"Ránk azóta hiába ront orvul az ellen"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 5. (547.) SZÁM — MÁRCIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
A Kafka-per
Karácsonyi Zsolt
Elképzelhető és valós hatalmak - Beszélgetés Szőcs Géza költővel
Kenéz Ferenc
Gyermekrajzok
Király László
CSÚFHISTÓRIÁK
Karácsonyi Zsolt
A zárt tér metafizikája
Kántor Lajos
A tudni vágyó embernek
KIBÉDI VARGA ÁRON
Versei
SZENDRŐI CSABA
Versei
Dimény Lóránt
100, 50 vagy 80 (A barátság a szívek köteléke)
Láng Orsolya
Versei
Merényi Krisztián
Versei
RÁCZ VINCE
A nép nem olvas verseket (Szerb Antal irodalmifejlődés-rajzához)
Jakab-Benke Nándor
Szemlesütve - Beszámoló a 41. Magyar Filmszemléről
Antal Balázs
Ki viszi át a lírai hőst?
Bakk Ágnes
A női hús természetrajza – egy csemegéző szemszögéből
Boros-Jenei Székely László
Boros-Jenei Székely László fordításmunkáiból (1765–1769) - Az megcsalatott csudáról való beszéd
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Önarckép „hét ajtóval”
Hírek
 
Karácsonyi Zsolt
A zárt tér metafizikája
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 5. (547.) SZÁM — MÁRCIUS 10.

„Romboljátok le ezt a templomot,
és három nap alatt felépítem”
                    János evangéliuma

Marin Sorescu A sekrestyés című drámájának főszereplője, akárcsak Apáczai a Tornyot választokban, egyetlenegy szimbolikus térbeli képződménnyel, a katedrálissal szembesül, amelynek őrzője és foglya is egyben. Itt is, akárcsak a Tornyot választok esetében, bonyolult, több szinten is megnyilvánuló jelképrendszerről beszélhetünk. A katedrális nem csupán egy adott kor és egy adott kultúra szimbóluma, de üressége olyan jelzőket is társít hozzá, mint a kiürült, a magára hagyott, hiszen nem töltik meg a hívek; ha lenne is papja, nem lenne kinek prédikálni. Az egyetlen szereplő, aki a sekrestyésen kívül megjelenik, az őr – süket.
A tér, hangsúlyozottan metafizikus tér, egy katedrális tere, amely akár gótikus is lehetne, mindenesetre, a szerzői utasítás szerint rozettáján az idősebb Brueghel négy évszaka látható, de mindenképpen olyan tér, amelyben egyetlenegy lélek található. Ezért úgy is értelmezhető a dráma egésze, mint a testből kitörni vágyó lélek drámája, ami, mint később meglátjuk, az ima által valósulhat meg.
Apáczainak imára van szüksége ahhoz, hogy meglelje a profán „arénából” kivezető utat a számára legkedvesebb, leginkább otthonos, személyes tér felé, Sorescu főszereplője számára a tér adva van, nem kell keresnie, tornyot választania, a választás kérdése nem ilyenformán merül fel.
Elgondolkodtató, hogy Sorescu mindhárom „metafizikus” darabja szoros öszszefüggésben áll a testtel, mindhárom a testből való kiszabadulásról szól. A Jónás esetében ez még természetes, természeti test, a trilógia második részében már épített testről beszélhetünk, míg a harmadik részben az anyaölből való kiszabadulás tematizálódik. Talán itt, a sekrestyés történetében áll Sorescu a legközelebb ahhoz a keresztény eszméhez, amely a testet templomnak, a templomot testnek tekinti. Az adott helyzetből, a testen belüli létből csupán a felfelé irányuló cselekvés jelenthet kiutat, ez pedig ebben a drámában nem más, mint a gyertyák meggyújtása: lángjuk az ég felé tör, füstjük befeketíti a fehér falakat.
A helyzet már első látásra abszurd, mert az időn kívül játszódik, mégis valóságos térben, egy katedrálisban, amit évszázadokkal azelőtt építettek, de el is felejtettek közvetlenül a befejezése után. Személyre szabott ez a katedrális, hiszen, miként ezt a főszereplő be is vallja, ő csak egy önkéntes sekrestyés: „senki sem jelölt ki, hogy sekrestyés legyek itt, hirtelen felébredtem... csak úgy... fölöslegesen. Ahogy ez lenni szokott... az önjelöltségeknél.”1
De éppen az önkéntesség által válik a szerep személyessé, a katedrális pedig olyan szorosan kapcsolódik a sekrestyés személyéhez, mint a páncél a teknősbékához.
A tér tehát testnek tekinthető, olyan élő matériának, amelyben a lélek keresi önmagát, önnön célját és a térből, vagyis a testből kivezető utat. A Sorescu által létrehozott drámabeli térkonstrukció olyan emberi testként definiálható, melynek belsejében a szereplő magát a lelket jeleníti meg.
Amíg a teknősbéka-metafora a világ alapjaira, a világ keletkezésére utal, a katedrális a világ végét, legalábbis egy adott világ végét jelzi, úgy is mint utolsó katedrális, amelyben a sekrestyés az utolsó ember. Mint látjuk, itt is, akárcsak a Jónásban, a világ számos (jelentés)rétegből tevődik össze, ám amíg Jónás csupán egy egyszerű halász, addig a sekrestyés már jóval közelebb áll az értelmiségi típusához.
A katedrális testének antropomorf jellegét alátámasztja a darab második képének legelején felbukkanó metafora is: „Mintha a fű rátámadna a falra és áthatolna rajta. Mint a nyilak Szent Sebestyénen.”2 A katedrális testén belüli cselekvés célja a falak befeketítése, elhasználása – a helyzet abszurditása és egyedisége abban áll, hogy amíg más katedrálisok esetében erre évszázadok, valamint az évszázadok alatt elégetett hihetetlen mennyiségű gyertya álltak rendelkezésre, itt egyetlen emberöltőnyi idő alatt kell véghezvinni a művet, ami nem más, mint az elmúló idő érzékeltetése.
Az elfelejtett katedrálison belül lassan elfogy a mozgáshoz, az élethez szükséges levegő, és a sekrestyés, akárcsak a Föld, amely két fényforrás közötti űrben helyezkedik el, legvégül kilép a megszokott földi lét keretei közül, hiszen a süket őr (a vak sors közeli rokona?) által eltávolított állványzat összedől, ám a sekrestyés továbbra is ott marad a katedrális mennyezete alatt lebegve.
A nem szokványos helyzetre a sekrestyés sem talál szokványos választ. Amikor kilép a katedrálisból, és Isten helyett csak a világot látja saját jobb és bal oldalán, egyetlen út marad a számára, hogy a katedrális teljes befeketítése érdekében ő maga is lánggá – ha úgy tetszik, öngyilkossá, ha úgy tetszik: átszellemült anyaggá, lángoló lélekké alakuljon át.
Sorescu nem hagyja, hogy csupán egyetlen megközelítési mód érvényesülhessen – a dráma utolsó mondatait úgy is értelmezhetjük:
1. mint a sekrestyés megistenülését.
2. mint Istenhez való visszatérést.
3. mint az Istennel való azonosulást.
4. mint teljes eltávolodást az Istentől, azzal, hogy önmagát Istennek hiszi.
„Mert senki sincs már fölöttem. Én pedig, akárcsak te, lebegek, Uram, a felhők fölött.
– (Megvilágosodik.) És akárcsak te, már én sem tudok lezuhanni. A világ itt van a jobb és a bal oldalamon. Én pedig középen...
– (Megérti.) Tehát...
– (Kiáltva.) Én!
– (Sírva.) Tehát... sajnálom önmagamat is. (Szünet.)
– És ezt a gyertyadarabkát is... Hadd lám, jó-e még valamire...
– (Meggyújtja ruháit.) Hagyom, hogy égjenek... egészen végig... Jólesik a szívemnek...

(Odafenn már csak egy máglya ég, fantasztikus fényeket szórva a fekete katedrálisra.)

– Jólesik... a... szívemnek...

Függöny”3

Sorescu számos kaput hagy tehát nyitva a különböző értelmezéseknek, és ez nem csupán A sekrestyésre vonatkozik, hanem a metafizikus trilógia két másik darabjára is, amelyeknek záróakkordjaira ugyancsak egyfajta poliszémikusság és „lebegtetés” jellemző, ellentétben Páskándi történelmi drámáival, amelyekre ugyancsak jellemző az, hogy a dráma szereplőinek sorsa lezáratlan marad, de ennek ellenére sejteni lehet a tragikus jövendőt.
A dráma lezárt vagy „lebegtetett”, nyitva hagyott volta meghatározza a drámaforma egészét. A nyitott drámaforma és annak mértéke, meghatározója lehet annak, hogy az adott dráma kapcsán mennyire beszélhetünk abszurd drámáról.

(részlet egy hosszabb tanulmányból)

Jegyzetek

1„nu mi-a spus nimeni să fiu paracliser aici, eu m-am trezit, dintr-o dată… aşa… degeaba. Cum se întâmplă... autoungerile.” – Sorescu, Marin. Ieşirea prin cer. Teatru comentat. Editura Eminescu, Bucureşti, 1984., p. 66.
2„Parcă iarba de-afară dă năvală prin zid, creşte prin zid. Ca săgeţile prin Sfîntul Sebastian.” – Id.mű: p. 73.
3„Căci nu mai e nimeni mai sus decât mine. Iar eu plutesc, Doamne, pe nori, ca tine.
– (Revelaţie.) Şi nu mai pot să cad, ca şi tine. Lumea e de-a dreapta şi de-a stânga mea. Iar eu sunt în mijloc...
– (Înţelegând) Atunci...
– (Strigă.) Eu!
– (Plângând.) Atunci... Îmi pare rău şi de mine. (Pauză)
– Şi mucul ăsta de lumânare... Să văd dacă mai e bun de ceva...
– (Îşi aprinde veşmintele) O să-l las să ardă... Până la capăt... Aşa, de sufletul meu...
(Sus nu mai e decât un rug, aruncând lumini fantastice peste catedrala neagră.)

– Aşa... de sufletul... meu.
                           Cortina”
In.: Id. mű: p.86.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében