"túl füstön, kocsmákon, temetőkön"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 6. (548.) SZÁM — MÁRCIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
CS. NAGY IBOLYA
Öntörvényű és önpusztító élet - A Csoóri-személyiség vonásai
CSOÓRI SÁNDOR
Versei
Tóth Mária
Napok, éjek, hetek, évszakok - Napló
Szőcs István
Bermuda háromszögelés
Karácsonyi Zsolt
Menny és pokol között
Lövétei Lázár László
A vér enciklopédiája - Írta: Szálinger Balázs
Karácsonyi Zsolt
Szálinger Balázs és a két limerick
László Noémi
Egy szál inger se
Bálint Tamás
A kolozsvári diáklányokhoz
Fekete Vince
Szálinger Balázs: A VÁNDORLEGÉNY ÉS JÁNOSKA
Molnár Vilmos
A korosodó, testes, roma hölgy esete a nulladik kötettel
Dobai Bálint
Köszönettel és tisztelettel
György Attila
Szálinger Maugli, a majdnem-székely
Sántha Attila
Szálinger bétör a székely irodalomba
Széles Klára
„Keresem magamban az angyalt” - Részletek egy Sigmond István műveiről szóló tanulmányból
Mike Ágnes
Szélbe szórt szavak
Gyenge Zsolt
Berlin szerint a film - Szubjektív beszámoló a 60. Berlináléról
Papp Attila Zsolt
Berlin-margó: a bűnpártolás diszkrét bája
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - A kilencediken túli kilencedik
Áprilisi évfordulók
 
Széles Klára
„Keresem magamban az angyalt” - Részletek egy Sigmond István műveiről szóló tanulmányból
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 6. (548.) SZÁM — MÁRCIUS 25.

Sigmond István nem ír bestsellert. Könyvei nem Harry Potter-ek. Inkább homlokegyenest ellenkezői. Vajon Fr. Kafkát, Dosztojevszkijt élvezettel falta a nagyközönség? (A nagy orosz író remekműve kapcsán utókorában is közszájon forgó élc: „Bűn volt megírni, bűnhődés elolvasni.”) Tény az, hogy ő, aki az erdélyi első Forrás-nemzedék élcsapatához tartozik, (Árnyékot eszik a víz – novellák – 1969) a legtöbb kortársi körképből, számbavételből kimarad. (Saját magamat is rajta kaptam ezen a szarvas hibán, holott kezdettől foglalkoztat.) Igen, „kilóg a sorból”. Immár tizenöt regénye, novelláskötete, sikeres színházi bemutatói közben és után még mindig nem tekinthető közismertnek az irodalmárok, s az erdélyi irodalommal foglalkozók szűkebb körében sem. Kétségtelen elismerés kíséri, mint a szépírás mesterét. Mégis – talán a Félrevert harangok című regénye kivételével (Bukarest, 1987, Budapest, 1990) – köteteinek viszszhangja igen gyér. Zavarba hozza olvasóit, kritikusait. Témái, teremtett alakjai, előadásmódja, nyelvezete riasztóan bizarrnak, elrettentőnek bizonyul. Egy-egy folyóirat, hetilap egyértelmű befogadása, s főként az értő, elemző interpretáció kisebbséget képvisel, szabályt erősítő kivétel. (Korunk, Kortárs, Tiszatáj, Élet és Irodalom; Bogdán László, Ács Margit, Papp Ágnes Klára tanulmánya, Kocsis Lilla, Darvasi Ferenc kritikája ilyen kiemelkedő példa1.).
Ha csak belepillantunk Sigmond – kétségtelenül meghökkentő – írásaiba, megértjük az olvasók visszariadását. De el is gondolkodtat, amikor párhuzamba állítjuk napjaink szórakoztató iparának néhány jellemző vonulatával. Hiszen jelenkorunk szembetűnően gyakori, keresett műfaja, biztos üzleti sikere a klasszikus krimi izgalmait elhalványító horror, thriller, katasztrófa-regény, film sokféle változata. Még a huszadik századvég, majd ezredfordulónk termelte ki a népszerű „abszolut”, a „fa-” és a „kegyetlen anya”-vicceket. Vígjáték, paródia-formákban is közkedvelt, elterjedt a morbid, fekete humor. Sigmond István művei pedig nem léteznek különlegesen hajmeresztő, horror-, thriller-fordulatok, elképesztő morbiditás és akasztófa-humor nélkül. Írásainak építőelemei ezek? Jóval többet jelentenek ennél. Egész írói világát, regényeinek, elbeszéléseinek kompozícióit, történeteit, alakjait, jeleneteit, egész sajátságos stílusát átszövi, meghatározza – többek között – ez a két szélsőség. Ékesen példázhatja ezt akár már a kötetek, novellák legtöbbjének, főként a legutóbbiaknak címe/címadása (sokszor fekete borítólapja) is. Gyászhuszárüvöltés, Keselyűcsók; Minden nap halottak napja van; És markukba röhögnek az égiek; Tapshorror, Hóhértangó, Meleg bölcsők, meleg koporsók stb. Ide sorolhatjuk Az utolsó… – kezdetű novella-szériát. (Az utolsó dobbantás, Az utolsó nevetés stb.). Előszeretettel idézi fel a baljós, halálra emlékeztető fekete madarak sereglését, hangját. (Csókavész, Varjúszerenád, Vecsernyére szól a kuvik). Irányadónak bizonyul az, ha innen közelítjük meg. De még eligazítóbb, ha a felemlített gyászos, nyomasztó címadások mellé – velük szembeállítjuk – a hasonlóan jellemző, homlokegyenest ellenkező fajtájú címadásokat. Éppenséggel nem tragédia, hanem inkább a tragikomédia, sőt kifejezetten a komikum, bohózat, kabaré, blődli hangvételét szólaltatja meg például az: Ugassak magának Rezső?; Eladtalak a handlénak, lelkem, Rózsikám; Lecsó az egész, Uram; Pillangó vagyok, öreganyám, Csókolom Kati bácsi és más hasonló címek sora. Hol egy Jeremiás, hol egy nevettető komikus (netalán bohóc) alakja, szava, viselkedése váltja egymást? Felváltva tapasztaljuk ezt? Ez is megesik, de inkább együttesen, tragédia és komédia sajátosan bizarr ötvözete gyanánt jelennek meg. Példaként idézhetünk néhány jellegzetes kezdőmondatot:

„Fejeden fehér csipketerítő, az emeleten szól a Marseillaise, anyámat betemették a romok, fogom a kezed.”; ”Az öregasszony valamikor kijárta a középiskolát, aztán nekifogott főzni.”; „Sóváriné nem volt hermafrodita. Időnként ugyan megpödörte a bajuszát,…”; „Csak azért nem lettem öngyilkos, mert lyukas a kombiném2.”


Horror?

Az idézetekből adódhatna a következtetés, kérdés: vajon miben különböznek az elsőként említett divatos, kommersz horrortól Sigmond könyvei? Hiszen a találkozópontok kétségtelenek. Hátborzongató feszültség uralkodik regényeiben, novelláiban. „Muszáj várni valamire, mint minden vérbeli rémtörténetben.” – idézhetjük Kocsis Lilla kitűnő kritikájának3 egyik telitaláló mondatát. A népszerű ponyva, vámpír-, misztikus krimi, sci-fi sorozatok, horror-élmények könyvben olvasható, filmen, televízióban látható darabjaihoz (látszólag) hasonlóan különleges szörnyűségek, szörnyetegek világaiba kerülünk. Valóban hasonlóak Sigmond hajmeresztései az előbbiekéhez?
Válasz, jó példa lehet erre egyik novellájának fantázia-birodalma, amelyet az „Egyformaság országának” nevez4. Itt mindenki maszkot visel, amelyből a fül szabadon marad, mivel a szerelmi légyottoknál „egymás fülének érzéki morzsolgatása” játssza a főszerepet. Ezért „a fülcimpák általában hosszan alácsüngnek”. Ugyanakkor hangtompítót kell viselni az ott élőknek. Tehát senkinek nincs arca. Nincs neve sem, csak egy-egy szám jelöli, nincs joga a vágyhoz, az álomhoz. Ennek homlokegyenest ellenkezője szerepel a birodalom Törvényében, himnuszában, a végtelen szabadság dicsőítésében. De a Sigmond novellában nem, nemcsak ez az esztelen, érthetetlen világ az elképesztő. Hiszen miért nem veszik le a maszkot? Miért nem dobják el a hangtompítót? Olyan ember-idomításról van szó, amely nem létezhetne az idomulás nélkül. Ez akkor válik döbbenetesen nyilvánvalóvá, amikor – egy váratlan, vakmerő lázadásra, válaszként – az Egyformaság törvényeit megalkotó, irányító felsőbb hatalom, „a Hang” ellentmondást nem tűrő parancsba adja : „Vetkőzzetek mindannyian! Maszkot, ruhát, cipőt, alsóneműt. Ki a szabadba! Nézzétek egymást maszktalanul és meztelenül, ahogy a világra jöttetek.”. Engedelmeskednek és rémülten nézik egymást. Alig várják, hogy immár önként, újra visszavehessék a már megszokott maszkokat, vállalják, „választják” az egyformaságot. A kollaborációt ezzel a hatalommal.
Sigmond más írásaiban is megjelenik egy-egy extrém, képzelt világ. De legtöbb novellája, regénye mintha mindennapjaink színhelyeivel (gyakran: faluival), szereplőivel, eseményeivel találkoznánk. Egyidejűleg azt is tapasztaljuk, hogy nála mindez csupán keret, kulissza, látszat. A naponta látható mögötti láthatatlan vetítődik írói vászonra. Láttatja az embert, de nem retusált színére fordítva, hanem a láthatatlan (avagy tudomásul nem vett) visszáját felfedve. Az türemlik ki, növekedik gigantikusra, avagy törpül bolhányira, grandguignolként, amit nemcsak szőnyeg alá söpörni, hanem még észrevenni sem szokás. Történésként és ember-természetként egyaránt. Freudi elfojtásról lenne szó? Vagy tovább: a jungi tudatalattiról? Benne foglaltak, de a teremtett írói eszközökkel, aprólékossággal kinagyítva, saját, „önkényes”, vagy inkább „önelvű” transzformációiként. Megteremti azokat a bizarr alakzatokat, amelyek rémisztően és röhejesen tárják fel a fertőt, a mocsarat, amely immár szánkig ér; ami körülvesz, és ami bensőnkben munkál. Így térben, időben, okokban, következményekben, távlatokban alaposan meghoszszabbítja, elmélyíti, ad abszurdum követi a visszataszító folyamatokat, beretvaélesre csiszolja az emberi és nem-emberi hajszálhatárait. Mindennapjaink lidércei, lényünk alvilága jelenik meg, nem a tudatunkkal elfogadott felszín. Nemigen találunk nála olyan alakot, szituációt, cselekvést, amellyel azonosulni akarnánk. Inkább olyanokat, amelyektől nap mint nap hangsúlyozottan elkülönítjük, elhatároljuk magunkat. Amivel szemben tehetetlenek, tanácstalanok vagyunk, amivel nem tudunk mit kezdeni. Azért sem, mert akaratunk ellenére, nem kívül-, hanem belül állók vagyunk. Az undorító szörnyűségek elemei, vagy csírái rejtett, szándékosan észrevétlen hasonlóságaink lényünk, életvezetésünk részei. Viszolygásunk, a visszataszítás átélése, elrettenésünk is jele ennek. Homályos rosszérzés a köznapi üledék. Rémálmok, amelyekkel szüntelen hadakozunk, amelyek ellen védekezünk, amelyeket elhessegetünk. Hiszen – titkon tudjuk – nem csupán rémálmokról, hanem valódi, élő rémségekről van szó. Legszívesebben le- és megtagadnánk mindezeket, de tisztában vagyunk azzal, hogy letagadhatatlanok. Ezzel a ténnyel Ács Margit mélyre látó, lényegre tapintó példák útján szembesít. „Mi vagyunk az a világ, amely esténként robban, szétspriccel, véres foltot hagy a képernyőn, vagy amelyik a szomszéd utcában, a szomszéd lakásban, mint bűn vagy nyomor förtelmeskedik”. Ez az alvilág a mi világunk. A lehetséges olvasónak arra az átlag gondolatmenetére is Ács Margit hívja fel a figyelmet. „A ’realista ember’” zömének véleménye szerint „Jópofa ez az abszurd irodalom, de én az igazi sztorikat jobban szeretem.”5. Mindez jól vonatkoztatható a Sigmond-olvasók, vagy elutasítók többségére is.
Vagyis valóban létezik bizonyos hasonlóság, találkozó pont a közkedvelt és a Sigmond-féle „horror” között. De éppen ezen a határvonalon ragadhatjuk meg a világnyi különbséget. Hasonló, sőt: ugyanaz a kiindulópont, a táptalaj a (többségükben) futószalagon gyártott fércmunkák és az igen merész mélységekben szántó irodalom esetében. Mégis hol ragadható meg ez a diametrálisan, merőben kétfelé ágaztató útkereszteződés, az egymást metsző, éles kettéválás?
Ott, amiért és ahogyan fogannak, s táplálkoznak, „készülnek” az említett, alapvetően kétféle írásban, vagy képben megjelenő „művek”, illetve: művek. Az indíték, s az alkotásfolyamatok iránya az, amely homlokegyenest ellenkező. A lélegzetelállító némasággal, majd velőtrázó sikolyokkal, halálrémületekkel és vérfolyamokkal bőven szolgáló szörny-, vámpír- s egyéb rémregények, horrorfilmek célja a közönség idegeinek végsőkig feszítése, s ebben – még inkább az előre sejtetett, tudott, várt szerencsés fordulatban rejlő feloldás gyönyöre, megkönnyebbítő fellazítása. A páholyból szemlélődő, szörnyülködő kívülállók biztonságérzetének megerősítése, igazolása, öröme és nyugalma. Még inkább az, hogy ennek az elvárásnak kitapintása, eltalálása, sikeres kielégítése révén minél magasabb üzleti hasznot vághassanak zsebre. Jó áron adhassák el a gondos kiszámítottsággal elkészített árucikkeiket. Piacra dolgoznak.
Sigmond István, az író legkevésbé dolgozik a haszonért, legkevésbé törekszik közönséghatásra, az elvárt gyönyörkeltésre, feloldozásra. Amit, amiért, ahogyan tesz, az az előbbiekkel merőben ellentétes. Az ő „piaca”, „megrendelése” – belső. „Bátorsága”, „az önsorsrontásig” csökönyös, makacs „következetessége”(Á.M.): kivédhetetlen önmaga. Visszavonulás csak önmegtagadása árán lehetne. Úgy látom, arról a helyzetről van szó, amikor „az ember a művészet hatalmában van”, amikor az élet és a művészet egysége, belső összetartozásuk  „csakis a személyiség egységében”  valósul, valósulhat meg. Ez a „felelősség teremtette egység”. „Életünkkel kell felelnünk azért, amit a művészet révén átéltünk és megértettünk, felelősek vagyunk azért, hogy az életben ne maradjon hatástalan mindaz, amit átéltünk és megértettünk a művészetben.” „A művészet és az élet nem alkot egyet, ám bennünk,  felelősségünk egységében – eggyé kell forrniuk6.” Ennek a felelősségnek, az egyéni átélés és megértés, látásmód jegye szerint jelenik meg világunk a Sigmond-írásokban élesen karikírozott torzításokként. Olyanfajta hajmeresztő, abszurd szférában találjuk magunkat, ahol a horror egyben végletes nevetségességgel, sőt: (gyakran előforduló jelzőjével élve) „röhejességgel” társul.  Itt minden, amit mindennapi életünkben embernek, emberinek nevezünk, gondolunk, önnön visszájaként mutatkozik meg. Isteni Színjáték helyett Sátáni Színjáték, vagy inkább Sátáni Komédia? Ez sem a klaszszikus hármas tagolásában. Nincs itt Purgatórium, még kevésbé Paradicsom. Fejtetőre állított hármasság ez? Legfelül, előtérben és teljességben világunk maga az Inferno?

***

Az író, az ember kör- és kórképe korunkról


Az „undor és röhejes blődli” műfajainak, kifejezési formáinak eredete, talaja Sigmond első írásaitól kezdve világunk lényegéről alkotott képe. Valamennyi írásából a Félrevert harangok szólnak. Ennek szolgálatában alakulnak ki a maga egyedüli műfajai, az elbeszélésmódnak az a „maga alkotta”, s csak az „önmaga módján” megnyilatkozható autentikus léte. S ez, a „harangok félreverése”, kongatása, az idők folyamán – társadalmi, politikai helyzetünknek megfelelően – egyre fülsértőbbé erősödik. Egyre újabb, erőteljesebb formációkat alkot, a saját mással összetéveszthetetlen hangnemeiben.
Sigmond egyetemes vonatkozású kor- és kórképe, amelyet mindig kis közösségen belül, a legegyszerűbb (többnyire primitív) ember szemszögéből láttat. A torz világ (néhol fizikailag is), de elsősorban lelkileg, erkölcsileg eltorzuló alakjaival találkozunk nála. Igen sokszor előrevetíti a folyamat további növekedésének egyre beszűkültebb, egyre kilátástalanabb „távlatait”. Mindezt felnagyítja, gyakran az abszurdumig fokozva. A „jövőkép”, az elembertelenedés létezésének, továbbfolytatódásának esélyeivel szembesít. Az írások arányrendszerében alig észlelhető kisebbségbe szorul mindaz, ami emberi, ami jóság. Mégis, mindezek ellenében mindig jelen van, mégis létezik az emberség; a mindenkivel veleszületett igazságérzet, jóra vágyódás, álom, néha törekvés. Igaz, olyan apróra zsugorodva, mint egy csíra, mint egy atom. Így többnyire láthatatlan, alig észrevehető, máskor komikus, sőt nevetséges. Sigmond egészen egyedi tragikus, végletes iróniája, humora egyszerre enyhíti és fokozza világ, az ember gyógyítható, vagy gyógyíthatatlan? – dilemmáját. Egyúttal minden egyes személy látszólag magától értetődően elhárítható, de lényegében, kinek-kinek letagadhatatlan felelősségét. Annak az embernek is van lelkiismerete, aki élete során, önmaga elől is elhallgattatta. Elnémíthatja, megnyomoríthatja, de nem semmisítheti meg.
Kilépve az irodalmi kifejezés köréből – mondhatnám, ezek kulisszái mögé pillantva – interjúban, „civil” megnyilatkozásaiban közvetlen megnyilatkozásként is követhető, olvasható ez az ars poetica. Élőszóban is válaszol azokra az alapkérdésekre, amelyek óhatatlanul felmerülnek írásai kapcsán. Miért kalauzolja olvasót újra és újra egy ennyire vigasztalan (vagy csaknem teljesen vigasztalan), undorító, visszataszító, perverz, szörnyeteg világba? Történetei, teremtett szereplői, víziói túlnyomó többségükben miért válnak Hyeronimus Bosch hátborzongató (egyben komikumot is hordozó) látomásaihoz hasonlíthatóvá?
Hiszen kiváló íráskészsége, képzelete, humora bőségesen lehetővé tenné akár gunyoros, ironikus változatban, de egyértelműen nevettető, szórakoztató írásokkal (vagy legalább effélékkel is) megörvendeztetni olvasóit.
Erre és az ehhez hasonló kérdésekre adott válaszai a kérdezők számára, de önmaga számára is könyörtelen.

Tudna ő „napfényes novellát” írni, de

„..ehhez nem most és nem ide kellett volna, hogy szülessek. Amíg megalkuvásban, esztelenségben, gyalázatban, kudarcokban, szégyenben, megadásban, bárgyúságban, bénultságban nyafog a világ, amíg tűrnöm kell gerinctelen kuruzslók unalmas pofázását, a roskatag dögnyúzók, a becstelen, gőgös, pökhendi, hibbant útonállók blabláját, amíg a reményvesztett, apátiával, légszomjjal küzdő kuglibabák kővé dermedve hallgatják a piperkőc csürhe becsületsértő, hetyke szónoklatait, amíg az émelygősségben tündöklő eminens bandavezérek gátlástalan koholmányai tartják rettegésben a meghülyített csődületet, addig nem tudok napfényes novellát írni.”7

És tovább, és más oldalról is fölmutatja a szépítésre képtelen művész tükrét, például az eszményített nyugati civilizáció és kultúra elé is. A hajdani, idealizált, példakép-Európa, az, amelyik a második világháború után létrehozta a nürnbergi pert, „az emberiség elleni bűntett” fogalmát és méltó büntetését – átadta helyét annak az Európai Uniónak, amelynek égisze alatt a brüsszeli nemzetközi bíróság, az égbekiáltó tömeggyilkosságok megtorlása reményének utolsó menedéke, évtizedekig húzza, vagy futni hagyja azokat, akik ártatlanok százezrei kiirtásának kétségtelen felelősei. Az Európai Unió csak arcátlan képmutatással tekintheti (és tekinti!) himnuszának Beethoven Örömódáját8.

„… az álarcok ismét ott senyvednek az arcokon. Mintha nem történt volna semmi. (…) –„… mikor lesz ebből örömóda, kezét csókolom? Ahol csak kilenc parancsolat maradt érvényben, a kilencedik régen veszélyben van, a nyolcadik körül sátánok állnak körfalat, s az első heten már az anyák méhében is röhögnek a magzatok.”

A mögöttünk álló századokban is éltek utópiáknak bizonyuló remények. Harcoltak azért a jobb, egy igazságos világért, ahol „a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet”. Még több mártír kövezte ki ama hajdani reményeknek az útját, mint a kereszténységét. Élve eltemetett munkások énekelték hittel az Internacionálét.  Közelmúltunk, jelenkorunk cinikus vezetői ezekkel a nemes reményekkel éltek és élnek vissza, a legembertelenebb gátlástalansággal. S nemcsak a vezetőket, hanem kimondott vagy hallgatólagos kollaboránsaikat is terheli a megtagadott felelősség. Ezeknek a megcsalt reményeknek alapján és további megcsalások eszközeivel társadalmi rendek keletkeztek, majd omlottak össze. Ezekből a reményekből táplálkoznak a még meg nem csaltak, de a csalások előtt szemet húnyó önámítók is. Az „és nemzetközivé lesz holnapra a világ” álmából, az Internacionáléból agresszív nacionálék, s a munkás-testvériség ábrándján vigyorgó globalizáció, a multik uralma jött létre

„Káosz, gazság, áhítatot színlelő gengszterek cseles settenkedése, megfosztott eszmények, fejetlenség, émelygés, bugrisok ricsaja, izgága kiskirályok székrekedéses dadogása, elbódított mandrók szánalmas önteltsége. Ez mind, mind a miénk.”

Mintha napjaink Jeremiása fogalmazná meg elhallgathatatlan ítéletét.

„…a pusztulás kavalkádja ránk szakasztja az eget:szeszély és felelőtlenség, butaság és immoralitás, gyalázás és önámítás, aljasság és álnokság, blöff és rettegés, átok és ricsaj, kudarc és narkózis, önkívület és hajsza, iszony és csőd – a történelem zálogházában szorongunk mindannyian.”9

A vészjóslás – amelynek feszültségében létezünk mindahányan – kiegészül. Hiszen a legkézenfekvőbb az a fajta reakció, amely szerint egy-egy ember kisujját sem mozdíthatja, semmiféle módja nincs arra, hogy bármit is tegyen mindezek ellenében. Tehetetlenségre ítéltettünk? Vajon a feltárt, kegyetlenül fölrajzolt világnak áldozatai vagyunk csupán? Következményeit nyögjük, sarjadásának, gyökérzetének nem vagyunk részesei? Ha csak és főleg a reménytelen kiszolgáltatottságot hangsúlyozza bárki, az egyúttal fel is menti magát bármifajta felelősségtől. S akár tudatában van, akár nem: ezzel visszaigazolja és támogatja mindazokat az erőket, amelyek béklyóba verték. Elmozdult a cinikus, vagy önámító konformizmus, kollaboráció felé. Afelé az út felé fordul, amely (ritkábban): tudatosan aktív – (gyakrabban) öntudatlanul passzív cinkossághoz vezet. Hiszen ha a tisztesség elé tornyosuló gátakat áttörhetetlennek látja, egyben el is fogadja. A (tagadhatatlan és mindig létező) belső gátakat hiábavalónak látja: egyben előbb-utóbb magukat a gátlásokat is elhárítja. Megindul a gátlástalanság felé. József Attila Két hexameter-ének ál-dilemmája ez. („Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”) Senki nem képes, nem tehet egymagában (de még közösséggel sem, ahogy a mögöttünk lévő történelem során hitték), – semmi lényegeset azért, hogy megoldja, megoldják a világválság problémáit. De mindenki tehet (és csak ő, s csak egymagában tehet, ő dönt arról), hogy belső gátlásait, a lelki egészség őrzőit elhallgattatja-e önmagában, avagy hű marad-e hozzájuk.10 – Elhessegeti-e, vagy „keresi”-e a maga belső angyalát? Ebben a kérdésben senki más nem illetékes, senki más nem felelős, csak ő maga. Az egyedül lévő, egymagában, egy-magával vívódó ember. Sigmond István csupán azt a feladatot vallja, tudja magáénak, hogy kongassa a harangot (műveinek egyik, hangsúlyos vezérmotívumát), s a maga írói adottságaival újra meg újra magasra emelje a tízparancsolatot, az ősi, jólismert kőtáblákat.

Jegyzetek:

1Az értő irodalmárok, tanulmányok, kritikák felsorolása nem teljes. Mint ahogyan a rájuk hivatkozásaim is inkább jelzésszerűek, messze sem kimerítőek. De úgy vélem, igen jó példái lehetnek annak a ténynek, hogy aki komolyan és bátran elszánta magát Sigmond olvasására, az interpretációiban akarva-akaratlan egymással egyetértve halad. Itt kérek elnézést kollegáimtól, hogy nem minden esetben idézem az egyetértést konkrétan kifejező mondataikat.
2Ld.; Eladtalak a handlénak, lelkem, Rózsikám; Énekelj boldogságos nótákat;    Ugassak magának, Rezső?
3 Kocsis Lilla: Lenni kell – Sigmond István: Varjúszerenád – Tiszatáj, 2007/10. 114-116.
4 Álomüzér a templomfalon, in: Keselyűcsók, 204-212.
5 Ács Margit: Mit tehet értünk az abszurd? – Sigmond István: És markukba röhögnek az égiek, In: Jeleneink és múltjaink, Miskolc, 2006. – Felsőmagyarország Kiadó. (Vízjel sorozat) 164-165.
6Mihail Bahtyin: A szerző és a hős  (Magyarul: Bp. 2004. Gond-Cura Alapítvány, 315, 316, 317.).
7Kötetem kedvence, IPM, 2000. ősz.
8Örömóda, Kvári Helikon. 1995. 11. sz. címoldal.
9 IPM i.h.
10Te magad vagy a játszma, azt hiszem egyik kitűnő novellájának címe is, egyben a gondolat más hangnemben való művészi megjelenítése. ( Keselyűcsók, Cluj, 2003. Kriterion K. 223-233.). Hozzá kell tennem: igen érdekesnek és jellemzőnek találom, hogy pontos megfelelést látok Sigmond megfogalmazása és Fr. Kafka egyik, szintén alapvető meggyőződését kifejező mondata között: „Te magad vagy a felelősség.”  Kaunitz András fordítása.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében