Hó emléke
Néha meggondolja magát a tél
és havazni kezd,
sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne,
nem éri meg a holnapot.
Legjobb ilyenkor kikapcsolni telefont, ajtócsengőt,
bort forralni a kályhán,
belelapozni elmúlt levelekbe
s úgy nézni vissza az életemre is,
mintha nem történt volna meg.
Mintha nem nézett volna rám ágyú se, parázna szem se.
elrongyolódott kézfejek nem nyúltak volna kezemért,
és minden, ami politika volt, szerelem, harangzúgás,
óceáni távlatban újra várna –
Legjobb ilyenkor elképzelni,
hogy sírhatok még elveszett fejem után,
ágyak, féltestek s borzas vánkosok fölé
szél hajt be orgonákat
s az utolsó földi ítélkezésen
ott állhatok majd jó társak oldalán
könnyű ingben, könnyű kabátban,
túl füstön, kocsmákon, temetőkön,
egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve,
fejemben hó emléke,
hó, hó, mintha egy katedrális vakolata
hullna csöndben.
(1980)
Elmaradt lázálom
Ülök a napon,
melegszem, mint a kövek
csúzos, goromba tél után.
Bokámnál apró szél mozdul a fűben,
talán a te lélegzeted odalentről.
Azt mondják, sokat sirattalak hónapokig.
Lehet; én magamra nem emlékszem.
Két oldalamon éjszakák feketedtek
s fölágaskodó lovak vérhabos szájjal,
mint amikor közibük vág a gránát.
És vonatok és városok és fejjel
lefelé zuhanó varjúcsapat
és ugráló, égő roncsok Amerika
éjfélutáni országútjain,
ahol álomközbeni karambolra vártam.
Hívtalak: gyere, van föltámadás
őrületemben, a fájdalomnál
nagyobb fájdalomban: röpül
a leszakadt fej, a kar feléd
és szemeink újra találkoznak –
Ülök a napon,
melegszem, mint a kövek.
Elmaradt téli lázálom sír föl a
csontjaimban.
Bokámnál apró szél mozdul a fűben,
talán a te lélegzeted odalentről.
(1982)
Jóslat
Eljön az utolsó tavasz, az összeomlás előtti
utolsó nyár is, de az ítélet újra elmarad.
A tettesek kisompolyognak sunyin a szobákból
az égboltot utánzó üvegcsillárok alól,
ki a szabadba, a fák közé
és összevegyülnek majd a reumás árnyékokkal.
A parkokban tücskök,
a jövendőmondó szobrok tövében
részegek öklendeznek. Nem kérdez senki semmit.
A kifosztottak arca földúltabb lesz, mint a bűnözőké.
(1989)
Álmatlanság
Hiába minden: imák, altatók,
az egyszeregy s a csitító teák,
a Dante pokla hátulról előre,
a Balatont utánzó gumiágy:
az álom így se jön és úgy se,
édes méze marad a kasban
s ég csak az agy, mint villanykörte
egy elhagyott, sötét lugasban.
Két szemgolyóm: két kupálatlan
zöld dió. Nézem velük a semmit:
a testetlen szekrényt a falban,
az árnnyá változott hokedlit
s míg tűnődöm, hogy ki ült rajta
utoljára és hal-e, él-e:
magamat látom beszorulni
a holtak közé, keskeny résbe,
honnan nem látszik más, csak ami
volt valaha: pupilla-ködben
futó lovak és kitört lécek,
tankágyúcsövek dérütötten,
melyekről szalmaszálak lógnak,
s lángok, lángok a disznóólban! –
Ki küldi rám újra meg újra
e holt tüzeket – rohamokban?
Talán a horpadt, megviselt test,
mert elfogyott már minden csöndje
és öröme, ahogy a világé is
elfogy lassan és átok földje
lesz a jövőnk. Szahara-táj.
Madár-karnevál helyett máris
homok csapódik fölém Délről
s velem virrasztva éjszakázik.
Száműz az ágy, le a padlóra,
mintha egy ország száműzne ki
holdsütésbe, kövek közé.
Tapogatok, de nincs itt semmi,
mitől a szemem kialudna néhány
napra vagy néhány évre,
mint a vulkánok. Csak egy szögfej
villan bele a merev éjbe.
(1996)
