A tavalyi, jubileumi Magyar Filmszemle után idén minden viszszaállni látszott a régi kerékvágásba, hatalmas meglepetések nem történtek, s a gazdasági válság is csak abban mutatkozott meg, hogy a fesztivál egy nappal rövidebb volt (s ezzel együtt szinte tízezerrel kevesebben látogatták), a filmek „produkciós értékei” viszont nem csökkentek láthatóan, sőt, idén az információs vetítésekkel együtt több film került terítékre: csak nagyjátékfilmből – a tavalyi huszonhathoz képest – idén harminchatot küldtek be, amiből tizenhat maradt versenyben; a kisjáték-, dokumentum-, ismeretterjesztő és tévéfilmekről nem is beszélve. Így például a magyar film nagy öregje, Jancsó Miklós legutóbbi filmje, az Oda az igazság is az információs blokkba került, igaz, díszvetítésével nyitották meg a fesztivált. Jobb filmet nem is találhattak volna erre a célra: a Mátyás királyról szóló eklektikus filmben keveredik a régi (hosszú snittes, történelmi) Jancsó és az új (Kapa és Pepe-féle) Jancsó, a halálkomoly és a félvállra vett történelem, a bűnrossz poénok és az örökzöld igazságok.
Ekkora dömpingben nehéz érvényesülnie bárkinek is: a hivatalos sajtóközlemények szerint a korábbi évek tendenciáihoz képest idén nem egy-két nagy látogatottságú film volt, hanem több nagyjátékfilm között oszlott meg a nézői figyelem. Azért Hajdu Szabolcs Bibliothéque Pascalját már mindenki várta, a szado-mazo plakát és a régóta húzódó, hosszadalmas forgatásról szóló pletykák megtették a magukét: már az első vetítés után szárnyra keltek a – később beigazolódott – mendemondák, miszerint ez a film viszi el majd a fesztivál Arany Orsónak nevezett fődíját. A nagyszabású, sok helyszínes, pazar vizualitású, sok romániai (egyaránt magyar és román) szereplőt is felvonultató, részben itt forgatott mozi kicsit visszakanyarodik a rendező fantasztikummal és mesevilággal is kacérkodó korábbi filmjeihez, magát a történetet, illetve a történetmesélés aktusát helyezi előtérbe.
Még a Bibliothéque-nál is nehezebb és kalandosabb volt a Kolorádó Kid forgatása – s a filmet megelőző várakozás is. Vágvölgyi B. András, akit a gonzó újságírás magyarországi meghonosítójaként aposztrofálnak, rendezőként debütált ezzel a filmmel, s noha legnagyobb feladatát – a közelmúlt sok ötvenhatos filmje után teljesen másféle alkotást készíteni a témáról – beváltotta, maga a film elég felemás lett. A kedélyes korszakfilmnek (kitűnő díszlet, jelmez és zenehasználat) induló alkotás átcsap börtöndrámába, ahol a főszereplő életével együtt a néző szájíze is megkeseredik kissé. Nagy Zsolt alakítása viszont a fesztivál talán egyik legjobbika volt.
Nem mindegyik nagyjátékfilm markolt azonban ekkorát: a legtöbb film bevállaltan kevés szereplős kamaradráma (Köntörfalak, Team Building, A vágyakozás napjai, Látogatás, Szélcsend stb.), de ezzel együtt láthatóan kezdett erősödni a műfajfilmes hozzáállás is a magyar filmben: a Látogatás, a Halálkeringő, a Szélcsend mind a krimi és a thriller jól kirajzolt területén belül mozognak, közülük viszont talán csak az aradi származású Pejó Róbert Látogatása lehet figyelemre méltó – meg is kapta a Szemle megosztott rendezői díját. A Vespa, Groó Diana dokumentarista elemekkel készült játékfilmje viszont éppenséggel a cigánytelepek világába hatol be, ahonnan a 12 éves Lali (Tóth Sándor alakításában, aki a Szemle gesztusértékű színészi különdíját vitte haza) próbál meg kitörni: Budapestre utazik, egy csokiban talált nyeremény-robogót behajtani. A film kedvessége, „jóindulatúsága” miatt mindenképpen megemlítendő a sok neurotikus magyar mozi között, viszont a gyengén improvizáló amatőr szereplők és párbeszédeik alaposan lerontják az amúgy ügyesen felépített világot.
Folytatódik az a tendencia is, hogy a magyar színészek világában fellelhető hiátust külföldi színművészekkel próbálják pótolni. Ebben Hajdu Szabolcs jár élen, akinek román szereplőit már nem is szinkronizálják a Bibliothéque Pascalban, de a Látogatás Fertő-tó környékén játszódó története is megmagyarázza a német színészeket és nyelvhasználatot. Pacskovszky József a legjobb forgatókönyv díját elvivő A vágyakozás napjaiban a kitűnő Catherine Wilkeninget használja hasonló intenzitású és szexualitású magyar filmszínésznő hiányában, Almási Réka legjobb elsőfilm-díjjal kitüntetett Team Buildingjében pedig Alexis Latham ostorozza a magyar beosztottait – hol angolul, hol tört magyarsággal. Utóbbi film amúgy szintén a nem-annyira-rossz kategóriát gazdagítja, de Magyarországon már ez is nagy szó manapság. A külföldi multivállalatok és a magyar valóság kisembereit ugrasztja össze, s az egyenetlen mezőnyből megint csak Nagy Zsolt színész emelkedik ki, ugyancsak rebellisszerepben. Szintén a magyar ugarról, a helyi maffiákról és kiskirályokról, a politika világáról mesél Makk Károly legújabb, meglehetősen színtelenre és túljátszottra sikerült filmje, az Így, ahogy vagytok is, a szereplők hollywoodi musicalt megszégyenítő gyakorisággal gerjednek dalra, igaz, magyarhoz illően sírva vigadnak.
A Szemle másik nagy díjazottja a Köntörfalak (Dyga Zsombor lett a másik legjobb rendező a megosztott díjjal; legjobb férfiszínész: Elek Ferenc; és a nem elhanyagolandó közönségdíj): a film, beszélgetős mivolta ellenére is képes fenntartani a figyelmet a mindössze három színész segítségével. A versenyfilmek közül még mindenképpen megemlítendő az amúgy kitűnő dokumentumfilmes, Zsigmond Dezső újabb játékfilmes bukása, a Bunkerember. Az első magyar internetes mém (Kocsord/Szalacsi/Fogarassy Árpád/atombunker, tessék csak rákeresni) történetét próbálja meg játékfilmes elemekkel feldolgozni, kevés sikerrel – pedig egyike lehetett volna azon kortárs filmeknek, amelyeket nagyon kis ráfordítással is el lehet(ett volna) adni, annyira megragadt az ifjúság közös emlékezetében a „teccikérteni”, a „vizbül veszi ki a zokszikgént” és hasonló frázisok...
Erdélyi jelenlét az említett Bibliothéque színészein kívül alig volt az idei Szemlén, s azok is a dokumentumfilmes versenybe „szorultak vissza”. A Sapientián végzett Székely Róbert Misike című filmje „igazi” dokfilm, hagyományos eszközökkel meséli el a címszereplő Misike történetét több évszakon keresztül. A jobbára egyszemélyes stáb (Székely Róbert egyszemélyben rendező, operatőr, vágó, sofőr és még ki tudja mi minden volt) képes volt azonosulni a periférián élő emberekkel, környezetükkel, így azok zavartalanul tudnak megnyilvánulni. A szintén a Sapientiáról kikerült Felméri Cecília már nem először szerepel a Szemlén. Idei, Mátyás, Mátyás című animációs dokumentumfilmje (értsd: a hangfelvételek „igaziak”, dokumentumok, aztán a szereplők újra lettek rajzolva – Jánosi Andrea által – és animálva) elképzelhető, hogy rossz kategóriában landolt: talán a kisjátékfilmek között tudták volna jobban értékelni. A filmben illusztris és kevésbé illusztris kolozsváriak nyilatkoznak, akarva-akaratlan humoros modorban Mátyás királyról, az igazságosról, akiről így többek közt az is kiderül, hogy 1990-ben mérgezték meg.
Erdélyi kötődésű a Drakula árnyéka – A romániai forradalom kitörésének valódi története is. Két kanadai riporter Tőkés Lászlóval 1989-ban készült interjújáról szól nagyrészt a film, amelynek létrejöttéért a szekuval vívtak ádáz játszmákat, aztán a kazettákat kellett átmenekíteni a határon. Nem ez volt az egyetlen, a rendszerváltás(ok)kal foglalkozó dokfilm az idén, a húszéves évforduló többeket emlékezésre késztetett, így például Papp Gábor Zsigmondot is, aki a Magyarországon át Nyugatra szökő keletnémetek kálváriáját elevenítette fel a Kelet-nyugati ájtáró című filmjében. Ritka, hogy a dokfilmek közt legyen igazi közönségsiker – legtöbbször a szakmabeliek szűk köre foglalkozik ezekkel az alkotásokkal –, ezért is volt kivétel az idei Puskás Hungary című film, ami még „rendes” mozis forgalmazásba is került tavaly – el is vitte a legjobb dokumentumfilm díját (megosztva Csáki László Bádogvárosával).
A Szemle nemcsak a filmeknek ad otthont, hanem azok mellékrendezvényeinek is. Az egyik legnagyobb érdeklődésnek örvendő idei esemény a Második Magyar Forgatókönyv Börze volt, ahol hat fiatal író tartott nyílt pitchinget, hogy eladja történetét. A hat pályamunka bemutatása közben látszott meg igazán, hogy mekkora baj van a magyar forgatókönyvírással.
A zárógálán a verseny előtt átadták a szokásos életműdíjakat, ezek közül a magyar „easternek” betyárfiguráit emlékezetessé tevő, bolgár-szerb származású Dzsokó Roszicsot (Đoko Rosić) érdemes megemlíteni, aki a hetvenen túl is impozáns figura maradt, s amikor beledörmögte a mikrofonba, hogy „szeretlek, Magyarország”, egy pillanatra elnémította az egész termet. A gála tartogatott pár kellemetlen, de legalábbis furcsa meglepetést is: a játékfilmes zsűri elnökének néhány kijelentése alaposan meghökkentette az összegyűlt filmeseket. Granasztói György történész (érdekes módon a zsűri filmesek helyett tanárokkal, történészekkel, képzőművészekkel volt tele) annyit tudott értékelni az idei mezőnyből, hogy visszatért a szaxofon, illetve örült, hogy viszonylag kevés erőszakos jelenet volt a filmekben, továbbá méltatlankodott a sok káromkodás és csúnya beszéd fölött, „a minket körülvevő levegő is rossz, mégsem filmezzük” – jelentette ki a kikerekedett szemű filmeseknek. Érdemes megfigyelni, hogy ez a kis meghökkentő kijelentés hogyan csapódott le aztán a sajtóban: a Magyar Hírlap szerint például a zsűrielnök „szavai osztatlan sikert arattak a közönség körében”. A Bibliothéque Pascal és a Köntörfalak tarolása aztán már nem is lepett meg senkit. Jelenthetjük: a magyar film él és mozog, de az idei mustrából előreláthatóan viszonylag kevés film kerül ki majd nemzetközi színtérre is, a Hajdu Szabolcsé például már le is futott a nemrég véget ért Berlinálén. Várjuk a következő Magyar Filmszemlét.
