"túl füstön, kocsmákon, temetőkön"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 6. (548.) SZÁM — MÁRCIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
CS. NAGY IBOLYA
Öntörvényű és önpusztító élet - A Csoóri-személyiség vonásai
CSOÓRI SÁNDOR
Versei
Tóth Mária
Napok, éjek, hetek, évszakok - Napló
Szőcs István
Bermuda háromszögelés
Karácsonyi Zsolt
Menny és pokol között
Lövétei Lázár László
A vér enciklopédiája - Írta: Szálinger Balázs
Karácsonyi Zsolt
Szálinger Balázs és a két limerick
László Noémi
Egy szál inger se
Bálint Tamás
A kolozsvári diáklányokhoz
Fekete Vince
Szálinger Balázs: A VÁNDORLEGÉNY ÉS JÁNOSKA
Molnár Vilmos
A korosodó, testes, roma hölgy esete a nulladik kötettel
Dobai Bálint
Köszönettel és tisztelettel
György Attila
Szálinger Maugli, a majdnem-székely
Sántha Attila
Szálinger bétör a székely irodalomba
Széles Klára
„Keresem magamban az angyalt” - Részletek egy Sigmond István műveiről szóló tanulmányból
Mike Ágnes
Szélbe szórt szavak
Gyenge Zsolt
Berlin szerint a film - Szubjektív beszámoló a 60. Berlináléról
Papp Attila Zsolt
Berlin-margó: a bűnpártolás diszkrét bája
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - A kilencediken túli kilencedik
Áprilisi évfordulók
 
Gyenge Zsolt
Berlin szerint a film - Szubjektív beszámoló a 60. Berlináléról
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 6. (548.) SZÁM — MÁRCIUS 25.

Úgy néz ki, hogy napjainkban a világ két régiójában tudnak megbízható színvonalon művész/szerzői jellegű filmet készíteni: Amerikában és Skandináviában. Kiugró alkotások természetesen mindenütt vannak, de arra, hogy szinte mindig legalább nézhető filmet vigyenek vászonra, sajnos, csak az amerikai „független” filmesek és az észak-európaiak képesek.

Az amerikai független filmeknek – szinte függetlenül attól, hogy befutott alkotóról vagy kezdőről van szó – legfontosabb jellemzőjük, hogy a fősodortól való különbözőségüket minden tekintetben marginális kérdések felvetésével demonstrálják. Szociális problémák, faji vagy nemi megkülönböztetés, személyes vagy családi traumák kerülnek előtérbe, ráadásul fontos számukra, hogy földrajzi szempontból is marginalizált területeken játszassák történeteiket. Az unalmas, gyakran konzervatív, bizalmatlan emberek által lakott vidéki Amerikát például szinte csak ezekből a filmekből ismerjük.
Az idei, 60. Berlinálén látottak közül magasan a legjobb film a vidékibbnél is vidékibb helyen játszódik, Missouri állam hegyeinek, erdeinek elszórt tanyáin, olyan tájakon, amelyek sokkal kevésbé attraktívak, mint a sokat látott sivatagok, a széles utak és a lepukkant benzinkutak világa. A Sundance fesztivál zsűrijének díjával kitüntett, Berlinálé Forum szekciójában bemutatott Winter’s Bone egy szétesett családot állít a középpontba, amelynek alapszinten való működését a tizenhét éves lány biztosítja. Ő tartja el – általában a szomszédok adományaiból – két kistestvérét, és valami ismeretlen okból megnémult anyját, lévén az apa zavaros ügyek miatt évek óta eltűnt. Egzisztenciájuk egyetlen zálogát a romos ház és a mindenféle kacattal, gyerekjátékkal teli telek jelenti, azonban egy napon felbukkan a seriff, és közli velük, hogy ha apjuk nem jelenik meg a néhány nap múlva esedékes tárgyaláson, elveszik tőlük ezt is. Innen indul a lány egyhetes kálváriája, amely során mindenképpen meg kell találnia és rávennie apját a megjelenésre, vagy legalább bizonyítékként be kell mutatnia a holttestét. Ezen az évtizedekkel korábbi életmódot élő vidéken nincs telefon, ezért a rokonoknál, közelebbi és távolabbi szomszédoknál való tájékozódás lehetőséget ad Debra Granik rendezőnek arra, hogy bemutassa a tájat és az ott élő – gyakran helyiekből rekrutált alakokkal eljátszatott – embereket. Mindez azonban nem válik antropológiai kutatássá, hanem egy nagyon személyes és felkavaró történet rendkívül hiteles kereteként működik.
Napjaink amerikai független filmjeire általában jellemző, hogy bár megtartják a kényes kérdésfelvetések hagyományát, de mindazt, amihez hozzányúlnak, sokkal tompítottabb, fogyaszthatóbb változatban tálalják, úgy, hogy a leginkább kényes ügyek fájdalmasan őszinte felmutatására azért ne kerüljön sor. Lisa Cholodenko versenyprogramba válogatott alkotása a meleg családok problémájával foglalkozik – illetve ez így nem igaz: ezt a környezetet választja sztorija hátteréül. A The Kids Are Alrightban (A gyerekek jól vannak) egy leszbikus pár (Annette Bening és Julianne Moore) és két nevelt gyerekük életét követjük, amint a jómódú kertvárosban az éppen nagykorúvá vált lány megtudja, hogy születésükkor ki volt a spermadonor. A trendi kis vendéglőt üzemeltető szingli férfi (Mark Ruffalo) megörül a közeledésnek, és szépen lassan felveszi a kapcsolatot a családdal, az egyik nőt, aki épp kertépítészettel kíván foglalkozni, meg is hívja dolgozni magához. Cholodenko azonban ahelyett, hogy a szituációban benne rejlő valódi problémákat boncolgatná, hogy valóban a mássággal foglalkozna, inkább hetero szerelmi szálat kever ki a dologból: összehozza a kertészkedő leszbit és a spermadonort. Annette Bening figurája – az egyébként remek alakítás ellenére – ugyanígy lehetne egy terméketlen férfi, a sztoriban ezzel szinte semmi nem változna.
Valamivel határozottabban nyúl témájához Nicole Holofcener, aki előző filmjeiben is a nagyvárosi harminc-negyvenes nők világát kutatta. Please Give (Kérlek, adj) című filmjében használtbútor-üzletet vezet az az ötvenes éveiben járó pár, aki – mint később kiderül – bővítés céljából vásárolt lakást egy 90 körüli öregasszony mellett. Minden nap köszönnek egymásnak a nagymamához járó két unokával (Rebecca Hall és Amanda Peet), áthívják őket vacsorára, miközben mindenki tudja – és ezt a nagyobbik lány durván ki is mondja –, hogy már el is tervezték, miként fogják átalakítani a lakást. A film azért különösen jó, mert ehhez hasonló nyíltsággal vágja szemünkbe a középosztály sznob viselkedésésének és értékrendjének a visszásságait, amelyben a hozzá nem értő örökösöktől potom pénzért vásárolt bútorok horribilis áron való továbbadásával párosul a hajléktalanok iránt érzett érzelgős szánalom. A bútorüzletet vezető nő egy adott pillanatban elhatározza, hogy a sarki koldusnak adott húszdollárosokon túl is szeretne segíteni, ezért önkéntesnek jelentkezik, ám amikor az alapítvány munkatársa elviszi egy öregotthonba, majd egy fogyatékos gyerekekkel foglalkozó csoportba, képtelen elviselni őket. Igazán ütős ez a film azonban akkor lenne, ha Holofcener a legkritikusabb pillanatban nem választaná a kézenfekvő és hatásosabb, enyhén paródiába hajló vígjátéki megoldásokat, hanem tovább kitartaná a kényes szituációkat.

Mint ahogy azt teszik a skandináv filmesek, akik a Dogma világszerte sikeres promóciója óta teljes mértékben megtalálták közönségüket az európai artmozi-hálózatban és fesztiválrendszerben. Ráadásul nem csak legnagyobb szerzőik, sztárjaik futnak be, hanem a rengeteg kisiparos is szinte mindig nézhető, legalább mérsékelten érdekes filmet készít. Sikerük egyik titka az, hogy a kényelmetlen helyzeteket, amerikai kollégáikkal ellentétben, nem a vágóasztalon oldják meg: ha elhangzik egy megválaszolhatatlan kérdés, felvetődik egy kínos ügy, a kamera sokáig firtatja a résztvevők arcát, ahelyett, hogy a következő jelenetbe mentené ki őket.

Az északiak vonzerejének másik eleme sok évtizedes filmes hagyományokkal rendelkezik: őket nem a történetek, hanem az azokban résztvevő emberek érdeklik elsősorban. A rengeteg közeli az arcokról nem csupán formai megoldás, hanem azt jelzi, hogy nem a forgatókönyvben megírt események a fontosak, hanem azok az érzelmi reakciók, döntés helyzetek, amelyekbe a szereplők általuk belekerülnek.
A versenyprogram egyik korábbi Arany Medve-díjasa, Pernille Fischer Christensen legújabb mozija pont ezért erős. Az En Familie (Egy család) egy, a királyi udvarnak generációk óta szállító családi pékségről szól, ahol az idős péknek a lánya már más utakat jár: kortárs képzőművészettel foglalkozik és festő az élettársa. A film elején szenzációs ajánlatot kap egy menő New York-i galériától, azonban amint eldönti, hogy elfogadja, kiderül: időközben teherbe esett. A rengeteg utazással járó munka miatt az oly ismerős munka vagy gyerek dilemmát kell megoldania, majd rögtön utána az egyre betegebb apa miatt a karrier, a család és a partner közt kell lavíroznia. Christensen számára nem a dramaturgiai fordulatok az érdekesek, hanem az, hogy az események hatására miképpen változnak meg az emberek és egymáshoz való viszonyaik, hogy mi módon próbálják ezek hatására egymást befolyásolni, és hogy milyen megoldások segítségével próbálják a külső történéseket saját életútjuk koherens részévé tenni. Bár a film kicsit hosszú, és a második felére, mikor már nem csak a történetet, de a szereplők erre adott válaszreakcióit is ki tudjuk találni, elveszítjük érdeklődésünket a helyzet iránt. A mozi ennek ellenére megkapta a nemzetközi kritikusok szövetsége, a FIPRESCI díját. Nem csak a dánok, hanem a norvégok is képesek ezt a filmtípust magas szinten űzni, csak náluk egy picivel több a – gyakran fekete – humor. Hans Petter Moland reklámfilmes a versenyprogram talán legjobb alkotását készítette: A Somewhat Gentle Man (Egy meglehetősen kedves ember) kedvesen emberi, emberien vicces és viccesen elgondolkodtató. Tizenkét év után szabadul a gyilkosság miatt hűvösre került Ulrik (Stellan Skarsgård újabb remek színészi teljesítménye), és megpróbálná a maga nyugodt, mogorván szótlan  ritmusában újrakezdeni az életet. Azonban erre nem túl sok esélye van, mert hol a régi bandatagok, hol a hatvan év körüli házinéni zaklatja (utóbbi a vacsora mellé önmagát is rendszeresen tálalja), és hősünk kénytelen-kelletlen mindenkinek próbál megfelelni. Moland azáltal teszi a megszokottnál érzelmileg involválóbbá művét, hogy felvázolja Ulrik azon kísérleteit is, melyek során megpróbálja felvenni a kapcsolatot volt családjával. Az északi emberek szótlanságából fakadó kommunikációképtelenségből ered ennek a filmnek a finom, soha nem harsány humora, a rendezői, színészi és operatőri visszafogottság pedig ehhez a hitelességet teszi hozzá.
A minimalistább vonalat képviselő finnek is jelen voltak az idei Berlinálén ebben a műfajban a Panorama szekcióban. Az Aleksi Salmenperä rendezte Bad Family (Rossz család) családfője köztiszteletben álló bíró, akinek az okoz fejfájást, hogy előző házasságából származó lánya visszatér Dániából, ahol eddig, anyja haláláig élt. A férfi azonban képtelen kezelni a helyzetet: új feleségét és az azzal közös gyereket hotelbe küldi, hogy a hazaérkező lányt ne bántsa, amikor azonban a csintalan szemű lány összemelegedik évek óta nem látott fiútestvérével, akit eddig apja nevelt, elveszti a fejét. A gyerekek vérfertőző kapcsolatának rémképével a fejében mindent megtesz szétválasztásuk érdekében, míg végül nem csak eddig vele élő fia, de második felesége is elhagyja. A filmben van valami a kaurismäkis szikárságból és visszafogottságból (egyébként a finn mester producerként jegyzi a mozit), abból a könyörtelenül apatikus figyelemből, amivel a kamera a maguk elé meredő arcokat fixírozza, de a történet picit jobban megcsavarodik a végére, mint kellene.

A független amerikaiakon és a Dogma-utód skandinávokon kívül nehéz egységes tendenciákat megfigyelni az elmúlt 2-3 év filmművészetében. Az utóbbi időszakban kifejezetten szerzői filmes elkötelezettséggel és művészi igényekkel rendelkező generáció jelentkezett Ázsiában, akik a hatvanas évek európai modernizmusának stílusjegyeit (lassúság, környezet és hős vizuális, intellektuális és érzelmi egymásravetítése) elegyítik a mifelénk egzotikusnak számító ázsiai nagyvárosok látképével, valamint az arrafele megszokott erőteljesebb érzelmi kifejezéssel. A Berlinálén idén a Forum szekcióban Hou Chi-Jan One Day (Egy nap) című, álomképeket és valóságot elegyítő alkotása képviselte ezt az irányzatot, Cannes-ban pedig az ugyancsak thaiföldi Weerasethakul Apichatpong szokott feltűnést kelteni.

Egy irányba mutató általános jellegzetességek helyett két filmet érdemes még kiemelni Berlinből, amelyek inkább szerzőjük kimelkedő egyéni tehetsége, mint környezetük filmes kultúrája miatt kerültek újból előtérbe.
Az argentin Anahí Berneri első filmjét (A Year Without Love) 2004-ben láttuk Berlinben, és a HIV-fertőzött férfi utolsó évét jellemező kétségbeesett szeretethiány végtelenül pontos és nagyon egyszerű bemutatása már akkor egy rendkívüli érzékenységű rendezőt sejtetetett. A Por tu culpa (A te hibád) Berneri harmadik filmje és vitathatatlan remekmű, amellyel újra bizonyítja, hogy jól működő filmes történethez nem kell agyoncsavart drámákat fabrikálni, hanem elég feszült és kifinomult figyelemmel a mindennapok felé fordulni. Fiatal, harminc körüli anya egy estéjét látjuk, amint üzleti úton lévő férje híján éppen két rakoncátlan kisfiára vigyáz. Miközben reggelre el kellene készülnie egy prezentációval, egy perc nyugta sincs, a két rosszcsont nem képes együtt nyugodtan tévézni vagy játszani, az anyuka meg egyszerűen képtelen kezelni őket. Bár mindent megtesz a helyzet kézbentartása érdekében, a dolgok kicsúsznak az ellenőrzése alól. Elképesztő, hogy Berneri mennyire érdekfeszítővé tudja tenni ezt az egyetlen estét, hogy mekkora izgalommal követjük a kézikamerával felvett képeken, vajon sikerül-e feladni a gyerekre egy ruhát, vagy leültetni őt, vagy rávenni, hogy egyen stb. A mindennapos apró eseményeken keresztül rajzolódnak ki hajszálpontosan a karakterek: a láthatóan fáradt, munka és gyereknevelés együttesétől túlterhelt anya, a kistestvérére láthatóan féltékeny, nyolc éves, valahányadik dackorszakát élő nagyobbik fiú és a feszült légkörtől állandóan nyűgös kicsi. Mivel a jellemeket nem leírja vagy bemutatja a film, hanem a cselekvéseken keresztül láthatóvá teszi, rögtön felvázolódnak a viszonyok, az egymás iránti érzelmek is.
A gyerekek az apjuktól kapott kis motort felteszik az ágyra, majd összeverekszenek felette, az őket szétválasztani próbáló anya pedig véletlenül lelöki a kicsit az ágyról, aki megüti magát. Bár láthatóan nincs komolyabb baja, az anyuka munkát félbehagyva öltözteti őket és rohan velük a kórházba. A film alapvetően két irányból értelmezhető: személyes szinten, amelyet a fiatal Erica Rivas lenyűgöző alakítása jelenít meg, és ebből kiindulva közösségi szinten, amiben arra figyelhetünk, hogy bizonyos események hatására milyen kép alakul ki az emberekben egy nőről, egy anyáról. A kórházban ugyanis a kivizsgálások során az orvos több zúzódást, karcolást, kisebb sebet észlel a gyerekeken, és azt gyanítja, hogy az anya veri a fiait. A sztorinak az érzelgősség, a didaktikusság lehetett volna a legnagyobb csapdája, ám Berneri magabiztos kézzel kerüli ki ezeket, ugyanis csak a puszta történéseket mutatja meg, nem próbálja helyettünk értékelni, értelmezni őket.

Teljesen más, sokkal megkonstruáltabb világot tár elénk az idős japán Koji Wakamatsu különleges, sok szinten működő legújabb mozijában. A Caterpillar (Hernyó) a második világháború alatt játszódik egy eldugott kis faluban, ahova egy fiatal nő férjét hozzák haza a frontról teljesen megcsonkítva. Az asszony elborzad a férfitól, akinek az összes végtagja hiányzik, ám az agyondekorált férfit a közösség háborús hősnek tekinti, ezért a nőnek gondját kell viselnie. Ezzel pedig a fronton zajló világháborúhoz hasonlóan kegyetlen pszichológiai hadviselés kezdődik kettejük között: a férfi a nagy szegénység ellenére állandóan zabálni és szeretkezni akar, a nő viszont bosszúból minden nap, mikor kimegy a földekre dolgozni, felöltözteti a kidekorált egyenruhába, és egy kordán kitolja a többiek elé. A férfi ugyanazt – a tradicionális japán vidéki közösségekben megszokott – autoriter viselkedést próbálja a nővel folytatni, amit a háború előtt művelt, azonban most a nő végre visszavághat.Wakamatsu rendező a megcsonkított testnek, a közösüléseknek a kendőzetlen ábrázolásával, valamint a két, egymást mardosó ember viszonyának a feltárásával felkavaró élményt biztosít. 
Minderre azonban rárakódik még egy réteg: miközben a falubeliek és a központban lévő pár nyomorúságát látjuk, rendszeresen beékelődnek a hazug háborús propaganda részletei, amelyek az atombomba ledobásáig a japán csapatok hősies győzelmeiről szólnak. Mindezt tetézi még Wakamatsunak az a zseniális formai megoldása, hogy a napjainkban már végtelen lehetőségeket kínáló speciális effektek helyett időnként szinte amatőrnek ható képi megoldásokat alkalmaz. Különösen szembetűnő ez a férfi megsebesülését ábrázoló és többször megismételt jelenetnél, ahol látszik, hogy a tűz csupán rá van montírozva az épületre. Mégis, a film összhatása elképesztő, főleg, hogy az is kiderül, hősünk valójában nem hősi csatában, hanem egy falu kifosztásakor, egy kínai lány megerőszakolása közben nyomorodott meg. Kegyetlen film ez az emberi gyengeségről, aljasságról, megaláztatásról – és persze arról, hogy a férfias háborúkban gyakran elfelejtik azt a szerepet, amit a nők vállalnak a küzdelemből.

Az általánosítások ellenére az igazán maradandó alkotásokat természetesen továbbra is a közegüktől eltérő, kiemelkedő szerzőknek köszönhetjük, akik egyébként egyre inkább nem Európából származnak. Mifelénk ugyanis gyakran azt tapasztalhatjuk, hogy a filmesek nem tudnak kilépni a mások vagy éppen önmaguk által megteremtett sztereotípiákból. Bár minden fesztivál válogatása önkényes, ráadásul a felhozatalból a helyszíni időszűke szorításában csemegéző kritikusé méginkább az, a nagy seregszemlék apró résnyi rálátást biztosítanak a filmművészet aktuális állapotára. Az elmúlt néhány ilyen esemény alapján azt mondhatjuk, a helyzet egyáltalán nem rózsás, de mindig reménykedünk a következőben, hogy ott talán felcsillan valami drágakő. Legközelebb májusban Cannes lesz alkalom egy terepszemlére – talán ott kevesebb lesz a csalódás, mint most Berlinben.

 

A 60. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál legfontosabb díjai:

Legjobb film (Arany Medve-díj): Semih Kaplanoglu: Méz (Bal)
A zsűri nagydíja (Ezüst Medve-díj): Florin Şerban: Eu când vreau să fluier, fluier (Ha fütyörészni akarok, fütyörészek)
Legjobb rendező (Ezüst Medve-díj): Roman Polanski (The Ghost Writer)
Legjobb színésznő (Ezüst Medve-díj): Shinobu Terajima (Caterpillar)
Legjobb színész (megosztott Ezüst Medve-díj): Grigorij Dobrigin és Szergej Puszkepalisz (Kak Ya Provel Etim Letom / How I Ended This Summer)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében