Kedves Áron,
nyolcvanadik születésnapodra íródik ez a levél, közös barátunk, Lászlóffy Ali ül mellettem, ő fogja a laptopot. Ebből is láthatod, mennyi idő telt el legutóbbi (valamelyik budapesti könyvheti?) találkozásunk óta. És mennyi – közel egy év – Ali halála óta. Ő a ceruzát letette, mi még nem, legfeljebb (néha) kényszerűen átváltunk az eszközök használatában. Szóval Alival együtt írom ezeket a sorokat, mondhatnám, az Ő nevében (ha volna, ha lehetne engedélyem Tőle). Ha élne, biztosan Ő köszöntene most Téged, jobban ismeri életművedet, többet lehettetek együtt, a hollandiai Mikesen meg másutt.
Mégis együtt írunk, és ezt az Ariadné Könyvek polcának köszönhetem. Nem most találom ki, így igaz, engem is meglepett, hogy amikor levettem Noé könyvei című, nálunk, a Korunk, illetve a Komp-Press kiadásában még 1999-ben megjelent köteted, közvetlenül mellette volt az Alié, A jerikói trombitás, 1994-ből. És újabb meglepetések értek, ugyanis már nem emlékeztem rá, hogy a Te esszé- és tanulmányköteted elé Lászlóffy-bevezetőt tettünk, a Noé könyveiben pedig Te írsz A jerikói trombitásról. A kölcsönös szövegekből szeretet és értés szól.
Most persze csak az Ali-féle bevezetőből idézek, mert hát Téged ünneplünk. "A merengő professzorról" szóló gondolatok ezzel a mondattal kezdődnek: „A poeta doctus helyett a professor poeticus besorolást, kulturális fokozatot vezetném be legszívesebben vele kapcsolatban, kinek szíve folyamatosan ver, sorozatban dobban egyet-egyet azért a holland hazáért, ahol élete eddigi háromnegyedében otthonra lelt, családokat alapított azért a francia kultúráért, melynek szolgálata életművének egyik fő vonalát teszi ki, és nyilván szegedi szülőföldjéért, valamint Erdélyért, ahonnan ősei vétettek, kiküldettek.” Folytathatnám az idézetet „a töltőtoll Szent Györgyei”-ről, több tengerentúli egyetemi munkádról, a Mikes Kör egyik alapítójáról. Persze, hozzá kellene tennem azt is, amit én gyűjtöttem öszsze könyveidről, könyveidből, elsősorban a világirodalom klasszikus vagy újabb nagyjairól meg a magyarokról. Hosszú volna a sor, ezért most csak egyet, szintén erdélyi vonatkozásút emelek ide: érző-értő elemzésedet a diktatúrabeli egyik jelentős prózaírónk, Pusztai János két regényéről, A seregről és a Zsé birtokáról, Bretterre is hivatkozva. Te, Áron, mindig kíváncsian figyelted, mi jelentős születik nálunk, felvilágosítást, könyveket kértél. És amit érdemesnek találtál, arról
írtál is, akár világirodalmi párhuzamokat vonva, nagylelkűen, de beleérzéssel. Hát ezt is meg kell köszönnünk Neked.
Mostanában sokat vagyok Alival, a Korunk 1957-beli újraindulásáról írok, az első évekről (1965 márciusig, a Gheorghiu-Dej – Ceausescu váltás hónapjáig, amikor szétverték, természetesen, ígéretesnek indult modernség-számunkat). Ebben persze Ali barátunk is szerepelt volna, mint ahogy azokban az években és később is, a legutóbbi időkig meglehetősen sűrűn. Ha elkészül a könyv, A Korunk kapui (egyelőre az első kötet), feltétlenül elküldöm Neked. Már csak Aladár miatt is. Az újraolvasás, Te már csak tudod, mindig érdekes tanulságokkal jár.
Lászlóffy Aladár viszont nem tűnik el a felgyorsult időben, ezt feltétlenül. hiszem. Közös barátunk, akinek a nevében is köszöntelek, nagy költő volt, és ha nem is hibátlan ember, olyan, akire fontos
dolgokban számítani lehetett. Látod, engem most is kisegített.
Baráti szeretettel üdvözöl
Kántor Lajos
