Kéri Edit Hogyan történt József Attila halála? c. könyve két éve jelent meg, de csak most került a kezembe. Azért kerestem elő, mert hallottam, van benne egy utalás arra, hogy a költő „elvbarátnővére”, Szántó Judit milyen hű rákosista volt mindvégig; Attila költészetét is, amikor az ő kezén ment át, igyekezett minél balosabban tálalni. Pár éve felszisszentem, amikor egy lányrokonom gúnyosan szólott kedvenc József Attila-versemről, A nyár címűről, hogy az „csupa elvtárs, meg kasza és kalapács”. Meghökkenve néztem utána, s valóban, Összes Műveinek 1955-ös Akadémiai Kiadásában is: nem a költő által véglegesített Medvetánc-beli változat van benne:
„csattan a menny és megvillan,
kék tünde fénnyel fönn a tél”,
hanem a Döntsd a tőkét-ből ez:
„csattan a menny és megvillan,
elvtársaim: a kaszaél.”
Hosszasan sorolható lenne sajtó alá rendezők, lektorok, szakértők, szakszerkesztők, javított és bővített lektorok névsora és munkássága, a lényeg azonban az, hogy irodalomtörténeti taposóaknák, népszavás-változatok közel félévszázad múltán is robbannak és iskolás lányok (később esetleg tanárnők) nézeteit, ízlését megcsonkítják! És további fertőzéseket okoznak.
A legsűrűbben elhelyezett taposóaknák az öngyilkosság témája körül voltak a homokba ásva: „a kegyetlen társadalom elől menekülve a vonat elé vetette magát”, „a gyilkos rendszer a sínekre hajszolta”, „menekülés szembe a halállal”, „kivégzés a síneken…”.
Akkor is, azután is, állandóan repdestek fel kételyek: a körülmények éppen aznap nem ezt indokolták volna; s az öngyilkosok általában a vonat elejével és nem a közepével szoktak ütközni; általában a robogó vonatnak szaladnak vagy eléje feküsznek (sajnos, sok erről a tapasztalatunk, a személyes is), és nem bújkálnak az álló kerekek között úgy, hogy azok ne vághassák el őket…
Néhány évvel ezelőtt egy rendőrségi szakértő, Garamvölgyi László ezredes, aki a nyilvánosság számára már számtalan közlekedési balesetet is elemzett, nyíltan szembenéz az egykori vélekedésekkel és megállapítja: az öngyilkosság feltevése tarthatatlan! Többek közt azért is, mert annak idején helyszíni szemlét nem végeztek, az áldozatot utólag nem boncolták fel, a jegyzőkönyvekben rögzített tanúvallomások felületesek, lejegyzésük módja problematikus; az Államvasutak belső fegyelmi vizsgálatának nincs nyoma írásban, az Államvasutak érdeke volt, hogy ne baleset minősítéssel határozzák meg az eseményt, mert esetleges kártérítési igényeket szolgálhat… és ki tudja, hogy még mi minden lappanghat egy eltussolt vizsgálat mögött?
Kéri Edit a tőle megszokott kíméletlen szívósággal követi Garamvölgyi elemzéseit, filológusi és történészi módszerekkel, kinyomozza még élő leszármazottait az esemény egykori tanúinak, felgöngyöl minden szálat, feltevéseket ténnyé alakít, viszont tényekként kezelt adatokat visszautasít a feltevések vagy kitalációk sorába, és végül is teljesen meggyőzi az olvasót, József Attila halála baleset volt, és nem öngyilkosság!
Egy valamennyire megható feltételezésének azonban ő is teret enged. A baleset másik résztvevője, a mozdonyvezető, az eset után soha többet mozdonyra nem ült! Hogy titkos fegyelmi döntés során tiltották-e el ettől, vagy a lelkiismeret-furdalás okozta-e? Kéri mintha az utóbbi vélemény felé hajlana; sőt, előadja, hogy a mozdonyvezető – s ez hihetetlenül ritka véletlennek számítana – esetleg olvasta is, ismerte József Attila verseit. Erre vallana, hogy első ijedtségében is már azonnal „elmebeteg költőnek” nevezte?
(Hogy a baleseti jegyzőkönyvnek kitöltésénél a hatósági személyek erélyeskedő biztatására mi minden történhetik? – egy személyes tapasztalattal is szolgálhatok. Sok évvel ezelőtt annak a bérháznak a sarka körül, amelyben lakom, egy gépkocsi szabálytalan gyorsasággal kanyarodott és halálra gázolta a járdáról éppen lelépő gyalogost. Különösen kínos volt, hogy a gépkocsi éppen egy közlekedési baleset kivizsgálásáról vitte haza az illetékes hatósági személyt. A járókelők közt sikerült is egy tanút találni, aki hallotta, amint az áldozat kijelentette a baleset előtt, hogy nagyon unja az életét és előbb-utóbb véget vet neki… Mindenki nagyon örvendett e vallomásnak, amíg ki nem derült, hogy az áldozat egy süketnéma segédmunkás volt!)
Kéri Edit könyve azonban eszébe juttat egy olyan „ténykörülményt” az olvasónak, hogy ugyanazon a szűk vonalszakaszon belül később még két öngyilkosság történt, B. Nagy László újságíróé (erről nem tudok semmit) és Latinovits Zoltán színművészé, akinek viszont az öngyilkossága kísértetiesen ismétli meg a József Attiláét! Például az eseményt megelőző „érzelmi viharok”, és ezzel kapcsolatban hozzátartozók, barátok viharos jövése-menése; másrészt: őt sem a vonat eleje ütötte el, hanem a vége, nem a fejét vágta le a kerék, hanem a lábfejét stb.
Kéri Edit József Attila szórakozott rutinjának magyarázatául többször fölemlegeti, hogy a hajdani ferencvárosi utcagyerek szokásos zsákmányszerző módszeréhez hozzátartozott a teherpályaudvarokon veszteglő-tolató szerelvények közötti bujkálás, tehát ez számára megszokott, beidegzett mozdulat volt, csak épp megfeledkezett a közben eltelt 16–17 év okozta „fürgeség-vesztésről” s egy kegyetlen élet idegrendszert felmorzsoló, reflexoltó következményeiről.
Mások viszont tudnak arról, hogy Latinovits is valaha, siheder korában gyakran libbent fel a kanyarban lassító vonatra, hogy bepotyázzon rajta a 7–800 méterre levő állomásra. És aztán, egy túláradó hangulatban, megismétli a kamasz röpke mozdulatát, csakhogy már merevebb izmokkal és elhasználtabb idegekkel. Erről itt-ott már lehetett olvasni…
A történelem tele van ilyen rejtélyes Bermuda-háromszögekkel. (Egy ízben Szilágyi Istvánékkal arra utazva, a Héjjasfalvától felfelé szétnyíló völgyeket, ahol Petőfi örökre eltűnt, el is neveztük Bermuda-Háromszéknek. Kéri is itt kezdi nyomozásait Petőfi után.) Persze, Kéri Edit, aki olyan fantasztikus, a Bermudákhoz illő teleportációt is feltárt, mint Görgei Artur titkos élete, már nem késztethető arra, hogy ebben a Balaton-menti B-háromszögben újabb mélybe merülésre vállalkozzék. De a példája nyomán valaki megtehetné!
Hogyan történt József Attila halála? Pótnyomozás Garamvölgyi László könyve nyomán. Bolváry kiadás, Budapest, 2008.
