"Ránk azóta hiába ront orvul az ellen"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 5. (547.) SZÁM — MÁRCIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
A Kafka-per
Karácsonyi Zsolt
Elképzelhető és valós hatalmak - Beszélgetés Szőcs Géza költővel
Kenéz Ferenc
Gyermekrajzok
Király László
CSÚFHISTÓRIÁK
Karácsonyi Zsolt
A zárt tér metafizikája
Kántor Lajos
A tudni vágyó embernek
KIBÉDI VARGA ÁRON
Versei
SZENDRŐI CSABA
Versei
Dimény Lóránt
100, 50 vagy 80 (A barátság a szívek köteléke)
Láng Orsolya
Versei
Merényi Krisztián
Versei
RÁCZ VINCE
A nép nem olvas verseket (Szerb Antal irodalmifejlődés-rajzához)
Jakab-Benke Nándor
Szemlesütve - Beszámoló a 41. Magyar Filmszemléről
Antal Balázs
Ki viszi át a lírai hőst?
Bakk Ágnes
A női hús természetrajza – egy csemegéző szemszögéből
Boros-Jenei Székely László
Boros-Jenei Székely László fordításmunkáiból (1765–1769) - Az megcsalatott csudáról való beszéd
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Önarckép „hét ajtóval”
Hírek
 
Karácsonyi Zsolt
Elképzelhető és valós hatalmak - Beszélgetés Szőcs Géza költővel
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 5. (547.) SZÁM — MÁRCIUS 10.

– Beszélgetésünk előtt egy nappal az írástudók árulása témakörében szóltál a kolozsvári közönség előtt, ennek kapcsán jutott eszembe, hogy az írástudók felelőssége mégiscsak az íráshoz és a tudáshoz kapcsolódik, egyszóval: a hagyományhoz.

– Az írástudók felelőssége felől közelítve, valószínűleg ugyanoda jutunk el, mint ha a spirituális, illetve a szakrális értékek felől közelítenénk. Minden ugyan-oda torkollik: egy képzett kaszt vagy elit, egy arra hivatott réteg felelőssége végső soron ugyanazokkal a fogalmakkal határozható meg. Akár egy egyiptomi papi kasztot veszünk alapul, akár egy kőkorszaki körülmények között élő törzs sámánjait, akár egy modern értelemben vett literátori vagy politikai elitet. Ezeknek a feladata a közösséget, amelytől ezt a mandátumot ilyen vagy olyan formában elnyerték, helyes válaszokhoz segíteni az őket ért kihívásokra.

– Milyen kihívásokra gondolsz?

– Ezek lehetnek természetiek vagy történelmiek, gondoljunk a háborúkra… de természetesen fogalmazhatunk úgy is, hogy a közösség a felső (az égi vagy hitvilági), meg az alsó (alvilági) erőkkel és a középső (evilági) hatalmak körében megtalálja önmagát és önmaga világgal való harmóniáját. Hogy mindezeknek a valós vagy képzeletbeli hatalmaknak a bonyolult erőterében megtalálja azokat a megoldásokat, azokat a válaszokat, amelyek szellemi, lelki, mentális egészsége megőrzésével biztosítják számára a túlélést, a prosperálást, a reprodukciót, azt, hogy tovább éljen.

– És éppen ehhez lenne szükség a hagyományra...

– Nem hiszem, hogy a nagy hagyományok megkerülhetőek. Azt gondolom: minden egyes hagyomány arrafele mutat, hogy az emberi egzisztenciát nem lehet és nem szabad individuális tapasztalatként és kérdésként megélni, mert minden szakrális, morális vagy politikai hagyomány – a hellén kor misztériumaitól a legújabb ideológiákig – csak valamely közösség téridején belül nevezhető érvényesnek. Ez még akkor is így van, ha ezek az ideológiák olykor közösségellenesek vagy közösségtagadók és maximalizálják az egyén fontosságát. Mindebből azt szűrtem le mint tanulságot és tapasztalatot, hogy közösségtől elszakított ember, mondjuk egy remete elképzelhető ugyan, elképzelhető egy egyszemélyes ethosz és életprogram, nevezzük mintának… de csak mint a nagy tradíciók fősodrán kívüli deviáns eset vagy esemény, ami soha nem volt vonzó számomra. A hagyományok bennem a közösségi ösztönöket erősítették meg.

– Ehhez, a közösségi létmódhoz kapcsolódna a következő kérdés, mert túl azon, hogy elsősorban költő, író, drámaíró, folyóiratszerkesztő vagy – és még sorolhatnám a különböző címeket, amelyeket veled kapcsolatban meg szokás említeni –, a költői kilátótornynál és vidékénél meszszebb is néztél sőt meg is szólaltál közéleti, közösségi kérdésekben is. Itt nem csak az Ellenpontokra gondolok, hanem arra, hogy az 1990. utáni közéletben aktív szerepet vállaltál és még manapság is jelen szoktál lenni a közélet terein. Milyennek látod a mai magyar közéletet Erdélyben, a Kárpát-medencében?

– A közéletről sok rosszat tudunk mondani. Ha Madáchra gondolok, először az athéni szín jut eszembe mint szimbolikus helyszín és történés, ami azt bizonyítja, hogy emberemlékezet óta a közélet képes mérhetetlenül ostoba, primitív, gonosz és saját érdekei elleni lenni. Ez nem változott mind a mai napig. Ezért szükséges, hogy mindenfajta tudással legyenek felvértezve a szereplői. A közéleti szereplők nem mindig művelt, nem mindig bölcs emberek. Az írástudók részéről való egyik lehetséges felelősségvállalási lehetőség vagy feladat: azokat az ismereteket és tanulságokat közérthető és világos formában megfogalmazni, amelyek az örök humán értékek felmutatását célozzák. Ezeket a politika gyakran saját jelszavaiba csomagolja. Ennek nem szabad megtévesztenie a művészt, az írástudót, a literátort, az értelmiségi kasztot. Az ő feladata: anélkül, hogy belekeveredne a politikai adok-kapok világába és a végtelenül leegyszerűsített üzenetek világába, próbálja a maguk bonyolultságában feldolgozni és értelmezni a múlt idejű és a jelen idejű valósággal kapcsolatos ismereteit, tapasztalatait és konklúzióit. Kassák Lajos gondolatmenetét idézve 1940-ből – igazi művész egyféleképpen vehet részt a közéletben vagy a politikában: azzal, ha remekműveket ír.

– Születtek-e manapság, mondjuk az elmúlt húsz évben remekművek a magyar irodalomban? Hogyan látod: adottak-e a feltételek ahhoz, hogy új remekművek jöjjenek létre napjainkban?

– Nagyon sok remekművet nem tudnék az elmúlt húsz évből megnevezni, sőt, azt kell mondanom, hogy még ezen a húsz éven belül is, amit kiemelkedőnek tartok, az többnyire közelebb van a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójához. A húsz év első néhány évére esnek ezek a kiemelkedőbb művek, és azt gondolom, hogy a magyar irodalomban a nagy öregek távozásával keletkezett űrt még nem sikerült betölteni. Azok a sztárok, akiket a celebgyártás legprimitívebb módszereivel próbálnak klaszszikusként legyúrni a torkunkon, csak szezonklasszikusok. Nagyon rövid idő elteltével kiderül, hogy milyen ingatag alapú az értékfedezete annak, amit őket felkapva kreáltak belőlük. Úgy fogalmazhatnék, hogy nem csak a közgazdászok és a pénzügyi szakemberek világát tudták néhányan félrevezetni az úgynevezett pénzügyi buborékokkal, hanem ilyen buborékok keletkeztek az esztétikai piacon is, és nem csak a magyaron. De miután most a magyarról beszéltünk, hadd mondjam el azt, hogy ahány remekmű született ezelőtt száz évvel, vagy ezelőtt hetven évvel, egy évtizeden, fél évtizeden, vagy olykor egyetlen éven belül, ez a mérhetetlen gazdagsága és lenyűgöző sokfélesége a magyar irodalomnak – maradjunk csak az irodalomnál – már megismételhetetlennek látszik. Nem jön már el olyan idő, vagy ha eljön, nem egyhamar, amikor egyszerre vagy egymás után publikál kötetet Ady Endre, Babits, Kosztolányi, vagy Móricz vagy Krúdy vagy Karinthy, vagy Füst Milán, vagy József Attila, vagy Szentkuthy Miklós. Vagy írja műveit Hamvas Béla, jelzem, az íróasztalfióknak. És itt már a magyar értéktudat anomáliái felé mozdult el a beszélgetésünk, mert kétféleképpen működhet rosszul egy kritikai tudat: úgy, ha mindenféle bóvlit érték gyanánt mutat föl, és bemagyarázza, hogy az egy időtálló érték, aere perennius, zsolozsmázza. Eközben pedig fontos értékek rejtve maradnak. Kiszorítják őket az ál és a hamis, a pszeudo értékek. De a kettő nem feltétlenül függ össze, sőt, alapjában véve két egymástól független mozgásról, illetve értékvakságról beszélhetünk.
– Lépjünk át a magyar kultúra közvetlen köreinél tágabb terekbe is, hiszen a kitekintés, a kapcsolattartás, úgy tűnik, igen fontos a számodra, ezt jelzik a dunai konföderációról vagy Königsberg különleges státusáról írott kiáltványaid.

– A magyar univerzum leszakadóban van az európai történésekről. Amilyen központi helyen fekszik az ország Európa térképén, olyan jelentéktelenné lett a szerepe, olyan észrevehetetlen a jelenléte a nagy európai és világ-történésekben. Mondhatnék ilyeneket meg hasonlókat, mert valóban ez a véleményem. Mégis, amikor egy-egy ilyen tervezet vagy ötlet megszületik, ezek nem mint elméleti konstrukciók születnek meg, hanem spontánul, ösztönösen. Úgy éreztem, hogy addig nincs minden rendben Európában, amíg Königsberg továbbra is el van földelve Kalinyingrád alá, mint egy kellemetlen holttest.

– Számos mítosz, anekdota terjed rólad, te magad is hozzájárultál egy-két mítosz továbbépítéséhez, mint tetted például az ismeretlen Radnóti-kéziratokkal. Mi lett ezeknek a sorsa?

– A Radnóti-kéziratok, amelyeket Reinhold Alfrédtől kaptam, zsengék voltak, és az volt a meggyőződésem, hogy egészen biztosan ismeri őket Radnóti özvegye is, meg azok az irodalomtörténészek, akik az életművel foglalkoznak. Úgy ítéltem meg: nem adnának hozzá semmit a Radnótiról alkotott képünkhöz.

– Mennyire fontosak számodra a társművészetek, a film, a képzőművészet, vagy  például a zene?

– Nagyon. Vagy egyetlen szóban válaszol erre az ember, vagy pedig könyvet, több könyvet is kellene írnom arról, hogy a zene, a képzőművészet, a film számomra mit jelentenek. Mindig nagy hatással voltak rám azok a virtuális valóságok, amelyeket egy-egy remekmű köré rendeztem el magamban, egy zenemű vagy egy festmény kapcsán. Olyannak tekintem ezeket a műveket, mint egy ablakot, amelyen be tudok pillantani egy szobába, ugyanakkor mindazt, ami a lakás adott szobáján túl van, a benne élők életével együtt – én kreáltam hozzá. Magamban folytattam a szereplők életét, megpróbáltam kitapogatni életük korábbi szakaszainak a sorsvonalait, vagy zenénél azokat az esztétikai üzeneteket vagy egzisztenciális értelmeket, amelyek benne foglaltatnak egy zeneműben. Ahogyan egy zeneművet mindig egy tágabb, általunk létrehozott kontextuson belül próbálunk értelmezni. Olyan ez, mint amikor valamely könyv közepén beleolvasunk egy mondatba, és megpróbálunk e köré egy valóságot építeni. Azután, amikor a szöveget elejétől olvasva jutunk el ahhoz a mondathoz, összehasonlítjuk a kettőt… de amiről én beszéltem, az nem ilyesfajta játék, hanem egy módja annak, hogy a műalkotást apercipiáljam.

– „Nem készült el semmi, de minden készül” – nyilatkoztad egy interjúban, több mint tíz évvel ezelőtt. Most milyen mű készülődik éppen?

– Azt mondják rólam, hogy könnyen írok, de ez csak bizonyos feltételek között igaz. A regény például olyan műfaj, amelyről azt gondoltam: nem nekem való, és nemigen fogok valaha is regényt írni, miután már egész fiatalon túl voltam egy regénykísérleten. Három évvel ezelőtt, egy tengerparti vakáció alkalmával nekifogtam valaminek, amiből aztán regény kerekedett ki, amely egyébként nem is felel meg a klasszikus feltételeknek – ez a Limpopo, amit körülbelül három hónap alatt írtam. Azt mondhatjuk: könnyen írtam. Nem sokkal később nekifogtam egy újabb regénynek, amit rendkívül izgalmasnak éreztem és nem kis kedvvel írtam meg az első fejezeteket, de úgy hozta az élet, hogy néhány hétig nem volt lehetséges vele foglalkoznom. Amikor újrakezdtem, már nem éreztem magamban azt a lendületet, engem is utaztató sodrást, amellyel a Limpopot sikerült végigvinnem. Ez a regény tehát ott maradt csonkán, mintegy cáfolva azt az állítást, hogy könnyen írnék.

– A könnyen vagy nehezen írhatók közül most éppen mi került leginkább előtérbe?

– Ami az aktuális dolgokat illeti: Farkas Wellmann Endrével elkezdtük az életműveim (értem ezen: az irodalmi, a politikai, az újságírói stb.) feldolgozását. Olykor az az érzésem, hogy ennyi fáradsággal új műveket kéne létrehozni, nem az eddigieket értelmezni ezzel, hogy egyfajta ösvényt vágjunk közöttük, igyekezve fogódzókat adni az érdeklődők számára. Hajlamos vagyok azt mondani, hogy csak a mű számít, s ha megszületett – el kell engednünk a kezét, nem foglalkozva vele többé.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében