, hogy tejet! húst! és kenyeret!
Költőhöz illőbb, verses számvetéssel Dsida Jenő 1938-ban, kevéssel halála előtt jelentkezett. Tükör előtt című önéletrajzi ciklusának első három fejezete az Erdélyi Helikon 1938. évi 5. számában látott napvilágot. A ciklus Tarka-barka strófák című fejezetének néhány versszakát a kisebbségi erdélyi irodalom úttörőinek szenteli:
A rímem inkább rólatok pereg,
akik bozótok, sziklák közt merészen
törtetek ösvényt, első farmerek
s tanyát ütvén ez erdőntúli részen,
dalt kezdtetek. (Én még mint kisgyerek
figyeltem rá, példát követni készen.)
Tábortüzetek most is zengve ég,
honfoglaló, nagy írónemzedék!
Reményik, Áprily és Tompa László
s a mindig zsémbes, mindig harapós,
mindig teremtő tettekért parázsló
öreg harcos, a kajlabajszu Kós
és Kuncz, akit korán elvitt a gyászló
s a hullócsillag, Sipos Domokos,
Nyirő, Tamási, − még ki fér a listán?
Molter, Tabéry, Berde, Bartalis tán… −
s ti mind, mindnyájan, tisztelt névsereg,
kiket nem sikerült itt rímbe rónom,
Betűországban bölcs miniszterek
s Kovács Laci a szerkesztői trónon! −
előttetek most büszkén tiszteleg
hegyes szuronyként villogó irónom.
A véletek való baráti lét
avatta széppé életem felét.
Külön versszakban idézi a költő a Helikon írói munkaközösség vendéglátójának nevét és alakját:
S Kemény János!... A térképen kereszttel
jelölik majd, hol áll a vécsi vár
s tanítják: itt volt az erdélyi Keszthely
és fényt vetett egy elborult, sivár
világba. (Kérlek, János, ne neheztelj,
ha ideírom, amit egy szikár
vén székely mondott rád a faluvégen:
„Báró ugyan, de abbahagyta régen…”)
Majd a következő két versszakban a fiatal író- és költőnemzedék képviselőit veszi számba − jó barátként szólítva meg őket:
És számon kívül hagyni ki meri
az ifjúságot, fürge versenyével?
A sorban első volt Szemlér Feri,
majd Kiss Jenő, aki huszonhat évvel
a pálmát mindnyájunktól elnyeri,
Ormos, Bözödi − s jönnek ismert névvel
a múzsa többi jó kegyencei,
Szabédi, Varró, Wass és Szenczei.
Sok jóbarát, szólj! Lesz gyümölcs a gallyon,
mely benned ily dús virágba szökött?
Csak rajtad áll, e vers szégyent ne valljon
s hogy száz év mulva csillaggal bökött
jegyzetben kell-e magyarázni, vajjon
ki rejlik egy s más említett mögött,
avagy dicső nevet ragyogva nyersz-e, −
… ha addig él e néhány strófa, persze.
A számvetés mindhárom alkalommal egyúttal seregszámla is: 1934-ben huszonhét, 1936-ban huszonnyolc, végül 1938-ban huszonkét szerző seregszámlája. Tizenkét szerző mindhárom seregszámlán szerepel. Tizenhárom szerző nevét két-két, tizenöt szerzőét viszont csak egy-egy esetben olvashatjuk.
Mindenképpen figyelemreméltó, hogy Dsida Jenő seregszámláin nem kevesebb, mint negyven erdélyi magyar szerző nevével találkozhatunk. S még figyelemreméltóbb, hogy a szerzők között valamennyi alkalommal ott találjuk a legjobbak, a költő Áprily Lajos és Reményik Sándor, valamint a prózaíró Kós Károly, Kuncz Aladár és Tamási Áron nevét.
