"túl füstön, kocsmákon, temetőkön"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 6. (548.) SZÁM — MÁRCIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
CS. NAGY IBOLYA
Öntörvényű és önpusztító élet - A Csoóri-személyiség vonásai
CSOÓRI SÁNDOR
Versei
Tóth Mária
Napok, éjek, hetek, évszakok - Napló
Szőcs István
Bermuda háromszögelés
Karácsonyi Zsolt
Menny és pokol között
Lövétei Lázár László
A vér enciklopédiája - Írta: Szálinger Balázs
Karácsonyi Zsolt
Szálinger Balázs és a két limerick
László Noémi
Egy szál inger se
Bálint Tamás
A kolozsvári diáklányokhoz
Fekete Vince
Szálinger Balázs: A VÁNDORLEGÉNY ÉS JÁNOSKA
Molnár Vilmos
A korosodó, testes, roma hölgy esete a nulladik kötettel
Dobai Bálint
Köszönettel és tisztelettel
György Attila
Szálinger Maugli, a majdnem-székely
Sántha Attila
Szálinger bétör a székely irodalomba
Széles Klára
„Keresem magamban az angyalt” - Részletek egy Sigmond István műveiről szóló tanulmányból
Mike Ágnes
Szélbe szórt szavak
Gyenge Zsolt
Berlin szerint a film - Szubjektív beszámoló a 60. Berlináléról
Papp Attila Zsolt
Berlin-margó: a bűnpártolás diszkrét bája
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - A kilencediken túli kilencedik
Áprilisi évfordulók
 
CS. NAGY IBOLYA
Öntörvényű és önpusztító élet - A Csoóri-személyiség vonásai
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 6. (548.) SZÁM — MÁRCIUS 25.

Valamiképpen az is napjaink magyar irodalmi közállapotainak tudathasadásos voltára utaló tény, hogy Csoóri Sándorról – dacára a mögötte tornyosuló hatalmas életműnek, meg a bőséges alkotói életidőnek – hetvenkét éves korában jelent meg az első monográfia, s hetvenhárom lett, mire a szlovákiai, pozsonyi Kalligram Kiadóból eljutott a kis kötet a magyarországi könyvesboltokba. Már amelyikbe, tegyük hozzá, mert irodalmi közéletünkben, az ízlésbeli kisajátítás nagy játszmájában, az ilyen vagy olyan irányzatosság képviseletére fölesküdött kiadók, terjesztők olykor még a józan kereskedelmi megfontolásokat is hajlandók a misztifikált eszme mögé seperni, s nemet mondani, ha a könyvek az imádott irányon és szűkre szabott eszmei horizonton kívül esnek. Igazat kell tehát adnunk a monográfusnak,  Görömbei Andrásnak, aki könyve első mondataiban leszögezi: Csoóri „állandó pergőtűzben” élt s él.  Mert ennek a szűnni voltaképpen soha nem akaró politikai-eszmei pergőtűznek, a költő körül folyvást lőporfüstös levegőnek egyenes következményei a föntebb mondottak is: a habozás, a vonakodás, a kelletlenkedés, az elhárítás. S a 2010 januárjában, épp Csoóri Sándor 80. születésnapjára, most a budapesti Nap Kiadónál megjelent kibővített, az életmű fonalát máig göngyölítő második kiadásra alighanem hasonló „értelmezői” finnyásság vár.
Persze vannak s voltak más formái is a Csoórival szemben folytatólagosan érzékelhető politikai vagy/és ideológiai ellenszenvnek, hiszen ama nagylélegzetű életmű, meg az első lírakötet megjelenése, 1955 óta eltelt, tömérdek év bőséggel kínálták a politikai, irodalompolitikai, meg persze kritikai megítélések és elítélések alkalmait. El egészen például az Iszapeső című riportregény folyóirat-megjelenése (Kortárs, 1965) utáni teljes szilenciumig, megjelenési tilalomig, a mű „egyszerre szerzője fejére omlasztotta az eget”, írja a monográfus, merthogy Csoóri a dicsőséges szocializmus országában a „reménytelen létküzdelem, a körülményekbe való belepusztulás metaforájává” tette a hatvanas évek oknyomozó kisregényeinek sorába illeszkedő könyv történetét. Vagy el a – ma már tudható-olvasható – háromperhármas belügyérhálózat fedett-fedetlen ügynökeinek tollából született s  ezer oldalakban mérhető jelentésekig: melyeket a hatalmi körön belül jól ismert, akinek ezeket ismernie megadatott s aki, akik, városi-megyei pártvezetők például, ezt a titkos információhalmazt esetenként  szerzőnknek egy-egy városból való kitiltásával honoráltak.
Úgy tetszik, a Csoórival szembeni töretlen, politikai-irodalompolitikai averzió rendszerfüggetlen: az egyik rendszer azért nem kedveli őt túlzottan, a másik meg ezért. Akkor – példánknál maradva – azért, többek között persze, mert az Iszapesőben megírta az öngyilkossá lett huszonhárom éves parasztlány, Magos Mária tragédiáját, meg közben az apa, Magos Mihály dúvad életét is, amely egyben  a szocialista  társadalmi átalakulás drámai, embert  roppantó tévedéseire  is rámutatott, nem kívánatos egyértelműséggel.  De gondoljunk a Duray Miklós felvidéki politikus Kutyaszorítóban című, 1983-as könyve elé írt Előszóra (Kapaszkodás a megmaradásért), amelyben, bár alapjában a határon túli kisebbségek áldatlan állapota ellen emel szót, három fő gondot említ, melyek a kisebbségek egzisztenciális, politikai, kisebbségjogi helyzetét is meghatározva a fennálló szocialista  rendszer(ek) „rákfenéi”. Vagyis a „szocializmus végiggondolatlan eszmerendszerének és  gyakorlatának” „őrületbe csúszó torzulásai”. E három fő baj, mondja Csoóri, a rendszerváltást másfél évtizeddel megelőzően: az egypártrendszer, a magántulajdon megszüntetése és az egyházak megroppantása a „marxizmus ideológiai kartácstüze” által. A szöveg miatt ellene indított, Hajdú János által celebrált televíziós hadjárat rohamai is emlékezetes pillanatokkal élnek bennünk. Vagy említsünk egy másik, közelibb példát, már rendszerváltozás utánit, a Nappali hold című  esszé gondolatai, állításai miatti szellemi szuronyrohamot. Az esszé óriási „fantomháborút” gerjesztett szellemi közéletünkben, melynek során majd kétszáz cikk bírálta Csoórinak a „szabadelvű magyar zsidóság” politikai szerepvállalásáról írott eszmefuttatását. Egyáltalán: a merszet, hogy az addig kanalizált témához bátorkodott hozzányúlni. Meg bírálták azt a „fantomot”, amellyé torzították Csoórit, nem a gondolatok elemzésére, a „problémák  tisztázására”, hanem, amint  Görömbei írja, a szerző „minél teljesebb erkölcsi-politikai megsemmisítésé”-re törekedve.
S eközben Csoórinak, saját magának is a „hajszoltság az igazi lételeme”, véli a monográfus. Alkotói halála lenne, lehetne a csönd, a békesség, a konszolidáltság? Kipróbálni módja sem volt. S nemcsak a gyakori  politikai  felelősségre vonás miatti folytatólagos, meg  irígylésre méltó,  szellemi-mentális készültség miatt.
Hanem, mert Csoórinak elrendelt, alkati-természeti igénye a teljes, a mindig újra kezdhető élet. A szabadság korlátozhatatlansága a számára egyedül elfogadható élethelyzet; politikai, ideológiai gátakat magára nézve nem tűr, nem tolerál – de másoknak nem is tilt –, s mert félreállni sohasem akart, s mert egyszerre költő, szociográfus, publicista, esszéíró, prózaíró, filmíró, politikus, szerkesztő s közügyekben loholó önkéntes: élete öntörvényű és önpusztító egyben. Csoóri a békés esztétizálás helyett, mely kilombosíthatná „tehetségének mozarti, artisztikus vagy individualista hajlamait”, Adyéhoz fogható felelősségtudattal éli az életét, véljük, monográfusával egyetértésben.
Aki, korrekt és lelkiismeretes irodalomtörténészként, úgy helyezi el Csoóri életművét a kortárs irodalom rendsze-rében, hogy közben vizsgálja azt a társadalmi, politikai környezetet, viszonyrendszert is, amely formálja, alakítja ezt az életművet s magát az alkotói személyiséget is. Helyes módszertani előfeltevése, hogy az alkotó is, a mű is része a kornak, mely szülte őket. Nagy érzékenységgel kutatja – elfogadva Csoóri „sokágú” életének eleve adott léthelyzetét, a szükségszerű sokműfajúságot, hiszen „nem ő keresi, váltogatja műfajait, küldetéséként vállalt feladatai választják ki műformáit és cselekvésmódjait” –, azt a hatást, amelyet évtizedek változó megjelenési formáiban a szűkebb s tágabb, társadalmi vagy épp magánéleti környezet, a históriai örökségek, a kulturális élmények, a magyar és világirodalom hagyományozódó értékei gyakorolnak Csoórira. S kutatja az e hatásokra adott válaszokat, amelyek a művekben esztétizálódva tükrözik vissza az érzelmi-szellemi tapasztalásokat, élményeket. Csoóri Sándor alkotói személyisége nem érthető meg anélkül, hogy ne értenénk meg az erőteljesen átélt művészi-közéleti szereptudat morális, lelkiismereti mozgatórugóit. Hogy a Csoóri-magatartásnak lényegi elemei: a népszolgálat-elv, a „nemzeti felelősségtudat”, a „közösségi felelősségérzés”, „nemzeti önszemléletünk” ápolásának gondja, a fogyatékos magyarságtudat, történelmi tudat kiigazításának igénye.
A lírikus Csoóri irodalomtörténeti helyét vizsgálva, a monográfia a „gazdag képvilágú, érzékletes közvetlenséget és szürrealisztikus asszociációkat együtt mozgató, a természetet és a kozmoszt az emberi ügyek részévé és jelképévé avató, ritmusában nyugtalanságot és belső nyugalmat egyszerre sugalló” alakzatban találja meg a Csoóri-vers legjellemzőbb poétikai ismérveit. Folyamatában szemléli e költészetet, regisztrálva minden változást, a hangulatlírától a közérzetvers példáin át a nagyformátumú, közéleti töltésű verskompozíciókig, Ady s József Attila szellemi hatását is érzékelve, s majd a késői lírának a személyes élet mikroélményeit megörökítő, fanyar-elégikus hangulati-érzelmi színességét. A szürrealisztikus, metaforisztikus lobogástól a finoman ironikus, keserűen önironikus, de önfeladóvá soha nem váló  költő világ- és énszemléletének példázatos  darabjaiig vezet e poétikai út, melynek minden stációját meggyőző, lefegyverző érzelmi-gondolati ráhangolódással, biztos poétikai érvkészlettel vizsgálja a monográfus.
S ezzel a ráhangolódással, a tárgyával szembeni el nem vitatható rokonszenvvel elemzi a teljes életművet. Úgy látja, a hatvanas évek szociográfiáját azzal újította meg Csoóri, hogy „létértelmező távlatot adott” az „egyszerű tényeknek”; hogy „érzelmi kötődés, személyes vallomás, tárgyszerű rajz, mítosz, látomás és intellektuális elemzés egységét teremtette meg”, például a Tudósítás a toronyból (1963) vagy épp az Iszapeső című művekben. Filmíróként a „magyar történelmi és jelenkor” izgatta, a „tárgyszerű elemekből” a film eszköztárának érzékeny alkalmazásával „magas rendű létmetaforát” teremtett alkotótársaival, Kósa Ferenccel és Sára Sándorral (Például: Tízezer nap, Ítélet, 8o huszár). Csoóri életművének kiemelkedő fontosságú, jelentőségű és magas esztétikai minőségű része esszéírói munkássága: a monográfia arányaiban is kellő hangsúllyal jelzi ezt. „Egyszerre alkalmazza a logikai-fogalmi és a képi, metaforikus, szürrealisztikus megközelítést” – írja Görömbei András, rámutatva annak esztétikai magyarázatára, hogy a témáiban mindig létfontosságú, nemzeti tudatunkat, önismeretünket, nemzeti kultúránk állapotát, értékeit, történelmünk sorsfontosságú alkalmait megjelenítő esszék a témafölvetés és -megközelítés eredendő  szellemi  bátorsága, morális  igényessége mellett miért, mitől lehettek s lehetnek a magyar esszéműfaj megújítói. E szerint a Csoóri-esszé „írói fejlődésregény és korszerű nemzeti önismeretünk modellje”. Csoóri nem választja szét a politikumot és az esztétikumot, hanem az „esztétikai, tehát egyetemes érvényű ellenzéki politizálást” választja. Esszéi a „létbeli otthonosság megteremtésének” kísérletei is egyben: a vállalt szubjektivitás és erőteljes képiség újszerű mintái. A monográfus az eszszék dinamikai, statikai állapotát, a fő témák mozgásirányát, „kiterjedését”, „belső mozgását” is alapos, elmélyült figyelemmel kutatja a korai művektől kezdődően. Esszéelemzései (Szántottam gyöpöt, Tenger és diólevél, Közeledés a szavakhoz, Műfajok őrségváltása, A félig bevallott élet, A magyar apokalipszis, Nappali hold és mások)  megkapó esztétikai-szellemi teljességélménnyel ajándékozzák meg az olvasót, alighanem a monográfia legformátumosabb fejezeteinek nevezhetjük az esszékkel foglalkozókat.
Az utóbbi esztendők, nagyjából az anynyira áhított rendszerváltozás időzónájában, külön vizsgálandó élet- és alkotói szakaszként írhatók le a Csoóri-életműben.
Ennek a bő két évtizednek a líraköteteiben (Hattyúkkal, ágyútűzben, 1994, Ha volna életem, 1996, Csöndes tériszony, 2001, Futás a ködben, 2005, Harangok zúgnak bennem, 2009) a költőnek megrázóan nagy életélménye s új költői témája az idő linearitása: a meg nem fordíthatóság, az eltéríthetetlenség, a folytonos előrehaladás. Új érzelmi sokkélménye az elfolyt idő, a nincs idő, az idő végzetes hiányának tudata, a „holt idő”, a „Ha volt időm valaha – elfogyott” személyes veszteségérzete. Költészettani, líratechnikai értelemben is kínál újdonságot ez a lírai élmény. A típusos, többnyire rímtelen, ritmustalan (beszédritmusos), a hasonlatok görgetegére és görgetegéből épülő, nemegyszer az élőbeszéd darabosságát is őrző Csoóri-vers általában kételemű: a hangulati-közérzeti-sorsértelmező felütést egy-egy látványelem, vizuális kifejtés, hasonlat, hasonlatsor vagy a bonyolultabb, szélesebb ívű metaforikus lendítés billenti át az atematikus szürrealitás tartományába. A már korábban megjelenő, rímekkel és poétikai szabályokkal kacérkodó „csonka szonettek” mellett fel-feltűnnek a míves versépítés „bátortalan rímelésű” (Bátortalan óda a rímekhez) példái. Ám oly módon, hogy Csoóri verstani kötelmek iránti figyelemre méltó, új (újra feltámadt) vonzalma – a szabad verses költői szabadság korlátaira is intve – éppenséggel lazábbá, szellősebbé, áradóbbá, lendületesebbé teszi a költeményeket. Stilisztikai eszköztárából mintha fogynának a vers poétikai áramát időnként meg-megszaggató szabályos hasonlatok, melyek egymás között olykor kitöltetlen zónákat hagynak (hangsúlyosabbá válnak a metaforikus, szinesztézikus megoldások), a lírai képek látvány- és hangnemi átmenetei simábbak, a leíró-tárgyias és a látomásos-szimbolikus vonulatok szervesen folynak egymásba és egymásra, a versegész megformáltabb, a Csoóri-líra legszebb darabjaiban a szóképek – trópusok – láncszemei sugárzó képiséggé lényegülnek át.
Ám a formagazdagodás meggyőző, szép jegyei mellett e kötetek igazi, érdemleges költői nyereségét, a költői szubjektum mindenkori, vallomásos jelenlétén belül, a költő egyik „magánélményének”, ama időélménynek a különös rétegezettsége, árnyaltsága – s megvallása – adja!
Ennek az új időélménynek vallatófény-erejű pászmájában, sugarában ugyanis mintha átértékelődnének a személyes, a baráti, a közügyi értékek és rendek, a mindig jelen lévő lírai én különös áthangolódásának lehetünk tanúi, a költői szerepértelmezés új elemekkel gazdagodik. Hangvételi, beszédmódbeli jelei is vannak ennek: Csoóri örök alanyisága a merengő, elégikus, meditatív pasztellszínek mellett a vád, a számonkérés, az önvád, az irónia és önirónia, a szarkazmus nyersebb tónusait is magán viseli immár. Az időélmény új képzeteket társít múlthoz, jelenhez, jövendőhöz, tárgyakhoz, társakhoz, tettekhez, feladathoz és el nem végzett feladathoz, az élet lassan fogyó, maradék darabjához. Jelen és múltbéli idősíkok találkozási pontján születnek a versek, a valóságillúzió és a valóság összekoccanásának elegyes érzelmi-hangulati ihletettségében, ambivalens lélekállapotában.
Persze Csoóri küldetéstudata, melyet semmiféle más esztétikai fogalommal nem érdemes (az eredeti értelmezési csonkulása nélkül) helyettesíteni, változatlanul létező, sőt fontos lírai szerepforma. Nem lé-tében, csupán tartamaiban, tónusaiban változott az idők során: e kötetekben nyomon követhetően is. A költői nézőpont, melyből – az idő szüntelenül mozgó sávján – Csoóri már inkább az elmaradt, a „túlélt” szakaszokra figyel, befog egy széles, lokális ívet is: nemzetnyit. A Ha volna életem című verseskönyvben például a nemzettel sorsközösséget vállaló, az országos gondokat számon tartó, a jobbításért perlekedő költő hangütése lényegi módon megváltozik. A sorsértelmezés illúzióvesztést, reménytelenséget árasztó hangulati elemei korábban az önreflexív közérzetlíra hangulati-érzelmi összetevőiként többnyire a saját veszteségtudat, kirekesztettségtudat tüneteiben lényegültek át a költő személyes, benső ügyeivé. Csoóri gyakran romantikusan bús, egyúttal önmegemelő – megváltótudatú – kedélyformája, amely tökéletesen megfért az élethabzsoló, mohó „vadkölyök” mentalitással, s melyet az életközeg, a környezet értetlensége, ellenállása, támadásai, korlátozó akarata és lehetőségei tápláltak, most a magamagát szánó lírai én helyére egy érdesen-csalódottan támadó, számon kérő, olykor az iróniánál keményebb gúnnyal ostorozó költői alanyt helyez. Mintha Csoóri teljes érzelmi részvétellel, elmélyültséggel most élné át igazán a kihasználtság, a becsapottság feszült állapotát (Túlélt halálaimmal). Mintha úgy érezné: a szerep, melyet tiszta szívvel vállalt, a jónási feladat, melyet nemcsak az Úr akart, de „vele ti is”, valójában a környezet feladat-átvállaltató sandaságát és gyávaságát is mutatja. A felismerés: mintha az ő „kipirgált, zsizsikes” bűnei miatt „maradhatnátok / hetedíziglen ártatlanok”, nyomasztó és gyötrelmes. A cserbenhagyás-képzet a szerepvállalás poétai gesztusáról lefejtet vele minden emelkedettséget. Más minőségre, a tragikomikusra, groteszkre hangolja azt, és lassan kirajzolódik egy új Csoóri-arckép, az önlefokozás végletesen kiélesített vonásaival, amely azonban mégsem nélkülözi, most sem nélkülözi a szereptudat bizonyos pátoszát, s a vállalt – kigúnyolt, becsmérelt, leértékelt – feladat nemességének sugalmazott értékét: poétikailag ezt az esztétikai minőségek hangsúlyozott cseréjével éri el. Csoóri megszenvedi a kifosztottság, a kényszerű hőstelenítés állapotát. A világ napi káoszától való fokozatos lírai elfordulás, a lelki-érzelmi kivonuláskényszer, egyfajta ironikusan bölcs helyzetértékelés nemcsak a deheroizáló keserűségben, a megváltóstátus tónusváltásaiban, de a szerepből kiesett-kiemelt, a köznapi létezés biológiai keserveit sem takargató, nem megváltó és nem vátesz, nem hős és nem kiválasztott jól eltalált vonásaiban is megjelenik. Felfeslenek a hiúság szövetei, s e kötetekben példák tucatjaival jelzik: a köztes lét eme ingatag stációján már nincs ok nem írni verset a „horpadt, megviselt” testről, az elcsúszott csigolyasorról, a kihagyó szívről, a vénülő könyökökről, inakról: a vegetatív létezés mikropanaszairól.
De hogy Csoóri Sándor soha nem jut el a közéleti közöny, érdektelenség érzéki-érzelmi-gondolati végállapotáig, annak a nem mindennapi mélységben átélt szereptudatból eredően a nem romló, hibátlan alanyi felelősségérzet lehet az indoka. Éles és pontos látleletét mondatja ki a költővel egy ma is „fennkölten züllő” (Hó emléke) ország tragikus képének! Az „ide-oda lökődő, / megfakult sokaság”-ról, mely az ország nevet viseli (Ez hát az én országom?). Ám a felfokozottan indulatos, támadó-ostorozó hevülettel festett látomások, a taszító jelzők, az undor képei a poétikai hatásmechanizmus elvei alapján most is egy ellentétes minőséget felmutató lírai világképzés tanúságtevői: ez itt a haza, talán az édes haza, melynek rommá lett templomait, lerombolt hegyeit mégiscsak újjáteremteni vágyja a költő. A Hát mégis él valaki? nemcsak egy torz játékokat játszó, vérontó bújócskákba merülő-menekülő század elkedvetlenítő, aggasztó kórképe, benne egy minden ízében kicserélendő országgal, de a lefegyverzően őszinte lírai én ambivalens érzéseinek szürrealisztikus kivetítése-kivetülése is. A vonakodó megváltó énképe, aki csalódásoktól megviselten, józanul és ábrándok-vesztetten, azért is reményre ítéltetten, csodákra vár, csodákra készül.
A monográfus „második pokoljárásnak” nevezi, a költőt idézve, ezt a korszakot. Csoóri a „nemzeti karakter szétesettségét” panaszolja; olykori szarkasztikus hangját a csalódásélmény érdesíti; világszemléletének erőteljes jellemzője a „számadás-igény”; a lezáratlanság, a felemásság zavarja, otthonosság-élményét csonkítja. Görömbei András külön fejezetet szentel (Költő a huszonegyedik században) annak a lelki, poétikai, tematikai határsávnak, amelyen átjutnak s máig hullámoznak  Csoóri korábbi közéleti aggodalmainak, értelmiségi csalódásainak panaszhangjai. De azt is pontosan látja, hogy a költő alapvetően már nem módosítja öregkori poézisének tematikai arányait: a világra mindig éberen fülelő költő keserű, zaklatott, szarkasztikus hangja nem írja már felül a személyes létezés belső neszeit meghalló poéta szavainak csöndes, bölcseleti hangoltságát.
Csoóri számára meghatározó létélmény és alkotói téma a felemás rendszerváltás sokkoló tudata. De ennek, a lírikus kiábrándult világlátását is jellemző létszemléletnek legegyértelműbb példáival már az író ez időbeli esszéi, kisesszéi, forgácsai, utóbbi időkben főképp filozófiai axiómái szolgálnak. A korszak nem a nagy, hivatkozásaiban, vonatkozásrendszerében széles ívű esszék korszaka. Csoóri sokat ír, sokféle műfajt kipróbál, a publicisztika például ebben az időszakban válik kedvelt formájává: vélhetjük, hogy ebben szerepet játszik mondandójának bősége s a benső ösztönzés, türelmetlenség, elégedetlenség, a megnyugvás hiánya mellett az is, hogy a fogyó idővel versenyezve kell a lehető legtöbbet elmondania, a közzel megosztania  a számára fontos problémákból.
Mert Csoóri politikai hibákat lát s bőséggel a rendszerváltás folyamatában, s a makulátlan erkölcsi ember érvelésével és érvrendszerével veszi számba ezeket.
A „tökéletlen rendszerváltás” folyományaképpen 1989–90 után is azt a társadalmi-politikai érzékenységet, kritikus magatartást, nemzeti figyelmet kérte és kéri számon, amelyet a rendszerváltó események előtt, alatt mindvégig lelkiismereti imperatívuszként értelmezett. S melyről immár húsz évvel a fordulat után is úgy vélekedik: a „legmélyebb árok” az, amelybe a politikát maguktól elhárító írók zuhannak. A magyar közéletet ugyanis, írja, mint egy igazi drámát „két főszereplőssé kell újra tennünk”, a napi, praktikus, avagy távlatokban gondolkodó politikának hallgatnia kellene a szellem embereinek véleményére, az értelmiség javaslataira. Egy „kipukkant demokrácia” állampolgáraként és írójaként Csoóri újra csak arra a következtetésre jut, hogy az értelmiségnek s jelesül az írónak morális feladatai is vannak az esztétikai önmegvalósítás természetes feladatán kívül. Húsz év múltán, amikor a diktatórikus egypártrendszerek végét fütyüli a szél; amikor jogi értelemben a mai Magyarország határain kívül élő magyarság szabad, demokratikus, ottani többségi nemzettagokkal egyenértékű állampolgári életet élhetnek; amikor akarata ellenére senki fejét nem tömik-gyötrik a marxista ideológiákkal,  amikor van magántulajdon, újra, s az egyházak szabadok, elméletileg tehát eltűntek a „főbűnök”: Csoóri, írja a monográfus (Az esszéíró a huszonegyedik században), a nemzeti elnyomástól megszabadult országban mégis „a „nemzet szellemi, lelki, erkölcsi, anyagi újjászületését” hiányolja. S – Illyéshez hasonlóan – a „nemzeti fölegyenesedés” lehetőségeit kutatja. Esszéinek egyik varázsát épp a sokkoló tények és a velük szembeni, „különleges” vitalitású és moralitású változtatási szándék szikrázása jelenti. Csoóri szerint, értelmezi a monográfus, a politika, azaz  a nyers, taktikai gyakorlat, s nem ahogy ő gondolja: közügyi felelősség és aggodalom rátelepedett a nemzetre. Rá a fejekre, a gondolatokra, „kisajátította az életet, kiiktatta belőle a szellem, a kultúra egyetemes emberi mértékét, kiiktatta belőle az erkölcsi szempontokat”. Súlyos problémaként érzékeli ezt Csoóri, hiszen „fizikai leveretéseinket”, mondja, mindig az erkölcsi erő „katartikus tudatával” lehetett csak elviselni. Történelmünk számos válságos helyzetében az erkölcsi erőnek biztos támasza volt az irodalom: ma, írja, „mint egy mennyezetről lezuhant csillár, darabjaira esett szét irodalmunk”. Az igazi irodalom mindig ellenállás, vallja, „összeesküvés a kor botrányai, bűnei, kicsinyessége ellen”, s „tetszetős téveszme”, hogy a közéletiség, a nemzetképviselet csak „tehertétele” volt az irodalomnak. Ellenkezőleg: egy nép sorsáról maradandóbb képet festhet, ezt a sorsot felejthetetlenné teheti a köz ügyeire figyelő irodalom. Példaemberei változatlanul József Attila, Illyés Gyula, Ady, Németh László, Sütő András: utóbbi könyveit Szolzsenyicin Gulág-történeteivel egy sorba helyezi. Az Elveszett utak egyik fejezete (Az utolsó esély) hangsúlyosan a kisebbségek máig megoldatlan gondjaival foglalkozik: hogy számukra a jog kimondta szabadság nem vált teljesen és igazságosan gyakorlattá. Hogy nyelve és kultúrája szabad gyakorlása ma is korlátokba ütközik. A kisebbségi lét, írja, ma is „csonka lét”, ellentétes az európai normákkal (amelyek, persze, Európa más tájain sem váltak feltétlenül teljes és igazságos gyakorlattá).
Ám a csömör érzése az esszéírót is eléri: olykor kényszerzubbony rajta a közéletiség.
Nem az történt, amit Csoóri áhított: a legjobb erőket összefogva elrombolni a „kétbalkezes és gonosz szocializmust”, hanem pártok politikai csataterévé vált az ország, csak „győzni” akar mindegyik, nem szolgálni. A rendszerváltás első napjától tele az ország a politika terepén helyezkedni óhajtó, önjelölt nemzetmentőkkel, szerepet cserélő, farizeus önérdek-érvényesítőkkel, az értelmiség tétován tipródik a csalódásai körül. A monográfus úgy értelmezi: Csoóri effajta kiábrándultságában is, a „posztmodern szétesettség és töredékességkultusz” idején is, éppenséggel arra vágyik s évtizedek óta változatlanul, hogy az alkotó személyiség a maga teljességében nyilatkozhassék meg. S valóban, hiszen Csoóri egész életére a gondolati és szólásszabadság töretlenül vallott igénye a jellemző; hitek s politikai és ideológiai meggyőződések szabad kifejtésének a természetes voltát vallja. Ha nem ideája, sem az élet, sem az irodalom terepén a szétesettség és töredékesség, de ideája az „organikus” ember, aki számára például a közéletiség, bármilyen szorongató kényszerzubbony olykor, eldobhatatlan része a létszemléletének, akkor egy másfajta kultusz képviselői ne lökhessék őt emiatt kánonon kívülre.
Ennek a teljességigénynek különösen szép hajtásai Csoóri gyermekversei,  a monográfia is egy teljes fejezetet szentel, s okkal, e köteteknek. A költő szerint különleges a gyermeki látásmód: benne az archaikum iránti érzékenység tökéletes kiegészítője, párja a képzelet határtalan szabadsága. A „szabad és boldog stilizációra hajló gondolkodás” csak a gyermeki „mélyvilág” sajátja, s nem lehet véletlen, hogy – a monográfus finom meglátása szerint – Csoóri akkor kezdett gyermekverseket írni, amikor, a hatvanas évek vége felé, költői pályáján a népköltészet és az avantgárd „ösztönzéseit magasabb szinten hasznosította”. Amikor tehát az archaikum és a képzelet stilizációs szabadsága kiforrta magából e líra jellegzetes poétikai formáját. S bár e verseknek nincs külön poétikai sajátosságuk, tehát olyan költemények, amelyeknek csupán a megszólítottja a gyermek, a képzetekkel, a rímekkel való játék, a homo ludens aszszociációs boldogsága mégis áradóan sugárzóvá teszi őket.
Csoóri teljességigényéhez ez a felszabadult boldogság is hozzátartozik.

 Görömbei András könyve pedig, amely az életút kronológiáját is nyomon követve figyeli a Csoóri-életműben a műnemek, műfajok poétikai változását, formálódását, az alkotói módszerek gazdagodását; az életművön belül hagyományozódó meg újdonságként jelentkező stílus- és tematikai elemek viszonyát: szerencsés változatát teremti meg a főképpen az alapos és érzékeny műelemzésekre támaszkodó, mellette biztos életrajzi, meg társadalmi, politikai háttérrajzot, olykor szükségszerű értelmezési fogódzót, nem utolsó sorban, függelékként, pontos írói bibliográfiát is felkínáló, taníthatóan példás kismonográfia-formának.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében