Ottlik írja a Prózában, hogy 1934 karácsonyán (akkor jelent meg a Pesti Hírlap évkönyvében a Halotti beszéd) ismeretlenül fölhívták telefonon Kosztolányit, bemutatkoztak, gratuláltak a vershez, bocsánatot kértek a háborgatásért, majd gyorsan letették a telefont.
A Székelyföld szerkesztőségében ott van a fejem fölött a Nyugat 1935-ös teljes évfolyama. Valahányszor az októberi számot olvasom (abban jelent meg a Szeptemberi áhítat), mindig kedvem kerekedik fölhívni „telefonon” Kosztolányit. „Odaát.” Bocsánatot akarok kérni tőle. Néhány évvel ezelőtt ugyanis, a Korunk kérdésére, hogy melyik a XX. század tíz legszebb magyar verse, én a Hajnali részegséget „delegáltam” tőle a tízes listára. Nem volt igazam. A Szeptemberi áhítat sokkal szebb. Nagyjából mindkét vers ugyanarról szól („Bizony, ma már, hogy izmaim lazulnak, / úgy érzem én, barátom, hogy a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam” – Hajnali részegség; „Bizony, csodás ország, ahova jöttünk. / Minthogyha a perc szárnyakon osonna, / el-nem-múló vendégség van köröttünk, / hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna” – Szeptemberi áhítat) – és mégis! Nagyjából mindkét vers ugyanazt a nyelvi tartományt mozgósítja – és mégis! A Szeptemberi áhítatban másképp artikulál, másképp rezegteti a hangszálait Kosztolányi. A Hajnali részegség jobb vers, szerkezetileg tökéletesebb. Aki ilyen „tökéletes” verset tud írni, az nem fél semmitől, teljes fegyverzetben áll a csatamezőn, az még a „sarkán” sem sebezhető. A Szeptemberi áhítat beszélője már didereg a Nagy Semmi előtt. Könyörög. Sőt, sikoltozik: „Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár, / te rothadó gondoktól régi magtár”. Itt már csak élni akar az ember, egy kicsit nézelődni még, „cél nélkül, éjen és homályon át”. S ha véletlenül kérdései lennének, azokra már nincs válasz:
„A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak
s mint a kisíkált sárgaréz-edények
a konyha délutánján mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?” – stb.
A naptári idő szerint 125 éve született Kosztolányi Dezső. Egy másfajta naptár szerint mindig újjászületik – valahányszor felütjük valamelyik kötetét, hogy ismét nekünk szegezze idegesítő kérdéseit. Boldogok, akik megpróbálkoznak a válaszadással.
Csíkszentdomokos, 2010. március
