Világvége, M.
Üvegfolyosó.
Kolostorkertbe futó melegszürke út,
a szökőkút örvényében szitakötő kereng.
Íme, az ima szimmetriája.
Máglyán ég a dél, füstjét tüdőnk fésüli.
Faragott kőbe zár a fény:
ágy leszek. Támláim halkan nyiszorognak
álmodban forduló tested alatt,
s szilenciumra a szuvak áttörik a deszkafalat.
A napraforgó árnyékában
füvekkel játszik a szél.
Szerelmünk dajkája minden törékenynek.
Te azóta emlékezel. Kíméletes, de könyörtelen.
Én azóta felejtek. Könyörületes, de kíméletlen.
Mindez csak csigaházropogás
hernyótalpak alatt.
feltételhetetlen
eltörhetetlen, mondod, pedig nem az
eltörölhetetlen, mondod, pedig nem az
ellenállhatatlan, mondod, pedig nem az
kimeríthetetlen, mondod, pedig nem az
áthatolhatatlan, mondod, pedig nem az
becserkészhetetlen, mondod, pedig nem az
pedig terjeszthető: ejtőernyőként kiterjeszthető
pedig duzzasztható: halastóként felduzzasztható
pedig számomra oly sokat jelent egy vélt mosoly,
akár egy kéz a vállamon, nappali emésztésemnek az éjszaka
és éjjel a nappal anyagcseréje,
s ígéretnek annyi, hogy bármikor,
bizony mondom nem kell a sohánál több –
s a láthatatlan, mint fehér abroszra véletlen szóródott sókristályok,
a látható pedig, mint kézfejen az ég kékjével telő erek –
hisz ahelyett, hogy könnyítene,
a tagadhatóság aggályait hinti elém a bizonyosság
pedig, pedig megölhető
pedig -hetetlen, mondod, élhető
Téridő
Lásd, ez az ősz csodája – hogy mindig ősz marad:
venyigék sárgaláza az égszín kék alatt,
séták karcolása tájon és szíveken.
Szavak máglyahalála testhőmérsékleten.
Kettéoszlik minden, válik, vérezni kezd,
a leget madár repeszti, a földeket sínek,
avar marad csupán nagylombú fák után,
s napokra hull a fák közt a lángzó délután.
Mint légy, mi falra pattan, s ájultan hull alá,
úgy fekszünk mozdulatlan a csend két oldalán.
Felkelni nincs erőnk már, átlátni nem lehet.
Így vesztjük el magunkat. Kiálts rám, s felkelek!
