"Ránk azóta hiába ront orvul az ellen"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 5. (547.) SZÁM — MÁRCIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
A Kafka-per
Karácsonyi Zsolt
Elképzelhető és valós hatalmak - Beszélgetés Szőcs Géza költővel
Kenéz Ferenc
Gyermekrajzok
Király László
CSÚFHISTÓRIÁK
Karácsonyi Zsolt
A zárt tér metafizikája
Kántor Lajos
A tudni vágyó embernek
KIBÉDI VARGA ÁRON
Versei
SZENDRŐI CSABA
Versei
Dimény Lóránt
100, 50 vagy 80 (A barátság a szívek köteléke)
Láng Orsolya
Versei
Merényi Krisztián
Versei
RÁCZ VINCE
A nép nem olvas verseket (Szerb Antal irodalmifejlődés-rajzához)
Jakab-Benke Nándor
Szemlesütve - Beszámoló a 41. Magyar Filmszemléről
Antal Balázs
Ki viszi át a lírai hőst?
Bakk Ágnes
A női hús természetrajza – egy csemegéző szemszögéből
Boros-Jenei Székely László
Boros-Jenei Székely László fordításmunkáiból (1765–1769) - Az megcsalatott csudáról való beszéd
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Önarckép „hét ajtóval”
Hírek
 
RÁCZ VINCE
A nép nem olvas verseket (Szerb Antal irodalmifejlődés-rajzához)
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 5. (547.) SZÁM — MÁRCIUS 10.

A magyar irodalom egészén végighúzódó feltételezett Európa-nosztalgia jegyében Szerb Antal az irodalmi fejlődés dialektikáját valamiféle, ugyancsak feltételezett, többé-kevésbé körülhatárolt, ugyanakkor ellentmondásos magyar jelleg és az európai integrációs szándék küzdelmében, illetve egymásra találásában látja. Ha a nemzeti kultúrát hegyvonulatnak tekintjük, kilátó azon pontjairól nyílik, melyek magyarság és európaiság szintézisét adják. Ugyanígy: a magyarság igazi arcát azok tükrözik, akik egyszersmind európai vonásokat is öltenek. Így az Európát bebarangoló protestáns prédikátorok, a magyar nyelvű humanizmust előkészítő Sylvester János, a Szerb Antal életében parabolisztikus szerepet betöltő, szellemi szabadságharcos Dávid Ferenc, a kényszerítő körülményekkel kilátástalan szélmalomharcot vívó Misztótfalusi Kis Miklós, a külföldön patriótává lett Apáczai Csere János vagy a nagy átközvetítésre vállalkozó Szenczi Molnár Albert. A fejlődés íve a magyarság és európaiság szintézisének megannyi példázatán, Balassin, Zrínyin, az erdélyi önéletírókon, Mikesen, Kazinczyn, Madáchon, Adyn át a Nyugat mozgalmáig, az első világháborút közvetlenül megelőző évekig húzódik, ekkor ugyanis: „A magyarság új szintézisre jutott Európában, és az eszmék kitárult Dévényén át új ideológia jött közénk, egy új, szélesebb humanitás, az emberméltóság új formája. A háborút közvetlenül megelőző esztendők a magyarság legnagyobb kulturális magaslatát jelentik.”
Magyarság és európaiság legmagasabb rendű szintézisét Babits Mihály portréjában vázolja fel. Babits életművében oldódik fel legtökéletesebben s alakul át harmóniává a polaritás a saját és az idegen között. Babits életműve ebben a vonatkozásban a Szerb Antal-féle irodalmi panteonban, illetve értékkozmoszban kitüntetett helyet elfoglaló Goethe és Thomas Mann művészetével mutat rokonságot – elsődlegesen az említett harmóniateremtésben. Míg Goethe a világirodalom történetének origójában, leegyszerűsítve, a humanitás maradéktalan eszményét, a minden emberit átfogó szintézist, Thomas Mann pedig az ösztön és ráció polaritásának feloldását képviseli, Babits portréjában a nyugatos magyar ideája nyer végső megfogalmazást: „Babits Mihály, az ember és a mű, érték művészi értékétől függetlenül is: mint kulturális tény, mint a magyar szellem új szintézise Európával. A Nyugat belső értelme Adyban valósult meg, Ady volt az, akinek helyet kellett csinálni a megkövült múlt feláldozásával – de a Nyugat vallott programját Babits igazolja. A mozgalom kissé kapkodó és tájékozatlan európaisága benne teljesedik mindent átfogó megértéssé és mindent magyarrá építő alkotássá.”
A magyar irodalmi fejlődésnek ez a koncepciója jelentős mértékben ellentmondott az érvényes irodalomtörténeti kánonnak, mely az etnikai jelleg dominanciájában, illetve az általánosnak tekintett európaitól való elkülönülésben akarta láttatni a fejlődés irányát. A Szerb által felvázolt fejlődésrajz így nemcsak a konzervatív irodalomtörténet-írás hagyományos, népin és nemzetin alapuló értékrendjének mond ellent, hanem az akadémikus konstrukciót alátámasztó nemzetkarakterológiai ideáloknak is, leginkább emblematikus figurájának, a Volga-menti lovas alakjának.
Szerb a magyar zseni sajátos arculatának megrajzolásakor számos vonást elegyít – a magyar karakter váza a magyar reformátorok kóborlovag-szerűségéből, Apáczai Csere és Misztótfalusi Kis Miklós peregrinus nyugtalanságából, Mikes Kelemen szelíd humanizmusából, Kazinczy úttörő elszántságából, az érett Vörösmarty irracionális reménykedéséből, Széchenyi állhatatos hazaszeretetéből, Ady Párizs-nosztalgiájából épül fel. A nemzeti alkat ily módon felskiccelt képe gyakorlatilag a Volga-menti lovas tükörképe – tükörképe, hangsúlyozzuk –, azaz fordítottja. Ez annyit jelent, hogy az alkatdiskurzusban nem alkot külön fejezetet. Voltaképpen azonos nézőpontból, vagyis az irodalmat a nemzeti jellem oldaláról megközelítve, de kifelé tekintve alkotja meg egyfajta magyar önszemlélet kereteit. Szerb alkatideáljában kétségkívül Ady magyarságképe is benne tükröződik, a magyar provincializmus elleni küzdelme, az erdélyi örökség példázata.
A fejlődésrajz és a nemzeti alkat akadémikus, konzervatív szemléletének revíziója együtt járt az irodalmi népiséggel kapcsolatos, széles körben elterjedt álláspont felülbírálatával is. A magyar irodalom népi gyökereiről szóló elmélet az irodalomtörténet-írás szent tehene volt, klasszikus, végső kiteljesedését Horváth János életművében nyerte el. Ez az elkülönülő nemzeti karakter, illetve a népi szellemiség primátusából kiinduló tétel a fejlődés csúcspontjának, különös mód ugyanúgy Arany Jánost tekintette, igaz, nemzeti klasszicizmusának népies gyökerét hangsúlyozta, abban ragadva meg utolérhetetlenségének lényegét.
A népinek 19. századi túlzott becsülé-sében Szerb Babits nyomán szükségszerű jelenséget látott, sőt nem is sajátosan magyar jelenséget. A Magyar preromantika című tanulmányában már egyszer kifejtett tételből kiindulva állapítja meg, hogy a népköltészet elvi jelentőségének Herder általi, 18. században tett felfedezése lényegében egybeesett a lélek öntudatlan rétegeinek a felfedezésével, a romantikus mozgalom indulásával. „Herder a szabályt nem ismerő, »vad ugrásokban«, zseniális ösztönösséggel előrehaladó »népi« költészetet, az öntudatlan lelki rétegekkel még összefüggésben álló alkotásmódot használta ki a haldokló klasszicizmusnak, a mindinkább ellaposodó szabályos és racionalista irodalomnak az aláaknázására.” Az így felfogott népi szellemtől remélte a korabeli szellemi élet radikális megújítását. Ez az irodalomszemlélet felszabadító hatással volt a kis népek kulturális életére, így a magyaréra is, melynek egyéni arculata számára addig nem volt hely a „kozmopolita ésszerűség” és az általános érvényűség elve alapján berendezett „szellemi mindenségben”. A romantikus felfogás a rejtett tudattartalmak kifejezésére a klaszszikus, elsődlegesen franciás költészetet nem tartotta alkalmasnak, annál inkább a népi művészetet. A kis népek egyszerre azzal szembesültek, nekik is lehet, sőt igazából csakis nekik van mondanivalójuk a világ számára, megnövekedett „kulturális önbizalmuk”. A magyar 19. század ennek a herderi, a néplélek primátusáról szóló teóriának az igézetében élt, magyarázza Szerb Antal. Csakhogy, teszi hozzá, azokat a műveket, melyeket a népnek kellett volna magából megteremtenie, korántsem névtelen népi származékok, hanem a korszak legnagyobbjai írták meg, és ezzel „a népies irányt felemelték a legmagasabb irodalmi csúcsokra”. A népiről alkotott negatív álláspontja ugyanakkor nem tükrözi a magyar paraszt sorsát nyomon követő szociális szempont, a részvét, ahogy ő mondja, irodalomtörténeti, pontosabban az irodalomban betöltött szerepéről vallott pozitív felfogását. „Ne zavarjuk össze a politikát az irodalommal” – írja. Az együttérzés nem irodalom, csak annak egyik ihletője, még ha talán a legfontosabb is. Szerb gúnyosan említi a Szabó Dezső-i tételt, mely szerint „irodalmunkban a paraszt, a paraszt, a paraszt minden”. Ezzel szemben a középosztály magánügyének tulajdonítja az irodalmat, a középosztály képviselőjének a magyar történelemben pedig – Szekfű nyomán – a középnemességet tekinti. Ez a középosztály adja mind az írókat, mind a közönséget, az irodalmi élet csaknem minden elemét. Az író bármilyen mélyről jön, akár a legalsóbb társadalmi rétegből is, életformájában előbb-utóbb a középosztályéhoz fog hasonulni. „Senki sem állítja, hogy valamikor regények éneklődtek a nép ajkán, vagy színpad állott a búzamezők közt, vagy műsoron kívül sajtótermékeken búskodtak a kurucok tábortüzek mellett, vagy kukoricafosztás közben Németh László tanulmányainak a népi változatait mesélgették.” Ha beszél is könyvében főúri irodalomról, fejtegeti, alatta végső soron szintúgy középosztálybelit ért, annak egy ágát. A társadalmi osztályt ugyanakkor lényegszerűen nem gazdasági, hanem szellemi kategóriaként fogja fel, mely képviselőiben egy határozott értékirányt feltételez. Ez alapján a sajátos értékorientáció alapján gondolja úgy, hogy az irodalom mind közül a középosztály hivatása és kötelessége. A nép legfeljebb impulzusokat szolgáltat, de a kifejezés, az impulzusok fogalmakba ágyazása a középosztály feladata. Életből ekként lesz irodalom. A népies csak egy motívum az irodalomban, annak legfeljebb tápláléka, de nem azonos vele. Sőt, Szerb Antal odáig megy, hogy kijelenti, a nép fogalmának meg kell szűnnie, mert már anakronizmus. Maga a nép is felül akar emelkedni saját népiségén, fejtegeti magyarázatában, életformájában a középosztályét szeretné másolni, ez fejlődésének egyedül természetes iránya, melynek követésétől eltéríteni, akár esztétikai, akár nemzetkarakterológiai meggondolások révén, vétek. Az amerikai nemzet példájára hivatkozva állítja, „nem áll, hogy csak a nép tudja a faj vagy a nemzet jellegét megőrizni”. Az amerikai nemzet eleve középosztályként kezdte történelmi pályafutását, nemzetté csak ezután alakult, fajjá pedig csak napjainkban kezd, írja a harmincas évek közepén. A herderi szemlélet a faji sajátságok egyedüli őrzőjének a legmélyebben fekvő társadalmi osztályt, a népet tekinti, faj és nép azonosítása azonban téves, állapítja meg. Be kell látnia azonban, hogy ez a tévedés mégis előrevivő volt a magyar irodalom szempontjából. Ezért eredményezhették a preromantika évtizedei a magyar irodalom újjászületését. Az alapját a magyar és az európai kultúra szintézise teremtette meg, melyhez hasonló előzőleg a reformáció–barokk korában jött létre: az európai és a magyar teremtőerő összetalálkozása. Ezért szerinte alaptalanul tekintik a magyar felújulást autochton jelenségnek. Szerb meglepő módon éppen Arany János véleményét idézi ezzel kapcsolatban, arról, hogy legfeljebb Angliában adottak – éppen földrajzi helyzete miatt – „a valódi nemzeti költészet föltételei. A többi minden európai nemzetnél megszakad a magából fejlődés fonala”. Az „üdvös harmónia” sehol másutt nem adott. Ugyanez a gondolat kísértette Szerb atyai jó barátját, Zolnai Bélát, aki tételének kifejtésében ráadásul szintúgy Arany árnyát idézi meg. A magyar stílus című tanulmányában fejti ki: „Ha magunkra maradunk, valamely tengeri szigetországban, fejlődésünk harmonikusabb lesz vala, de lassúbb: talán Arany János még a régi jó Gvadányi hangján énekel.”
Szerb Antal a konzervatív koncepció ellenében Hans Naumann elméletét használja fel, a lesüllyedt kultúrkincsekről szóló tételét, mely tökéletesen illeszkedik nyugatos konstrukciójába. Naumann tézisére csupán a népi költészet, a parasztság költői termésének a magas irodalomra gyakorolt befolyásának cáfolatához van szüksége, hiszen az ősi, kollektív magyar szellemiség, az ősi, népfaji műveltség szerepét a magyar fejlődésből – szemben Horváthtal – már eleve igyekszik kiiktatni. Elsősorban azzal, hogy a magyar szellemet „eredendően civilizatorikus termék”-nek minősítette, illetve a magyar kultúra születését a kereszténység felvételével azonosította. Lásd: „A magyar irodalomnak nem voltak kereszténység előtti hagyományai, mint a germán népeknek, hogy időnként ezekhez az ősforrásokhoz visszatérjünk. Minden hagyomány latin hagyomány volt.” A paraszti művészetet tehát Naumann segítségével lökte le – trónja helyett – tulipános ládájáról, kiindulva abból, hogy a népköltészetet a felsőbb osztályok írott irodalma befolyásolta, nem pedig fordítva, a nép alkotó erejében és a népművészet ősrégi mivoltában hívő romantikus felfogás szellemében. A folkloristák szemében vörös posztót idéző tétel alapján a műköltészet az elsődleges, a népköltészet csupán annak alásüllyedése alsóbb társadalmi rétegekbe. „A parasztság a művészetet felülről kapja. A paraszti művészet »gesunkenes Kulturgut«, alásüllyedt kulturális kincs. (…) A parasztság idővel átveszi a felsőbb osztályok immár elavult ruha- és hajviselet-divatját, udvariassági formáit, iparművészeti motívumait és irodalmi stílusát. A paraszt ma olyan bajuszt hord, mint azelőtt a nagyurak, és ami egykor az erdélyi fejedelmek címe volt: Kegyelmed, ma jellegzetesen paraszti forma, színpadi parasztjaink kedvelt szavajárása. A fejlődés útja tehát fordított, mint a XIX. század gondolta. Akkoriban úgy képzelték, hogy minden művészet gyökere a nép, és a néptől emelkedik fel, egyre halványodva, vitalitásából veszítve, a magasabb rétegekbe. Ma úgy látjuk, hogy minden művészet felülről indul ki, a szellemet hordozó társadalmi osztályokból, és lassan száll alá, halványodva, szellemi intenzitását elvesztve, a néphez.” Népiség-koncepciójában közvetetten tehát bírálat is rejlik, a betokosodott irodalomtudományé: „Nincs még egy fogalom, amellyel annyi visszaélés történt volna, mint a népiesség fogalmával. Különösen minálunk, ahol később megmagyarázandó társadalmi és világhelyzeti okoknál fogva népköltészet egyértelmű lett a nemzeti költészettel. A népi fogalmát kiterjesztették számtalan olyan irodalmi jelenségre, amelyben vérvizsgálattal sem lehetne semmiféle népi eredetet kimutatni, a magyar irodalom fejlődésvonalát eltorzították, hogy népi gyökereit igazolják, és hamis értékmérőt vezettek be, amikor a »népiességet«, ezt a szociológiai fogalmat esztétikai értékké kiáltották ki.”
A népies-nemzeti irodalomtörténeti koncepció ellen indított támadások magával vonták a hagyományos Petőfi- és Arany-portré módosulását is. Annyiban a tradíció híve maradt, hogy a nemzeti klasszicizmus fellendülésének kezdetét Petőfi nevéhez fűzi, kiteljesedését pedig Aranyéval köti öszsze. Amit Szerb megkérdőjelez, az a nemzeti klasszicizmus általánosan feltételezett népi indíttatása. Egészen nyilvánvalóvá válik rebellis álláspontja Petőfi-rajzában. Nem vitatja Petőfi népiességét, de abban tudatos programot, művészi elvet lát, sőt, egyenesen külföldi hatás érvényesülését. Nem kisebb eretnekséget állít, minthogy Petőfi részben a nyugati liberalizmus irodalomfelfogásának sugallatára érezte kötelességének kielégíteni a nép szellemi szükségleteit, illetve részvétet kelteni az elnyomottak és kisemmizettek iránt. A kanonizált gyakorlattól eltérve elsősorban arra fókuszál, amit a népköltészet szűrt le Petőfi életművéből, nem pedig fordítva. A kultúrkincs lesüllyedésére helyezi a hangsúlyt, nem a folklór felemelkedésére a művészi síkjába. Lírájának népisége csalóka, egy népköltő inkább hasonlít Petőfire, mint Petőfi egy népköltőre, sugallja. Lírájának népi világképét önmagában találja meg: „Petőfi nem fordulhatott máshoz, mint ahová a lírai költő amúgy is természettől fogva fordult: önmagához. Mint Napóleon, aki saját fejére tette a koronát, Petőfi kinevezte önmagát néppé, a saját világképét népi világképpé.” Petőfi népisége durván: az üzenet leegyszerűsítésében rejlik. És mint ahogy Petőfi nem volt népköltő, olvasóközönsége sem a szűkebb értelemben vett nép köréből került ki, hanem a nemesi réteg tagjaiból állt: „nagy általában a nép nem olvas verseket, más dolga van, akkor és most és mindörökre. A vers az úri osztály luxusa… a Petőfi-népdal olyan vers, melyet egy nem-népi valaki írt a nem-nép számára. Végeredményben tehát az egész népies-nemzeti iskola a romantikus kor álorcáskodó hajlamának a végső és legextenzívebb hajtása, nagyszabású szerepjátszás, lírai pásztorjáték, ahol a pásztorok titokban hercegek, és a néző a királynő.” Ez is a magyarázata annak, hogy Petőfi irodalmunk úgynevezett nemesi korszakába utaltatik.
Annak alátámasztására, hogy a népiesnek tekintett nemzeti klasszicizmusban korántsem látja a magyar irodalmi fejlődés csimborasszóját, a nép, a honi parasztság valós társadalmi helyzetét hozza fel példának: „Nyugaton a nép már a XIX. században is az ipari munkásságot jelentette, mely akkor még alig különbözött belsőleg a kispolgárságtól, csak éppen hogy szegényebb volt. Az írónak, aki róluk vagy hozzájuk írt, nem kellett kimennie önmagából, a hangján, a gondolkozásán nem kellett változtatnia, nem kellett leegyszerűsítenie magát, a népért és népnek való irodalom legfeljebb bizonyos témabeli és tendenciabeli megkötöttséget jelentett. De Magyarországon a nép a parasztság volt, külön világképével és teljes kulturálatlanságával – az úri írótól világok választották el, amit a jóakarat és a zsenialitás sem tudott áthidalni. A népies-nemzeti irány két óriása, Petőfi és Arany valószínűleg maga is érezte iránya paradox voltát. Bizonyára ez az oka, hogy később mind a kettő eltért a népies kezdetektől, és haladt egyéni útján tovább.”
Arany-képében, miután a népifi portréját igyekszik átrajzolni, elsőként azt hangsúlyozza, a népiesség Arany költészetében csupán a kezdeti szakaszt határozta meg alapvetően. Megállapítja, költői hangja fokozatosan távolodott a szorosan vett népiestől, és ezzel párhuzamosan világa is tágult. Az érett Arany már nem ismeri a népiesség szűkös stíluskorlátait, a népi mellett egyre inkább a história lesz az igazi közege. Csakúgy, mint Petőfinek, Arany számára sem volt cél a népies költészet, csupán „eszköz a nép nevelésére, nem artisztikum, hanem nemzetpedagógia. Arany János kifejti, hogy csak addig van szükség a népi költészetre, amíg a nép éretté válik arra, hogy a magasabb rendű költészetet is megértse. Tehát tudatos leegyszerűsítés, tudatos alászállás egy alacsonyabb kultúrnívóhoz, olyan fajta, mint mikor a reformáció terjesztői a latinból alászálltak a nép nyelvéhez”.
A népiség margóra helyezése az irodalom fejlődésrajzában – Poszler György emlékeztet rá – aktuális irodalmi polémiákkal is összefügg, nem választható el „a két világháború között folyó, urbánus-népies vita urbánus álláspontjától, amelynek egyik kikristályosodási pontja éppen a Nyugat Szerb Antalt is magába foglaló második nemzedéke”. Kifejeződik benne humanista állásfoglalása is a népiséget saját céljaira felhasználó fajelmélet ideológiája ellen.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében