Ellenérzet nélkül
Meghalt Sütő András, a hír a Duna tévén keresztül jutott el hozzám. Egy rövid filmesszét is rögtön beadtak, aminek Kocsis István az alkotója. Röviden úgy foglalnám össze: ima az anyanyelv megőrzéséért. Ez különben Sütő Andrásnak örök, nagy témája volt. Már-már visszatérő témája. Sütőnek karizmája volt. A halálhír vételekor nincs ellenérzésem iránta, pedig az utóbbi években sokan és durván bírálták. A Román Kommunista Párt központi bizottságának póttagja volt. Harcos volt és haszonélvező. Minden siker és minden díj az ölébe hullott. Nem irigyeltem tőle. Az Anyám könnyű álmot ígér című könyve ma is áll a lábán. Nekem 1952-ben főszerkesztőm volt a Falvak Népénél. Soha nem jelent meg a szerkesztőségben. A lapot Kahána Samuka hozta ki, aki vajmi keveset értett a mezőgazdasághoz, de tudott lapot csinálni. Aztán egyszer a Gyilkos-tónál őszültünk, bebukott a Napsugár villába Sütő András és Fazekas János. Jöttek Marikáért, a pincérlányért, aki János bácsi kedvence volt. Fazekas János gyakran leruccant Gyilkosra és mindig hozta magával a „kicsi Andrist” is. Fazekas így becézte Sütőt. Jóbarátok voltak, együtt palávereztek. Akkor, azon az estén valahogy eljutottam Sütő lényegéhez. Egyszerű, kedves, közvetlen ember volt. Ergó, tudott ő ilyen is lenni. S ezt kell emlékezetemben elsősorban megőrizni, az emberarcot.
A piros harmonika
Karácsonyra kaptam, ott volt a fa alatt. A fán fehér és lila papírba csomagolt szaloncukor. A mama szerezte be, s háborús idő lévén nem is lehetett olyan könnyű. A mama Soborsinban csodálta Szattler Mártát, a boltos lányát, akinek nagy tangóharmonikája volt, s ez faluhelyen felért egy zenekarral. Keresztelőkre, családi ünnepekre őt hívták meg, ő szolgáltatta a zenét. S a népek, fiatalok, öregek diszkréten, finomkodva táncoltak. Mártát busásan megfizették. A piros harmonika kicsi volt, baloldalt 12 basszusgombbal. Mamának fogalma se volt róla, hogy ez mennyire kevés. Neki egy dolog volt fontos: a piros harmonika mutatós darab volt. Mama felhajtotta Moldován urat, a zeneoktatót, aki fehér hajú, idős ember volt, és nagyon szegény. De volt stílusa s ez abból is kiderült, hogy mamának kezet csókolt és azt suttogta: hódolatom, asszonyom. Ha az óra nálunk zajlott, a tanár ezüst tálcán szervírozva kapott egy szelet zsíros kenyeret, pirospaprikával meghintve. Pihenés. Én nyekergettem a hangszert s a tanár úr mohón falt. Szó se róla, éhes lehetett. Az álla mindig zsíros maradt egy kicsit… S ez így ment egy éven át. A végén az úriember bejelentette: „Nagyságos asszony kérem, hódolattal meg kell mondanom, nem és nem megy. Ennek a kislánynak egyáltalán nincs keze a harmonikához.” Mama idegrohamot kapott, azt kiabálta: „De hiszen szépen énekel…”, „Kérem szépen, én nem azt mondtam, hogy botfülű, de keze akkor sincs a hangszerhez…” Erre én nagyot szusszantam, és menten tollat ragadtam.
Egy interjú emléke
Az ARTE francia-német tévéadóban, évekkel ezelőtt végigélveztem egy remek interjút. Nathalie Sarraute volt a mesélő. Már nagyon öreg volt, kendőzetlen arca nagyon egyszerű, nagyon őszinte. De lett ő még öregebb is, túljutott a kilencvenen. Minden reggel felkelt, s elment kedvenc bisztrójába, ahol néhány órát dolgozott. Ez a néhány óra minimum három volt. Száz felé már csak otthon írt. Gyakran volt álmatlan éjszakája, akkor felkelt, kitapickolt a konyhába, elrágcsált egy szeletke kenyeret téliszalámival, vodkát ivott rá. Egy egész pohárral. Ettől menten elaludt. Napfényes arccal mondta: soha, egyetlen díjat nem juttattak neki. Remek regényei, esszéi megérdemelték volna… Istenem, milyen finom jelenség volt, áttetsző, öregen is kíváncsiskodó, titokzatos, minden párbeszéde tökéletes volt, benne az ő egyedi stílusa. Szavak voltak elbújtatva a szavak alatt, s most a Gallimard kiadja öszszegyűjtött és sose díjazott műveit.
Erős vagyok, gyenge vagyok?
Mindenféle virózis után idegileg újból rosszul vagyok. Antibiotikumot szedek, az öreg Polidint is bevettem. S ma, egy pénteki napon, sikerült talpra állnom és eljutottam a rendelőintézetbe. Szemerkélt az eső. a közjárművek zsúfoltak voltak, az emberek a fejem fölött mobiltelefonon csevegtek intimitásokat. Fárasztó volt hallgatni. Mire felmásztam a második emeletre, a lábam remegett, a fejemmel nekiestem a falnak. Az orvosnő meghallgatta a tüdőmet, megmérte a vérnyomásomat, ami alacsony volt. Fogalmam sincs, hogyan csináltam mindezt végig. Most néhány napig pihennem kell. S nekem eszembe jutott dr. Krieghel Eduárd, az elmeorvos, aki évekkel ezelőtt kezelt engemet; nos, neki frásza volt, ha azt halotta, hogy virózisom volt vagy van. Szerinte a virózis kiváltja a depressziós krízist, a pánikrohamokat. S ezt csak saját magam fogom legyőzni. Az orvosnő szépszerével rám is ijesztett, hogy nekem most üldögélnem kell a fotelban. Baricz Árpád is ezt a módszert űzte, mielőtt elmentünk szabadságra, feljött hozzánk és alaposan ránk ijesztett. Ő, gondolom, ezáltal is óvni akart bennünket. Taxival jöttem haza, apró bevásárlások, aztán szöszmötölés a lakásban, ebéd, mosogatás. A hétköznap kifolyt a kezem közül. Balogh Irma írónő barátnőm levele, ő is maga alatt van. Hát akkor ez most korral járó valami?
Fogvájó
A felszíni metró fölötti hídon Koana Lenuca egy lakókocsiban tojást árul. Az összkomfort teljes, a kocsi megvédi széltől, esőtől, naptól, a tojások mellett eszik és ott is végzi a dolgát, mert nyilván szükségletei is vannak neki. Valamikor fejet mosott egy szalonban, a szalon tönkrement, s így ő átállt más munkára, mert a nyugdíjából képtelen megélni. Mondom neki a nagy hírt: lehet már fogvájót is kapni. A szocializmusban nem létezett fogvájó. Koana Lenuca bámul rám: mit érdekel ez engemet? Mondom én: talán maga is piszkálja néha a fogát. Felröhög, csúnyán, öregesen vigyorog. „Nem, én soha nem piszkálom a fogamat, mert nekem hús ritkán kerül a számba.” Dixit. Tehát van már fogvájó is, de mitől jó az nekünk? Köröttünk a nagyváros, ezernyi nyomorával, emberekkel, akik sose használnak fogvájót.
Az olvasás tudománya
George Steiner legutóbbi könyve Occasion im punies, Párizsban, a Gallimard kiadónál jelent meg 1997-ben egy rangos esszésorozatban. Ez a könyv a „jól olvasás” dicsérete, és minden titka a lassú olvasásé, amikor kezdetben ceruzával falod a sorokat, aláhúzol szavakat, kimásolsz részleteket, nehogy lemaradj valamiről, nehogy elveszítsél valami drágát, pótolhatatlant. A mai korban George Steiner könyve levendula illatú, hiszen a klasszikus olvasási módra biztat, azt dicséri. Nála szó se lehet gyorsolvasásról, amikor sorokat ugrunk át. Börtönből, gulág-lágerből szabadult rabokkal beszélgettem, ők mesélték nekem, hogy esténként letelepedtek egy-egy író, újságíró, tanár, filozófus mellé, aki könyvekről mesélt nekik. S ők, a hallgatóság a napi kenyéradagjukból, a ritkán kapott csomagból mindig vittek valamit a „könyves embernek”, a két lábon járó könyvtárnak. Az ajándékot diszkréten a párnája alá csúsztatták. Ugyanis a mesét meg kellett hálálni valamivel. S én tudom, hogy ezek a könyves emberek valamikor úgy olvashattak, mint Steiner esszéjében a hősök, kezükben ceruzával, vagy kimásoltak a könyvekből részleteket. A halál közelsége se olthatta ki ezt a szenvedélyüket. Még nem próbáltam komputerről olvasni és nem is fogok. Nekem már az is örömet jelent, ha a könyvet kézbe vehetem, már a puszta tapintással is közelebb kerül a lelkemhez.
