"Ránk azóta hiába ront orvul az ellen"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 5. (547.) SZÁM — MÁRCIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
A Kafka-per
Karácsonyi Zsolt
Elképzelhető és valós hatalmak - Beszélgetés Szőcs Géza költővel
Kenéz Ferenc
Gyermekrajzok
Király László
CSÚFHISTÓRIÁK
Karácsonyi Zsolt
A zárt tér metafizikája
Kántor Lajos
A tudni vágyó embernek
KIBÉDI VARGA ÁRON
Versei
SZENDRŐI CSABA
Versei
Dimény Lóránt
100, 50 vagy 80 (A barátság a szívek köteléke)
Láng Orsolya
Versei
Merényi Krisztián
Versei
RÁCZ VINCE
A nép nem olvas verseket (Szerb Antal irodalmifejlődés-rajzához)
Jakab-Benke Nándor
Szemlesütve - Beszámoló a 41. Magyar Filmszemléről
Antal Balázs
Ki viszi át a lírai hőst?
Bakk Ágnes
A női hús természetrajza – egy csemegéző szemszögéből
Boros-Jenei Székely László
Boros-Jenei Székely László fordításmunkáiból (1765–1769) - Az megcsalatott csudáról való beszéd
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Önarckép „hét ajtóval”
Hírek
 
Dimény Lóránt
100, 50 vagy 80 (A barátság a szívek köteléke)
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 5. (547.) SZÁM — MÁRCIUS 10.

1. Gicu

Gicu mindig az átjáró mellett ólálkodott. A bár terasza mellett az aszfalt kicsit feketébb volt, és ragadt. Ezen a részen cirkált Gicu, vagy a falnak támaszkodva magozott, vagy esetleg csak egyszerűen köpködött. Figyelte a terepet, és várta, hogy megjelenjünk a blokkok között. Ekkor már látott minket, mi meg láttuk őt, és az adrenalintól megédesedett a húsunk, mint az egérnek. Nem volt választásunk, át kellett menni az úton, ott pedig lazán dekkolt Gicu. Mosolyogva hunyorított a szeplői fölött, jófiúsan félrefésült fekete haján megcsillant a napfény. Ahogy átértem az átjárón, átkarolt, és elindult mellettem, mint jópajtás. Közben rágta a magot, és halkan csak annyit mondott, mindig ugyanúgy: Agy szássz lejt! És akkor az ember bátran eldönthette, hogy megér-e neki ez a történet 100 lejt. A helyzetek nagyrészében igen. Nekem mindig megért. A rendelkezésedre áll vagy 7 lépés, ameddig a blokk sarkáig értek, addig pedig el kell dönteni, hogy Barát leszel avagy sem. Ha Barát vagy, akkor beleszagolsz Gicu szájába, amikor barátságot vall: Baarát vagy! Ennyi az egész. Holnapig lehet, hogy nem lesz dolgod Gicuval. Ha pedig nem vagy Barát, akkor Gicu minden bizonnyal nem restelli bevetni cselgáncsozó művészetét, bár ilyen esetről én őszintén szólva nem hallottam. Ebből kifolyólog Gicunak mindenki Barátja volt. Csupa Barátai voltak. Mint minden barátságot, ezt is időként fel kellett frissíteni, és bőven volt is rá alkalom, mert sok szép évet töltöttem el a jegenyefák közé zárt iskola petróleumszagú termeiben, tehát sokszor haladtam el útban hazafelé a bár előtt, ahol az aszfalt jobban ragadt, mint máshol.
Gicut láttam a minap az egyik hipermarketben. A zöldséges részlegen egy láda narancsot cipelt a raktárból kifelé, piros-kék munkaruhában. A haja ugyanolyan szépen volt félrefésülve, szeplőit mintha kinőtte volna. Elöntött a veríték, hogy nem lesz most száz lejem kéznél, és nem fogom tudni régi barátságunkat megerősíteni. De Gicu elsuhant mellettem, és ugyanolyan szagja volt, mint annak idején, amikor átkarolta nyakamat enyhén retkes karjával. De ennyi, mert pénzt nem kért, hanem elkezdte kipakolni a narancsokat a polcra. Én most úgy gondolom, hogy egyetlen barátság sem tart a halálig. No meg az sem lehet könnyű, hogy az ember mértéktartó legyen, ha nincsenek ellenségei.

2. Kötet

Ülünk a laborban, körülöttünk számítógépek zümmögése. Megjelent a kötet. A beteljesülés itt hever a lábaimnál, pontosabban a táskámban. Azt gondoltam, hogy az érzés nem lesz leírható emberi módon. De nagyon is leírható: fáradt és zsibbadt vagyok. Nem szárnyalok, némi megelégedés ugyan ott lebeg, de annyi. Egy buborék volt ez a könyv, most pedig, úgy érzem, kész, kifakadt. Beteljesült, vége. Keresem az alkalmat, hogy szóba hozhassam az írást. Nem könnyű. Beszélhetnékem van egy kicsit, kis gyarló büszkeség. Na. Valahogy be kellene keverni az irodalmat a rendszerelméletbe. Van egy kötet a táskában tartalékban is, ha véletlenül mutatni kellene valakinek. Azaz egész pontosan 4 kötet. Kicsit nehezek, de fájóan jó cipelni. Ott lapulnak, és várják, hogy előkapjam őket. Kicsit exhibicionisták, való igaz. Ő informatikus mérnök, néz ki a fejéből, amikor mondom, hogy írok. Mondom, irodalmat. Szépet. Csak néz, egy hűvös fátyol borul az arcára, izmai megmerevednek, megingatná a fejét legszívesebben, de nem illik, ezért csak néz. Aztán rábambul a kötetre, kezébe fogja, teszi-veszi, forgatja, mintha nem tudná kibontani. Mintha fertőző lenne. Aztán megtalálja a bejáratot, belelapoz, pörgeti a lapokat puha ujjai között. Mondja, versek. Bólogatok, hogy így igaz. Látom, hogy ezzel rátettem egy lapáttal. Nem elég, hogy kötet, de még verses is ráadásul. Aztán, kérdi, mikor szoktál írni. Mondom, bármikor, de főleg este. Ez kielégíti. Aztán visszaadja, elismerően hunyorít, és visszatérünk a rendszerelméletre.
Este a kocsmában. Kint hullámzik a hóesés. Füst és diákzümmögés. Meghitt hangulat, jól érezzük magunkat. A vörösbor ott kocsonyásodik a poharakban. Kissé felkúszik az üvegfalon. Boldog vagyok, sikerült a rendszerelmélet vizsgám. Némán ülünk egymás mellett egy ideje. Ismerjük egymást, de nem annyira, hogy kérdezni tudnánk. Aztán mit is tanulsz? Mondom, mérnöki. Bűvöli a poharat, figyeli a zsírt a pohár falán. Jó is az, mondja. Légtelen, mitagadás, de azért őszinte. Rábukik az asztalra, elégedetten füstöl. Matek, fizika, elektro. Ilyenek. Ő egyszer megbukott matekból. Mondom, nem baj az, nem a matek a világ. Empatikus vagyok, de egyébként igaz is. Próbálja átfogni fejével a lehetetlent, a rendszerelméletet a metaforákkal. Nem könnyű dolog. Aztán megveregeti a vállamat, jó fiú vagyok én. Mondom, hogy ő sem kutya.
A kezembe veszem a könyvet. Halkan kemény. Belevész a szoba sötétjébe. Mintha árnyékok játéka lenne. Illóolaj. Fogom, nézem rajta a képet, sercennek a lapok az ujjaim között. Kicsit poros, még mindig enyhén nyomdaszagú. 50 gramm. Vagy 80.

3. Szív

Kivettük a béka szívét. Leöntöttem egy pohár vízzel, még dobogott néhányat, aztán álomba merült. Külön a béka is, és mellette a babszemnyi szíve is. Szép volt megérezni az elmúlás leheletét. Aztán néhány napra rá meghalt a szomszédban egy néni. Ott tolongtunk, és vártuk, mikor hozzák ki. Amikor megláttam, éreztem, bár nem értettem, hogy valami közös van benne és a békában. Aztán hozzászoktam az ilyenekhez, ám tudom, hogy a sors fölöttébb kegyes volt hozzám.
Többször éreztem azóta azt az édeskés bűzt, amit a béka fölött. Nem tudom eldönteni, hogy a Sógor szaga volt, aki mellettem kuporgott, vagy a békából elszálló lélek hagyott maga után nyomot. Vagy az út, ami a Mennyország felé visz annak a pora lenne ilyen pézsmaszagú? Minden esetre óvatosan kezelem ezt a bűzt, és próbálok eloldalogni, ha megérzem az előszelét.
Néha csak tanúja vagy, állsz mélán és magatehetetlenül, figyeled, ahogy langyosan elszáll belőle a lélek, máskor cinkosa vagy, valahogy éppen az okozója, hiszen magadban hordozod a szívet. Nem akarod még, ugye, hogy viszszaadja lelkét? És a szív? Ha terjed, ha fekélyt támaszt? Mi lesz a szívvel, ha fertőz, mint a pestis? Figyeld csak. Ott pörög körülötted, vagy puhán emelkedik, majd süllyed mellkasa. Vagy valahol távol keresi őt egy szív. A te szíved? Megfertőzted volna? Behálóztad, és most már magadévá tetted.
Azt hittem, hogy egy szív önmagában is létezhet. Függetlenül bármitől, távol a fáradt véráramlásoktól, csak úgy doboghat magányosan, semmi célból, csak a dobogás kedvéért. Úgy gondoltam, hogy értelmet a szívnek nem a rendszer, hanem már maga a létezés ad. Egy szív, izmosan vagy kisütve, dobogva vagy alvadtan magába roskadva, krisztusi sugárzó vagy marhabillentyűs beteg, nem egy tüdő, nem egy máj. Egy szív.
Az orvosok azt mondták, hogy műtét nélkül még öt év. Maximum. Hogy addig is csak lassan a testtel, focit is csak igazi amatőr szinten. Leforrázva ballagtam a pokol felé, közben eszembe jutott a kibelezett béka. Az út teljesen szokványos volt, olyasmi, mint amilyenen reggelenként az iskola felé haladsz. Nem övezték emberi fejek, nem lengte be orrfacsaró kénes bűz, nem jöttek szembe rajta szarvasemberek vagy gyíkkirályok. Ugyanolyan volt, mint bármilyen külvárosi aszfalt nyáron: forró, csendben úszó, és legyek cikkantak át a fejem fölött, ahogy végigdülöngéltem rajta. Tulajdonképpen magam sem tudom, hogy miként jöttem rá. Semmi különleges, semmi fölösleges barokk, csak a tiszta megszokás. Haladtam rajta, és bár kezdetben nehezen barátkoztam meg a gondolattal, egy idő után mondhatni kiváltságos helyzetben éreztem magam, hogy itt lehetek. A pokol felé vezető úton az ember nem érez semmi rendkívülit. Mivel sütött a nap, és meglehetősen meleg volt, ezért izzadni kezdett a hátam, a homlokom, majd a hasam is. Kiemeltem a szendvicset a hátizsákomból, és miután letelepedtem a benzinkút teraszán, jó étvággyal enni kezdtem. Az autók vidáman nyüzsögtek az úton. Fáradtan hátradőltem a műanyagszékben, és elszenderedtem. Mikor megébredtem, észrevettem, hogy kezemben egy kötettel egy műanyagszéken ülök a Gicu teraszán. Gicut nem láttam. Kezemben legújabb kötetem, benne a diagnózis, bordáim alatt halkan kalapál a szívem. Elindulok hazafelé a ragacsos aszfalton.
Nehezen mozgok, azt hiszem, kerülget a nátha. Karjaim fagyos sonkák, lábaimon éppen csak támaszkodom. Ahogy a csatornafedők között lavírozok, azon tűnődöm, hogy mekkora szíve is van egy embernek. Mint az öklöm, vagy mint egy érett nyárialma? Én mindenesetre úgy tudom, hogy egy szív, ha akar, az égig érhet, de egy légy is átvághatja, és akkor a pokol kapujáig hull. Mennyi is egy szív? 50 gramm? Vagy 80?




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében