Amikor a lélek csöndbe borul, amikor a csönd lélekbe szorul, mérlegre teszed gondolataidat. Elidőzöl az arcokon, megbámulod az aranyműves utcákat, felteszel magadnak választ nem váró kérdéseket, álmokat élsz meg, vagy éppen verskunyhódat szövögeted. A csend termékenységében kiteljesít, s ha beszélni tudna, ha a csend beszélni tudna, „négymilliárd hangon szólna mindarról, mi bennünk rejtve él” (LGT). A beszélő csend, akár a vers is, üzenetek hordozója. Önmagában nem létezik, sokkal inkább attól él, hogy hallgatók/olvasók élethelyzetei újra meg újra betöltik az űröket, a sorokat, a némaságot, a gondolatokat. Ilyen típusú élménnyel gazdagít Egyed Emesének az a 86 verse is, amely tavaly jelent meg kötetben Szabadító versek címmel, a Mentor Kiadó gondozásában.
Hogy mi alól szabadítanak fel ezek a verssorok? A rossz, a hétköznapi, a nehéz alól. Van egy olyanszerű érzékeny könynyedség és lengeség bennük, ami feloldoz a terhek alól. Ez korántsem azt jelenti, hogy nem szomorú olykor-olykor ez a versvilág, hiszen van szó remény, öröm és muzsika mellett tépelődésről, elidegenedésről, fájdalomról és kétségekről is, de ezek a megszólalás által nyelvet adnak a keserű némaságnak, s így csak ideig-óráig tartó a gyötrődés. A versbe írás folyamata ugyanis az értéstől a megértésig, a megértéstől a feldolgozásig juttat. Ahhoz, hogy felszabadítóak legyenek a versek, ilyen fokú mélységre van szükség, illetve egy olyan fogódzóra, ami valóban a felszabadítás, a fellélegzés érzését nyújtja. Meglátásom szerint ebben a kötetben a szél hivatott e funkció betöltésére. Metaforikusságában benne van a tisztítás, a felkavarás, a felejtés, a játék, a frissesség. Lehet csípősen hideg, fájdalmakkal és nehézségekkel teli, de jöhet könnyed, lágyan érkező szélként is, vigasztalást, békét és örömöt hozva. Nem tudni honnan, nem tudni hová, de fúj, s felkap magával érzéseket, gondolatokat, amelyeket még csak versnek sem nevezett verssé ír:
Nem vers, csak amit szél hozott,
álom sodort, idegen álom,
tó tükrözött, szép hallgatás
hozott felszínre,
kő, homok,
elsüllyedt szóból üzenet.
Egyed Emese soraiban egyszerre van jelen a belső és külső történés, a belső és külső világról adott helyzetjelentés. Amit lát, hall, érez, megérint, azt érzésekkel társítja, s emlékeihez fűzi. Ezeket belemártja a csendbe, tóba, kőbe, homokba, szélbe, s legfőképpen az álmokba. Álom és valóság felengedik sorompóikat, nincs bénító határ, csak lebegés van. A két világ egymást erősíti, tulajdonképpen a tudat szelídíti meg a világot, hogy lehet álmodozni. A megszólaló minden helyzetet kihasznál az álom világba való keverésére, az álom mint menedékhely hangsúlyozására. Így mondja, „álmok közt jártam” (Hasonlatok), így kéri, „ne kerülj el, álom”, így bátorít, „rejtőzz álmodba” (Intermezzo), s így tesz téged személyessé, „álmok féltve őrzött álma vagy te” (Gyűrűk a vízen). Amikor pedig a Grammaticában azt olvassuk, hogy a költő legtovább ver-sében él, leghamarabb versében hal meg, s legtovább álmai pörögnek, vallomásos módon összekapcsolódik e három fogalom. Az élet, halál és álom gondolatai átitatják a vers szövetét, vagyis az álomnak, a remélt, de nem valós dolognak meghatározó ereje van az alkotásban.
Nyitottak, metaforikusak, tömörek ezek a versek. Lírai énjük intenzíven jelen van, sokféleképpen megszólal: hol susog, hol kiált, hol mond, hol kérdez. Mégsem az én a legfontosabb, legalább ennyire lényeges a te felfedezése és megtartása is. Így jöhet létre a párbeszéd, a ’részessé teszlek’ öröme, az élmények közös hordozása: „Szólhatnál, szólok is. / Hívhatnál, hívlak is. / Párod volt-e? Párom is. / (Álom volt-e? Álom is)” – olvashatjuk a (Szólhatnál…) versben. Ha te és én együtt vannak, akkor már mi lesz belőle, s ahol mi vagyunk, ott értelemszerűen több a felelősség, az öröm, de olykor a nehézség is, ami felbonthatja a köteléket. Erről szól a Kétségek:
talán elvesztettük egymást
talán félreismertük egymást
talán vakító déli fényben
pusztulásba kergettük egymást
talán elveszítettük egymást
talán rosszul ismertük egymást
talán keserű csöndben szennyben
világra segítettük egymást
A megszólítás egy másfajta hangneme érvényesül azokban a sorokban, amelyeket a lírai én Istenhez intéz. Nem kimondottan csak istenes versek ezek (bár olyan is van, mint pl. a Füstjel), inkább különböző helyzetekbe és képekbe illesztett, Istennel kapcsolatos gondolatok, hozzá intézett óhajok. A hit és bizalom hangja beleépül a mindennapokba, a vallomásokba. Egy olyan Isten tükröződik ki a sorokból, akihez fohászkodni lehet és kell. Ezért érthető az az alázat és odaborulás, amit helyenként szavakba szedetten olvashatunk: „válts meg, Istenem”, „bocsáss meg, Úr Isten”, „megmented lelkem, Isten”, „Viseld gondunkat, mindenható Isten”, „Segíts magamhoz térni, Gondviselő”. Ez a személyes Isten megment, felemel, megbocsát s a békességet hozza, hogy magunkba lássunk.
A kötetben lévő versek néha egymással is beszélgetnek. Érdekes kapcsolódás lelhető fel például a Három lépés és a Körök között. Mindkét költemény pilléreit a tűz, a szél és a víz (hó) képezi, míg azonban az elsőben a szél diadalmaskodik („tűz / víz / elfeledlek”), addig a másodikban épphogy a szél tűnik el („Csak hó csak láng”). Valamiféle kapocs van minden macskás vers között is, ha más nem, a sorokból levezethető ragaszkodás és szeretet. Mindegy, hogy szélben járó „fénymacska”, „vasmacska”, „hamvas macska”, „békesség-macska” vagy „tarka macska” a vers tárgya, jelenlétéhez egyértelműen az öröm kapcsolódik.
A gazdag képiség, a változatos forma és tematika végigvonul az egész köteten. Ez a sokszínű létköltészet talán azért is anynyira változatos, mert nem csupán az érzések, tárgyak és okok változnak, hanem a versírás körülményei is: van, hogy „… Bujkáló holdra, hajnal hűvösére, / verset írok nád száraz levelére” (Tíz nap, az első), de előfordul az is, hogy „Alkony kavicsából verem énekem” (Balparton) – vallja a beszélő. Mindenképp jelen van egyféle titokzatosság és vágy, egy megfoghatatlan erő, ami ott van a természet és a világ egész szemlélésében. Az olyan gyakran használt szavak, mint a köd, homály, foszlány, vágytöredék, füst ezt a rejtelmet, ezt a töredékességet fokozzák.
„Tegnap szakadás történt a világban, / Elszörnyedtem, és rímben kiabáltam” – olvashatjuk az Öltések című versben. Ebben a töréseket, szakadásokat folyamatosan átélő világban a versek öltések lehetnek. A versek lehetnek azok az eszközök, amelyek befoldozzák a lyukakat. Egyed Emese lírája ezt a nagyon fontos funkciót képes betölteni: verssel szelídít, verssel vigasztal, verssel dolgoz fel mindannyiunkat érintő tapasztalatokat, verssel tud együttérzést nyújtani, verssel varrja be a magunk és mások világán esett lyukakat. Teszi ezt álommal, hittel, csönd óráiban a csendülés örömével. És felszabadít (Álomlét):
Terheidet mint a mellvértet,
mint karvasat, arcrostélyt, mint –
mint nyirkos sodronyinget, tedd le.
Ma éjjel végre könnyű leszel:
selyem vizek közt heverészel,
hárslevél ágyon forgolódhatsz,
bársony árnyékba gombolózhatsz.
A 86 vers állapotrajz álomról és valóságról, vágyról és fohászról, töprengésről és felismerésről, fájdalomról, élményről, titkokról, magányról, Istenről, emberekről. A sorok valójában szélbe szórt szavak, a bennünk rejlő csend hangjai. „Csak arc / az arc helyett, / csak hang az elhangzó helyett, / csak békességre ébredés, bevallott keresés”, s ez által élet-szeretés, csak szélbe keverés, szélbe keverés.
Egyed Emese: Szabadító versek. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 2009.
