Kutyasétáltatásból, kutya-forma szigetből, kutyaugatásból, „lakodalmat ülő kutyákból” épül a Kutyák birodalma? – kérdezhetnénk első olvasatra, hiszen megvan azon „berögződött szokásunk”, hogy a cím keltette elvárásainkat rávetítjük a teljes műre. Az, hogy folyton viszszakapcsolunk, akarva-akaratlanul, a kötetadó címre. A cselekmény- és novella-bonyolítás pedig mintha rájátszana ezen előfeltevésre, és szándékosan kizökkent a „megszokásból”. Persze az igaz marad továbbra is, hogy valamilyen formában „elénk sétál” a kutya egy adott fogalomköre, de ennél sokkal többről van szó. A kutya a motívumrendszer – egyik – darabja. Túl könnyű lenne ennek alapján megfogalmazni, megérteni az „üzenetet”, a „mondanivalót”. Szabó Róbert Csaba új novelláskötetetének világa merőben más, mint a felszínen vergődő valóság képzete, avagy az „ázott csend”. Olykor a fikció valósága, olykor a realitás irrealitása rendíti meg a metaforikus időkezelést, a váltakozó perspektívákat.
Talán arra is hajlamosak vagyunk, hogy a történetek közötti kapcsolatokat keressük – ha már alighanem mindenütt ott a kutya/kutyaélet. Mégis, más szinten válik meghatározóvá az összekapcsolhatóság. Figyeljük csak az első két novellát (Kitartottak, madárijesztők és Sűrű bozót nő be mindent): mindkettőből a természet elemi ereje tör fel, mintha a történet szövevényét irányítaná. Kiirthatatlan és örök mind a kúszónövény, mind a sírhelyeket védő, mély bozót, s konnotációjuk misztikus töltetű. E novellák hangulatisága sem olyannyira különböző, hogy kilépvén az egyik „világból”, ne volna ismerős a másik. A titokzatosság, „rejtettség” állapota a Csomagokba gyűrt életekkel című novellában is észlelhető, de felszabadultabb légkörben, kissé impresszionista jelleggel. Hasonlóan, a Masnis nagybabával című történet zenészeinek játéka beleolvad az érzékek áradatába: „a hegedűs úgy húzta, mintha egész nap édességet evett volna”, a klarinétos illatos virágot szagolgat, a bőgős könnyed, légies. A Paradicsommadár tövében színfoltok, pillanatok összesége, és a benne „élő” gyermek a következő történetben (Isten hozott itthon, Rajnai Eszter!) nő fel, s újra vonatra kerül (akárcsak a Csomagokba gyűrt életekkel címűben). Az utazás motívuma később is feltűnik (Utazás haza, vonaton, és ennek a története), most egy gyerekszereplővel a központban. Érdekes az, ahogyan a történet szerveződik, egészen egybemosódnak az idő- és térdimenziók, s tanúi vagyunk a történet egy bizonyos időpillanatbeli előrehaladásának: „berobogó vonatot kívánok. Kívánok még hozzá jó hosszú vonatfüstöt, vonatfüttyöt és egy kalauzt”. Elszórtan, több novellában is fellelhetők az alkotás folyamatára, az alkotómunkára utaló nyomok, például a Kikapart lelkekben („egy történetre bukkantam, itt hevernek előttem az alkatrészei, mint egy villamosmotornak, csupán össze kell raknom”), a Történet két méterre esetében („a Futó összeroppanásának története is a kezembe kerülhet”) vagy A gyógyvizek összes kénje címűben („Így is végződhet egy történet, nemde?”). Már-már egészen természetes, hogy egy fiatal novellista is előbukkan. Sőt, a mondanivalójában sosem apadó Beszélő Ember is megszületik. Az Istenszínház viszont különös képet fest magáról az Alkotóról: „miféle alapokat rajzol bele az Úristen a lelkünkbe születésünkkor, hogy miféle tervrajzokkal áll elő, ha már téglákkal kereskedik”, ezáltal kibővítvén a többszintű értelmezési lehetőségeket. A befogadót pedig közvetlenül „megszólítják” e lehetőségek: „Hagyjuk inkább, hogy a történetben rejlő tanulság, mint a Déli-sark olvadó vizében ázó tea, feloldódjon és elfoglalja meghódíthatatlannak tetsző, fagyott érzékszerveinket.”
Továbbá, Az a különös, felhő alakú folt megerősíti az első két novella kapcsán felvillanó Mikszáth-asszociációnkat, és az elűzhetetlen, ragályos, életeken fennakadó folt ugyancsak a kúszónövények szorítását idézi. Mégcsak nem is értünk a kötet végére, s máris kezd kirajzolódni egyfajta szorongás vagy kitörni vágyó életérzés, amely Rác Florin példájában mutatkozik elsöprő erővel. Rác Florin, a negyvenkét éves bányász tizenhat évet vár arra, hogy Som mérnök, ígérgetéseinek híven, részt vegyen a disznótoron. Végül, tizenhat év eredménytelen ígérgetés és várakozás után a feleség lesz az áldozat, a türelem és a boldogság „elillanásának” áldozata. Itt, a tárnamélyben való kapargatás egy „valamiféle értelemért” a Kikapart lelkekben megváltozik, a kutyák birodalmába áramlik át, és lényegesen más jelentésmezőt képvisel. A cím miatt tragikusabb következményekre várhatnánk, de a tragikum is, mint ahogy minden, a „kutyák birodalmában másként van”. Ez esetben ellentétpárt képez a korábbi eleven bozót és a síron levő művirágok. Így annak ellenére, hogy „közelebb kerültünk a földhöz”, a természeteshez, eltávolodtunk „az emberi világ” természetközeliségétől. Eddig a novellák többsége rendkívüli módon éreztette ember és természet szoros együvétartozását, akár közös sorsát; mondhatni „földszagú” volt egy-egy megalkotott kép (és most nem feltétlenül a falusi környezet hangulatára utalnék, hanem a lét milyenségére, a szereplők ösztönös cselekedeteire). Mindemellett a tragikusabb párhuzam – a magányos nő, a méhkirálynő s az álmában zuhanó fiú analógiája –, de az ironikusabb összetartozás jelensége sem hiányozhatott: például Fehér Johannánál (Történet két méterre), hiszen ahogyan „szelelte a búzát, búzaszemek és ocsú lepte el a haját, megtöltötte az ingét is, ha kibontotta Fehér Johanna az ingét, egész öl búza pergett le az ember lába elé”. Ugyanitt vissza kell térnünk a fentebb említett realitás–irrealitás párosra, merthogy mi az igazság, „amikor még egy ekkora hatalmas dióban is csupán egy elszáradt, szőlőszemnyi bél lapul, és az is csak akkor derül ki, ha az ember puszta kézzel összeroppintja”. Az is szomorú felismerés, hogy a folyton Beszélő Ember legmegfelelőbb gyógyszere és támasza egy kutya társasága. A Töredékek álmoskönyvhöz ugyancsak a valóság és képzelet, igazság és ámítás kérdését veti fel, a szereplő hitegetése és kételkedése által. Az álom és valóság határmezsgyéjén feloldódik a lineáris előrehaladás, csupa előre- és visszautalás irányítja a figyelmet.
Fontos tehát, hogy a kötet előszeretettel alkalmazza az időkezelés változatosságának technikáit, olykor „balladai homályt” borítván az eseményekre, olykor éppen a titokzatosságot tisztázva. A múlt és az éppen aktuális történeti idő könynyedén felcserélődik, a nézőpontok pedig ide-oda villannak, távolítanak vagy éppen közelítenek. Szintén gyakori jelenség a kezdésben és a zárásban ismétlődő gondolat, néhol egészen eltávolodott, néhol szinte mozdulatlan kontextusban – a novellák és a kötetegész szintjén egyaránt. Ez utóbbiról szólván, dicséretes a megszerkesztettség, a sorrend, hiszen az eleinte nagyon hangsúlyosan körvonalazott elemi erő az utolsó novellában újra feltör. Az Anyánk húsából kifejezetten nyers és részleteiben groteszk történet, egyfajta lezárása a kezdeti gondolatvonulatnak. Ahogy eleinte minden a földből ágazott ki, most minden oda zuhan vissza: az anyaföldbe. S itt egészében megragadható az Anya és a Föld, az Élet összefüggésrendszere. Azaz a Kutyák birodalma nemcsak „töredékek”, motívumkörök véletlenszerű találkozása, hanem „(mély) titkot rejtő szövevények” együttese.
Szabó Róbert Csaba: Kutyák birodalma. Bookart, Csíkszereda, 2009. Stark Attila illusztrációival
