Hetvenöt éves lettem, nem meglepetés, inkább sajátságos élmény és nem is „csecse-becse”, hanem ajándék a sorstól. A nyolcadik évtized az emlékek tágas kamrája, a Kékszakállú herceg várában a hetedik ajtón léphettünk be ebbe a fantasztikus világba. Az ezt megelőző hat ajtó kinyitásakor egymásután „járjuk be” a kínzókamrát (a félelmek és fájdalmak megélését és legyőzését), a fegyveresház termét (az erő- és bátorság-próbák világát), a kincsek házát (az összegyűjtött és felhalmozott értékek varázs-világát), a rejtett kertet (a lélek ezernyi csodálatos virágának színpompáját) a birodalomra tekintő „szép könyöklő” erkélyét és a szomorúságok „csendes fehér tavának” fájdalmas világát (a mindnyájunkban ott lappangó „könnyek tavát”).
A színpad követelményeinek engedve félkörben nyílnak ki ezek az ajtók (lelkünk, mélytudatunk ajtói) színeiket bevetítve e rejtélyes világ borzongatóan sötét falai közé; először pirosat, azután sorban égő narancsszínt, majd aranycsillogást, kékes-zöld színfuvallatot és végül beengedve a napfényözönt, hogy mindezt elhalványítsa a két utolsó ajtó sápadt, távol derengő, sejtelmes fényvilága (az utolsó ajtó kinyitásakor a birodalom és a könnyek tava ajtója bezárul). A legyezőszerűen kitárt ajtók sokkal inkább egymást fedve, a színpad mélységébe hatolva kellene hogy kövessék egymást, hiszen lelkünkben ezek a „kamrák” egymásra tevődnek. Mindennap bejárjuk őket, sőt minden pillanatban villámszerűen átfutunk rajtuk életünk hosszú évei során. Ennek ellenére úgy érzem, hogy minden alkotó valahogyan életkorhoz kötődve is évekre „foglya” marad egy-egy „kamrának”, mégpedig a megadott sorrendben.
A felnőtté válás (a kamaszkor!) kínzókamráját mindenki bejárja. Huszonévesen erőfitogtatásra vagyunk hajlamosak. Harmincévesen elkezdjük kincseinket gyűjteni. Negyvenes éveinket taposva néha még feledjük lelkünk rejtett virágos kertjét is. Az ötvenes évek idején majd mindenki szert tesz valamilyen hatalomra. A hatvanas éveinket megélve elgondolkozunk a világ, a dolgok rendjén, a rezignált érzelmek kora, a visszafogottságé. Hetvenes éveinkben akarva-akaratlanul az emlékeinket faggatjuk. Van még egy nyolcvanadik ajtó is, az, amin Kékszakállú és Judit (az ember és animája) belépnek a hét csukott ajtó világába, a MEGSZÜLETÉS AJTAJA.
Végignézek életem hét és fél évtizedén, sorra nyitogatom az ajtókat. Tizenkét évesen írtam le első kompozíciómat, természetesen zongorára, hiszen akkor már jól tudtam ezen a hangszeren muzsikálni. Átéltem az első ajtó minden kínját, a szegénységben vergődést, a betegség megpróbáltatását és az alkotás felé vezető út ezernyi megpróbáltatását. Ej, ha akkor egy látnok elém vetíti azt a hatalmas kompozíciósort, amit később papírra írtam, menynyivel könnyebb lett volna. Így a „kínzókamrából” kijövet minden művemet elveszítettem, csak emlékek maradtak. A kolozsvári Zeneakadémián újjászülettem, és amit csak lehetett, megtanultam, ezt bizony fegyvertényként éltem meg. A „Ha folyóvíz volnék” kórusommal beléptem a zeneszerzők sorába: ma is szívesen hallgatom akkori kompozícióimat. Harmincadik életévem nyitányaként egy zenekari művet komponáltam Brâncuşi „varázsmadaraihoz”, a következő mű Bachnak áldozott a nevéből formált négyhangú motívumra és persze orgonára, gyermekkorom mindent betöltő zengésű hangszerére (a marosvásárhelyi Kultúrpalota orgonájára gondolok). Negyvenévesen a zenegrafika „virágos kertjébe léptem első Vonósnégyesemmel (később még nyolc mű következett erre a zeneszerzői önarckép megrajzolására oly kitűnő hangszer-kombinációra). Ötvenévesen elindultam, hogy bejárjam a mi hazai zenebirodalmunkat a Bakfark-szimfóniámtól a tizenkét barokk concertón át a Csíksomlyói Stabat Materig, a Hegyek, erdők, álmok című Balassi-szimfóniáig és az Erdélyi várak legendája című, ugyancsak szimfonikus fogantatású zene világáig. Hatvanévesen új műfajba fogtam, a mono-operák sorába (Nomád énekek, Japán tavasz, Kalevala, La divina commedia, Odisszeusz ünnepei, A kis herceg, Mahabharata, Mephistofaust). Hetvenévesen nekifogtam életművem megjelentéséhez 30 kötetben. Jelenleg az utolsó három kötet szerkesztésén dolgozom, az EMLÉKEK HÁZÁBAN. Sorra becsukódnak az ajtók, de nagyszerű ajándék a sorstól, hogy végigjárhattam, kinyitogathattam lelkem várának ajtait: „Regénket regéljük, Ki tudhatja honnan hozzuk? Hallgatjuk és csodálkozzuk, Zene szól, a láng ég, Kezdődjék a játék” – mondja az opera regöse.
