A történet mintegy bő ezerötszáz éve kezdődött, mikor is a Székely Krónika szerént, „a Havasi Dacia (azaz Erdély) Atilla birodalmának felfordulása után foglaltatott el a legvitézebb emberektől a’ Székellyektől; egy nemes nagy szívü és hadi mesterségben gyakorlott nemzettől; mely az idők viszontagsága miatt megapadott.”
A Krónika titkos másolata, amely érdemtelen emberek szeme elé nem kerülhetvén, saját tulajdonomba vagyon harminchárom nemzedék óta, azt is mondja, a nemes nagy szívű és hadi mesterségben gyakorlott nemzet némely tagja, az kiben kevesebb nemesség és vitézség lakozott, többnyire nyugat felé húzódott, ahol a burkus határszéleken bujdosva alávaló és hiábavaló mesterségekre adta magát, amilyen példának okáért a táp- és verstermelés.
Ezen nyugat felé csángált székelyek aztán tökéletesen beilleszkedtek az ottani gyülevész népekbe, s székely mivoltjuk többnyire olyankor szokott eszükbe jutni, amikor kisebbségi önkormányzatokkal és borsos helyi adókkal keserítik életüket az ottani szász- és sváb, valamint indiai törzsek életképesebb ivadékai. Ilyenkor bölcsen megállapítják, hogy szomorú a székely sorsa messze idegenbe’.
Ez a szomorúság hatotta át Szálinger Balázs barátunkat is, amikor bő tizenöt évvel ezelőtt erre sodorta őt ama balsors és a végzet, s a maga harminc kilójával rendszeres megjelenéseket tett a bálványosi táborban, valamint később kibővítve portyázási útvonalait, Kolozsváron, Csíkban, és mindenfele, ahol közepesen fejlett szaglószervével székelyeket vélt felfedezni.
Mi, székelyek, eltűrtük Balázs-kát, hiszen errefele az ember nyolcvan kilónál kezdődik. Atyai jóindulattal kezeltük verselési rohamait, reménykedtünk benne, kinövi mint a hathetes malac a gyakorfosást, s ha igazi székely nem es, de rendes ember még lehet belőle.
Erre mindenképpen reményt adott, hogy első versesfüzetének fő támogatója a keszthelyi Sörüzem Kft és italnagykereskedés volt, ami előtt őszintén megemelte kucsmáját mindenki. Az ilyesmit értékelni tudja minden józan ember.
Egy idő után a kóbor pannon-kölyket valamiképpen örökbefogadták itt Erdélybe és a Székelyföldön, és a jelenség komoly párhuzamot kezdett mutatni a Dzsungel Könyve című történettel, elég csak ránézni a Szálinger és Maugli közötti döbbenetes fizikai hasonlóságra. (Ebben az esetben Bagira minden bizonnyal Orbán János Dénes volt, Kovács Ferit pedig csak azért nevezem Balú papának, mert majomkirálynak azért szemtől szemben még sem merem.)
A tápos kölyök aztán fajtájára jellemző élelmességgel addig-addig hordozta OrbánJános táskáját és hátizsákjait, afféle személyes famulusként, amíg valahogy bé nem szerelődött a nagyváradi iskolába, s nem sok idő múltán már székely fehérnépekre vetette előbb a szemét, majd az ivarérettség korában mindenféle kiálló végtagjait. Megházasodott, székely leányzót vett el, amit kategorikusan kárörömmel vettünk tudomásul, nehogymár neki jobban menjen dolga, kevésbé örülünk annak, hogy utólag ezt is megúszta
Persze a versírásról azóta se szokott le, sőt most már erősen hajlamos ezt komoly munkának tekinteni, ami ilyen embertől, akinek tisztességes mestersége nincsen, nem es csuda. Annyi esze még maradt azért, hogy a politikai kondérok körül sertepertéljen két eposz között, s a budapesti irodalmi féreglyukak járataiban felettébb otthonosan mozogjon.
Újabban mindenféle díjakat és fehérnépeket gyűjt, előbbieket nyilvánosan, utóbbiakat szorgalmasan, amiért is egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy ha ezt a szokását errefele is gyakorolja, előbb-utóbb a hátába állítják a nemrég tőlünk kapott székely bicskát. Persze, ha eltalálják vele azt a vékony derekát.
Ami azért valamelyest kár lenne, mert olyan, amilyen, vékonyka, költő, félig tápos, vagy tán egészen az – de most már valamennyire a miénk. Megtűrjük.
Most pedig menjél, Balázska, hozz egy sört, s többet ne helytelenkedj, amikor a nagyok beszélnek.
