Öreges
Farkasnak, Zoltánnak
Ha majd vén leszek és magabiztos,
miként egy hibátlan hexaméter,
s ülök bambán és részvétlenül,
diófám alatt napkeltére várva,
mely reggelente halom hírt hoz
pörgő betűkkel, szóval, képpel,
hogy ne csüggedjek kívül-belül,
mert érc soraim tárt karokkal várja
az Öreg Költők Antológiája... – –
szóval ha nyár lesz, mert azt kedvelem,
s nem hull levél, és minden óra: kezdet,
s ébred az én, nekem, engem, velem,
s valódi hajnali jázminok lengedeznek,
és élek, és páráll a piros cseréptető,
madár csirren – vagy ami annak nevezhető –,
és látom: a kerten aláballag fakó
szakállát lengetve a Mindenható,
kit magyarul Arany Jánosnak neveznek –
– – akkor vonok föl jelvényt, lobogót,
s nem osztozom többé semmi kincsen,
csak istenemmel, aki nem van vagy volt,
hanem csak óv, ha kell: nem nincsen.
S ifjúságom már távoli, mint egy palack
remekbe hűtött krepkaja vodka;
s rosszul zártak be-ki engem! – a falak
kürtszóra omlanak, ím, rogynak darabokra,
mint a hétszentséges, örök birodalmak!
/Vagy miként – anno... – a Kurva élet kocsma./
Induljatok, várlak, vetni szót, magot.
Itt mindenki meghal, de senki sem halott.
Süvítnek a szelek, de senki sem árva.
Közelgő híretek a kaput kitárja.
2010. január 27.
Obsitos
Gáládul támadtak, elmondhatom,
a fülig fegyverzett amerikaiak,
Otopeniben, hol most az ország légikapuja,
ám akkoriban még néhány jóivó, jókártyás
repülőtiszttel konyakoztunk bőszen, az ókorban,
barátságos meleg kaszárnyában,
ezerkilencszázhatvanhét nyarán.
Escort csapat volt, afféle tiszta elit,
s csak olyankor szálltak föl remek MIGjeikkel,
ha vendég jött nyelvcsókra honunkba,
mondjuk Todor Zsivkov,
vagy Honecker elvtárs, vagy ehhez hasonló – –
szóval csupa dalia, őszülő halánték,
nők álma valahány, krokodilbőr buksza,
s kedveltek minket: – Költők? Hallja, ezredes?!
De pókerben nullák. S most hová rohantok? –
– Vizsgázni, jelentem. Győzni! Tündökölni!
Vár bennünket zordon vizsgatiszti kar.
De osszatok! Addig is!
S akkor vertem meg az ordas yankee bandát.
Ádázak voltak ám, rút mordályaikkal!
Vezényeltem hősnek született szakaszom,
mind derék vitéz,
úgy lőttek, akár az isten, töltény nélkül,
tatata! – Vérszag, elszántság mindenütt,
hol apáink... – pardon! –, kollégák vére foly.
Zenészek, tanárok, hajlékony színészbojtárok,
Nagypista, Horváth, Szövérdi, Kerekes –
egész raj jövendő román tartalékos...
Ránk azóta hiába ront orvul az ellen:
Itt nem törnek át! – – S a magas vizsgáztatók
örök katzenjammerban hűsölnek a bájos erdőszélen,
kínjukban sikamlós balkáni vicceket eregetve,
míg végül – Na mi lesz már!? – csattan egyikük
atyáskodón.
Ma is meghal bennem a töprengés, jelentek:
A csatának vége, az agresszor fejvesztve...
Omnia vincit amor! – – vagy, katonásabban:
Mindent lebír a hazaszeretet!
S mindig győzünk. Kitűnő! Tízes! Jeles!
Várj válladra csillagot, elev Király...
Nehéz a szolgálat, s a mundér becsülete.
Az áldozat.
Már a kártyázó cimborákat, gondolom, idő takarja.
Égbe fúródtak vadászgépeikkel az Otopeni-i hősök,
ott röpködnek – Salut! –; e földön nincsen számukra hely.
Dicső szakaszom is fényképkeretben, mivel
– említettem talán – legyőztük Amerikát.
Nyugodjatok hát, édeseim, ezen pár soraimat zárom,
fiatok, bátyátok, szeretőtök jól van,
rátok gondol, s nem bántja őt miért, se mivégre.
Sokra viszi még áldásotokkal.
S az RNK örökre meg van védve.
2010. február 8–13.