Kié legyen Franz Kafka? Mármint az életműve. Újfent ez a kérdés foglalkoztatja az irodalmi közvélemény egy részét – időről időre ugyanis fellángol a vita a Max Brod-hagyaték részét képező Kafka-írások tulajdonjoga körül. Legutóbb izraeli akadémikusok törtek lándzsát nyílt levélben amellett, hogy a hagyaték Izraelt illeti; a történet bonyolult, mindenesetre szerepet játszik benne az író hű barátjának egykori titkárnője és két lánya is, akik – vélhetőleg pontos szabályozás hiányában – némiképp nagylelkűen bántak az örökbecsű kéziratokkal (ez történik, ha az ember nem tartja tiszteletben íróbarátja végakaratát). Izraeli források egyébként már korábban jelezték: igazságtalannak tartják, hogy A per kéziratát a Német Irodalmi Levéltár birtokolja, annak helye szerintük zsidó irodalmi archívumokban lenne. Az, hogy Kafka szellemi örökségére több ország és kultúra is igényt tart, teljesen természetes – tudjuk, Homéroszért is hét város vetélkedett –, de ez az intellektuális (és talán hamarosan jogivá is fajuló) pereskedés ironikus módon magát az írót igazolja, aki még holtában is arra ítéltetett, hogy egy tisztáz(hat)atlan kimenetelű eljárás virtuális résztvevője legyen, értetlenül és értelmetlenül bolyongva a kultúrbürokrácia útvesztőjében.
Ez az ügy azonban felvet néhány, önmagán túlra mutató kérdést is: mégpedig a szellemi tulajdonjog, a társadalmi-kulturális konszenzus által megőrzésre érdemesnek ítélt hagyomány birtoklásának problémáját. Kié legyen az irodalom, lehet-e, szabad-e egyáltalán az utókornak „birtokolnia” az irodalmi értékeket – főként olyan esetekben, amikor egy jelentős életművet létrehozó szerző identitása, „hovatartozása” nem teljesen egyértelmű. Ilyenkor óhatatlanul színre lép a versengő hét város, és igyekszik mindegyik minél több előjogot kisajtolni vélt primátusából. (Nem a jogi vonatkozásokra gondolunk; bízunk az igazságszolgáltatás leleményességében, ha – Josef K.-val ellentétben – igazságosságában nem is.) A goethei értelemben vett egyetemes irodalmi értéknek minden bizonnyal egy láthatatlan Bábeli Könyvtárban lenne a helye, egy jogi csűrcsavarásokkal térdre nem kényszeríthető és – ó, felvilágosodás szent illúziója! – elvileg mindenki számára hozzáférhető Nagy Kozmikus Irodalmi Levéltárban.
Addig is viszont, Kafkára visszatérve, ne feledjük: összes művét németül írta, kulturális-szocializációs háttere a jó öreg Monarchia volt és Prágában élte le élete nagy részét (aki járt már a cseh fővárosban, tudja, hány bőrt húznak le erről a derék prágaiak). Mit is írt róla Günther Anders? „Mint zsidó, nem tartozott egészen a keresztény világhoz. Mint közömbös zsidó – mert ez volt eredetileg – nem tartozott egészen a zsidókhoz. Mint német anyanyelvű, nem tartozott egészen a csehekhez. Mint német anyanyelvű zsidó, nem tartozott egészen a csehországi németekhez. Mint csehországi lakos, nem tartozott egészen Ausztriához. Mint munkásbiztosítási hivatalnok, nem tartozott egészen a polgársághoz... De a hivatalhoz sem tartozik, mert írónak érzi magát.” Íróként pedig az a sorsa, hogy évtizedekkel halála után is – némi fekete humorral – megmutassa, merre található a Törvény Kapuja. Vagy kiskapuja.
