Nem tűnik annyinak, pedig úgy van: három év telt el Balázs Imre József legutóbbi verskötete, a Vidrakönyv megjelenése óta. A számomra mindenképp emlékezetes kötet jelentősen eltért a szerző azt megelező munkáitól. Bár beszédmódok sorát alkalmazta abban a gyűjteményben is, mégis, a darabok „főhősének”, a lírizálható oldaláról korábban nem különösebben ismert „vidrának” köszönhetően erősen egyneműnek érződtek a tételek, a nyelv általa szigorúbban szervezettnek, egyfajta tudatos-kitalált-értelmezett archaizmus jegyében működtetettnek tűnt föl, ahol egyszerre van jelen, a dolog eszmei alap-szervezőelveként a játék, és a nyelviség szigorú téttartó-voltában megmutatkozó minimális engedékenység. Mostani gyűjteménye ebből a szempontból széttartóbb mind tematikailag, mind formailag, noha a vidra-kötethez ezerszállal kapcsolódik, nem különben a még korábbi kötetekhez is, hiszen verseket emel át az új gyűjteménybe a szerző azokból (második, A Dél-Párizs nyárikert című kötetéből biztosan). A kontextuális háló felfüggesztése, a darabok abból való kiemelése és egy másikban-újban való elhelyezése mellett a továbbírt vidramotívum is erőteljesen jelen van, de ezúttal anélkül marad jelentékeny pozícióban, hogy olyan tömbszerűen uralná a kötetegészt, mint ezt megelőzően – bár nem csak egy ciklus rendelődik hozzá, hanem elő-előbukkan a motívumsor-metaforaháló a későbbiekben is ilyen-olyan darabok belsejéből. A vidra vagy az e könyvben felbukkanó „társa”, a buszsofőr, olvasható a klasszikus értelemben vett „lírai hős”-szerepkör radikális felforgatásaként, egyszerre ironikus gesztusként s egy olyan erős fogalom-átértelmezési javaslatként, mely sokféle játéklehetőségre is kaput nyit, azzal együtt (ahogyan azt az előző kötet is bizonyította), hogy a hang végig komoly, a tétek pedig végig magasan maradnak. És ez a még mindig újszerű, kihasználatlan metaforaháló immár nem csak egy kötet mozgatására mutatkozik képesnek. A buszsofőr is ilyen depoetizált közegből kiemelt „lírai hős” (e kötet utolsó ciklusában lép színre ő), vele szemben, afféle ellenpontként is elgondolhatók a jobbnál jobb Valdemar Daa-versek középpontjában álló Andersen-hősök, az anyag gerincét jelentő HG-oratórium, a „múzsák”-at középpontba állító ciklus, vagy az „én”-nel, a névvel, a megnevezéssel foglalkozó darabok: vagyis egy poétikailag (mások által) felfedezetlen kontextusból a „poetizáltabbak”-on keresztül érkeznek a versek az abszolút depoetizált, a patetikusság esélyétől is távol eső terepig.
A kötet első, Vidranyomok című ciklusa oldottabb, játékosabb vidraverseket tartalmaz, bár egy cikluson belül is több beszédmódban szólal meg. A továbbírás gesztusa az imitatív (magán)mitológia további kibontását egyrészt a korábban is ösztönzőként feltűnt Oravecz Imre felől végzi, másrészt az Oravecz-hivatkozással éppen megtetézett A Kapu-szikla darabban már „kész”(-nek tűnő) mitológiában is megmártja (vajon germán lehet? vajon igazi, vagy BIJ találta ki?). De Bodor Ádám-szövegek épp úgy beleépülnek, mint Németh Zoltán versrészlete (mely egyfajta válaszvers részlete lehet talán). Ez utóbbi miatt is gondolom, hogy a Vidranyomok ugyanakkor nem egyszerű folytatás, hanem mint egy „kommentelés”, hozzátoldás, feloldás, különösen, hogy a szövegek egy része emlékeim szerint Balázs Imre József internetes vidranaplójában látott napvilágot először, az ott folyó beszélgetések kontextusába illeszkedve (ld. még az olyan címeket, mint a Login: a vidra alakot vált). Ennek „megfelelően” úgy vélem, e ciklus kissé egyenetlenebb színvonalú darabokat is tartalmaz, mint például A háború folytatódik című tétel, az olyan ügyes szövegek, mint például a címadó Vidranyomok haikusorozat mellett.
A kötet egyik legizgalmasabb ciklusa számomra A szél mesél Valdemar Daa lányairól című. Ha jól tévedek, egy Demény Péterrel és Vári Csabával performált költői játék jegyében születtek a darabok (vagy legalábbis egy részük) az Andersen-centenárium idején, s már akkor sem ők voltak az elsők, akik megtalálták ezt a történetet a költészet számára – hogy most csak Szőcs Gézát említsem e helyt, akire BIJ is hivatkozik a ciklus utolsó darabjában. Tulajdonképpen BIJ az Andersen-szöveg történetmesélésének kihagyott helyeire írta meg a tételeket, így aztán kevéssé átírásról vagy újraírásról beszélhetünk, inkább egyféle továbbírásról. S ebben a továbbírásban jól működik a vidraverseknél már bejáratott beszédmód (Valdemar Daa hajója) épp úgy, mint az esetenként intertextusokkal is dolgozó rímes, a mese hangulatának végig megfelelő, szomorú hangütésű versbeszéd (Anna és Ida útja).
Korábban már megelőlegeztem a HG-oratóriumot a kötet anyagának gerinceként, ami tulajdonképpen szemre is látszik – a hét ciklus közül épp ez a középső. És persze az olvasók java tisztában van azzal is, hogy míg a költő BIJ oratóriumot ír róla, addig az irodalomtörténész Balázs Imre József monográfiát jegyez a költőről. Az oratórium különösen erős felütése, a Vázlat a nő szocialista típusú átalakításáról már egyértelműen jelzi, hogy itt kilép az olvasó a költői játékok világából, s azt is egyúttal, hogy maga a ciklus kevéssé omázs-jellegű, mint inkább szigorú és mély akar lenni. És az is. Még olyan formai bravúrok is telnek a szerzőtől, mint a Hervay Gizella Ana Blandiana-fordításának magánhangzóira írt Gyávaság című darab, a Blandia-remix részeként – aminek persze kétségtelenül van játékos éle, de éppen ez a szép Balázs Imre József játékaiban: ezek ugyanis valahogy nem sehová sem tartó ügyeskedések, hanem tétet tartanak, s azt többnyire be is teljesítik.
A legszellemesebb és leginvenciózusabb ciklus a Mintha lefüggönyöznének. Ennek központi témája ugyan félig-meddig önreflexív, lévén a versírás aktusa tematizálódik benne, de különösebb teoretikai borongás vagy az ilyenkor sokszor csapdahelyzetnek bizonyuló siránkozás nélkül, eleven képekkel és formákkal dolgozik. A kötet számomra egyik legjobb verse is itt olvasható, A mondat eltérítése címmel. „Egy foglyul ejtett szónak / fény gyúl ablakában” – írja ebben, s valóban: ha valahogy, hát így meg lehet írni az írást magát. Ebben a ciklusban látszik leginkább a költő ügyes, mert friss és üdítő rímelése, pergő ritmusaira pedig folyton rá tud ígérni. Már nem annyira a formát helyezi a középpontba az És én megmondom, ki vagy ciklus. Az identitást középpontba helyező szövegek, miközben a megszólított, a másik, a te identitását forszírozzák, természetesen a saját identitásának megnevezhetetlenségét beszélik ki. A leglátványosabb példája ennek a ciklus címadó darabja – melynek beszélője, éppen a szöveg címével ellentétben, önmaga meghatározását járja körül tagadólag. „Nem vagyok doktor, nem vagyok kölyök / Nem vagyok »testvér«, nem vagyok »Önök«” – öt versszakon keresztül, melyeknek mantraszerűen visszatérő zárlata a nem én. Az én keresése régi füzetek, emlékek előbányászásával (Vázlatok az újévi naplóból), vagy, mintegy költői helykeresésként, az előd megnevezésével (A mester kabátja), illetve természetesen ezek lehetetlenségével lesz teljes. És beválthatatlan.
Az utolsó ciklusba a buszsofőr-versek kerültek (Ki viszi haza a buszsofőrt?). Persze már leírni is különös ezt a címkét, és biztos vagyok benne, hogy Balázs Imre Józsefet (többek között) ez is mozgatja. Számomra különösen jelentőségteljesen nem derül ki a ciklusból, hogy miért éppen buszsofőr, de abban is biztos vagyok, hogy ez a megvezetés része. Törjem csak ezen a fejem, mondja magában a költő, ha képes vagyok ilyesmiben kötözködni. Természetesen beszédes az is, ahogyan a kötet első (vidra-verses) és jelen utolsó szakasza összeér: a buszsofőr-versek vízmotívuma a vége felé egyre sűrűsödik, s leginkább A vízi útnál éreztem az átvezetés, a körforgásba fordulás lehetőséget – ha az lenne a kötet záróverse, de van még utána egy, a Mint a végállomásnál. S talán stílszerű, hogy a lírai hős alakjának-arcmásának a tükörben való elmosódásával érjen véget ez a gyűjtemény.
Az impozáns, szép kiállítású kötet – a Koinónia műhelyét dicsérő könyvtárgy –, a szerző negyedik líragyűjteménye, úgy tűnik, új kezdeteket, kérdéseket feltevő, felvállaló munka a pályáján, azzal együtt, hogy a továbbírás vagy az átemelt versek összegzésre is utalnak egyben. Az én keresése, a fogalmak meghatározásának kísérlete olvasható ki leginkább belőle, az elmélyült költészet lehetőségeinek kutatása egy sajátos, fanyar humorú, édeskés-szomorkás hangulatú, csöndes hangütésű versvilágban, amely egyre terjeszkedik, és egyre több zónát fed le a költészet tájai közül. Miközben alaptörekvése, hogy bejáratlan területekre találjon ki. Hogy ezt megvalósítja-e, arra a következőkben minden bizonnyal választ kapunk Balázs Imre Józseftől.
Balázs Imre József: Fogak nyoma. Koinónia Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009.