– Két nagy ún. történelmi regényt tudhat a háta mögött, a 16–17. században játszódó A könnymutatványosok legendáját, illetve a 19. századba vezető, 2009-ben megjelent Virágzabálókat. A magyar történelem két igen fontos időszakába – a török világba, illetve a reformkorba, a forradalom és szabadságharc korába – helyezi regényei cselekményét. Miért épp ez a két korszak, illetve miként látja a kortárs magyar prózairodalom historikai vonulatát? Mintha egyfajta reneszánsza lenne a történelmi regénynek, gondolok itt például Márton László, Szilágyi István műveire...
– A sort kiegészíthetnénk további példákkal. A huszadik század kapcsán említhetünk más, a történelmi regény sajátosságaival eljátszó műveket, például Kőrösi Zoltánnak a Szerelmes évek (gyávaság) vagy éppen Csaplár Vilmosnak a Hitler lánya című regényét – mindkettő újrabeszéli a történelmet. Nekem két ilyen nagy vállalkozásom volt, az egyik A könnymutatványosok legendája és a Virágzabálók, utóbbi, ugye, egy tizenkilencedik századi történet. Mind a két regény cselekménye erősen reflektált, sokszor elbeszélt történeti háttérre épül, megannyi sztereotípiánk, közismert történetünk és történeti tudásunk van e korokról, a hódoltság zavaros idejéről, illetve a tizenkilencedik századról. Nem az volt a kérdés, helyesen tudjuk-e azt, amit ezekről a korszakokról tudunk, az események valóban úgy történtek-e, ahogy eddig sejtettük. Az izgatott, el lehet-e mondani másként az eseményeket. Ha el lehet mondani másként is, akkor nyilván egy kicsit másképpen is volt. A Virágzabálók ilyen típusú, másféle történeti – és nem történelmi – regény. Nem emelem ki a szereplőimet a történelemből, a történelem dohogása elé helyezem őket. Előbb látsszék a lélek mozgása, aztán jöhet minden más egyéb.
– Ilyen értelemben történetei lehetnek kortalan, időtlen történetek, s a figurák működhetnek a megadott korszakokon kívül is?
– A Virágzabálók figuráinak típusai működhetnének más korban is, a figurák karaktere, jellege, habitusa talán áttehető a tizennyolcadik századba vagy a huszadikba. Vagy talán még a huszonegyedikbe is. De azért nyilván akadnak titkos kölcsönhatások. Ádám, a fiatal mostohatestvér, aki árnyékként lebeg át a történeten, nem lehetne olyan, amilyen a hideg napok, a jugoszláv háború, nota bene, a holokaust tapasztalatai nélkül. A besúgó hírlapíró, Kigl jellegzetesen modern karakter. A filozófiája is modern. Úgy értem, az ő gondolatait kölcsön vette megannyi mai, besúgásokba keveredett ember.
– A történelem elmesélhetősége, a Virágzabálókban legalábbis, többszörösen problematizált: nemcsak a „valóban úgy történt-e, ahogy tudjuk” probléma tételeződik, hanem a történelemnélküliségből származó történet/történelemhiány és természetesen ily módon a történetteremtés is hangsúlyossá válik a regényben a cigányok szerepeltetésével, a cigányok világtörténetének a megírásával...
– Velem kapcsolatban az új elbeszélési lehetőségek felvállalását szokták emlegetni. Én a történetet, a mesét, a legendát mindig problémaként éltem meg, még ha olykor erősen önfeledtnek is tűnik az írói működés. De hogy milyen poétikai rendszerbe tudom elhelyezni a mesélés nehezen kezelhető, akaratos vágyát, az talán ebből a könyvből derül ki a leginkább: vagyis hogy voltaképpen magam sem tudom. Elmondom ugyan, de nem tudom. Minden történet a saját lehetetlenségéről, vagy, ha tetszik, az elégtelenségéről is beszámol. Itt van ez a könyv, a négy figurával, a három testvérrel és Klárával, a cigányokkal, és a történetet mindenki a saját szemszögéből meséli el. Rendre bizonytalanság támad: valóban így esett meg a dolog? Persze, nem új találmány, de ilyen tágas poétikai térben működtetni komoly kihívás volt. Tarts kézben ötven különböző színű cérnaszálat, tudjad őket, miközben fúj a szél. Nyilvánvaló, hogy van egy nagy felemelő, patetikus, az egészet idéző történet, ami mozgatja a tizenkilencedik század lelkületét, és ez talán a romantika hagyatéka még. De az idő és a tér élményének radikális átélése és újraértékelése éppen a század közepén kezdődik.
– Annak a típusú történetmondásnak, amely a Darvasi-szövegekre jellemző, menynyiben van köze a költői indíttatáshoz?
– Költőként indultam, a költészet alapélményem maradt, ez nyilván érződik a prózámon is. Nagyon érdekel, miként lehet a szélsőségeket összebarátkoztatni, egymásnak futtatni, közösen működtetni. A cigányok esetében ez fontos szempont volt. A sztereotípia: önálló, szabad, vándorló nép, csak hát közben ott a mérhetetlen kiszolgáltatottság, szenvedés és nyomor. Nincsen történelmük. Nincsen írásbeliségük, csak jó néhány legendájuk, de azok is foszlányokra szakadnak a vándorlások alatt. Erősen óhajtottam valamit ezzel a szívszorító élménnyel kezdeni. És egy másik szempont: a Szent Szövetség a reformkorig kézben tartja Európát, így nem is fordulnak elő túlontúl nagy kilengések, komolyabb társadalmi változások. Abban a pillanatban, ahogy a nemzeti identitás, a szabadság, a modern polgári jogok követelése a történelmi színpadra lép, a színes, multikulturális, egymással békében lévő közeg felbomlik.
– Ebben a könyvben Szeged is az egyik főszereplő...
– Szeged ilyen város volt a 19. század első felében: németek, szerbek, örmények, zsidók, cigányok, de még románok is lakták, s egy ilyen normális keretek között zajló működést robbantott föl a népek tavasza. Jó, vannak történelmi szükségszerűségek, egyebek. Én azonban emberi sorsokat szeretnék látni. Szegeden őrült pogrom veszi kezdetét Kossuth híres októberi szónoklata után, hatvannál is több embert lincsel meg a csőcselék, szerbeket, zsidókat, nemzetőröket. Ez benne van a köztudatban? Nincsen. Van az esemény után felelősségre vonás? Nincsen. Holott épp olyan fontos történeti esemény, mint a Tizenkét pont vagy a Nemzeti dal deklarálásának a napja.
– A cigányok történetének megírásakor könnyen érheti – mint külső szemlélőt – az a vád, hogy hiteltelen. Hogyan lehet felkészülni egy ilyen munkára?
– Sok cigányballadát, illetve cigánytörténeti munkát elolvastam. Hat évvel ezelőtt, amikor útjára indult a könyv, a cigány szó Magyarországon mást jelentett. A kérdés az, hogy az eszkaláció szélére sodródott, gyilkosságokkal, lincseléssel megterhelt tapasztalatot össze lehet-e egyeztetni az én cigánytörténetemmel. De mondok egy másik példát is: tartottak Szegeden egy konferenciát a Virágzabálókról, s az utolsó előadás, amelyet Mikola Györgyi jegyzett, a cigányproblematikát elemezte, egy Amerikában élő cigány származású tudós munkáját boncolgatta, aki megpróbálta megírni a cigányok történetét, és amikor megírta, egyszeriben úgy érezte, körön kívülre került Megváltozott a saját népéhez való viszonya. Én szívesen bújok mások bőrébe, különösebb kétely nélkül, s ha úgy tetszik, szívesen vagyok román, zsidó, szerb vagy éppen cigány...
– A cigányokról kialakult sztereotípiák felülírása mellett a Virágzabálók cigányainak története mennyire illeszkedik a „másféle” történetbe, mennyire Darvasi László saját cigánytörténete, s mennyire akar általánosabb érvénnyel bírni?
– Nem nosztalgikusan fordultam feléjük. Van itt kegyetlenség... mindaz, amit tapasztaltam ebben a kérdéskörben, eléggé világosan elmondtam. Nem csak arról van szó, hogy ezt a szerencsétlen, nyomorult népet illik pátyolgatni, mert olykor az is kiderül, hogy éppen a cigány a cigány legnagyobb ellensége. A cigány pusztítja el a cigányt. És bizonyos esetekben a törzsi mentalitás okozza a legnagyobb kárt a cigányság feltörekvésében. Igyekeztem mindezt bonyolultan és drámaian ábrázolni – hogy aztán ez magánmitológia lesz vagy hozzátartozik majd e nép kialakítandó történeti víziójához, a jövő dolga.
– A regény során különböző történetszeletekkel találkozunk, ugyanannak az eseménynek más-más nézőpontokból elmesélt változatait olvashatjuk, sőt, a négy főszereplő egymásról kialakított „elképzeléseiként” is olvashatók a regény fejezetei, amelyek nem fedik egymást, más-más szeletét villantják fel az eseményeknek, problematikussá téve ez által a történet elmesélhetőségét is. A Virágzabálók a szövegen belül is többször előfordul, úgy is, mint cím, úgy is, mint igen hangsúlyos motívumfüzér. A cigányok világtörténete sokáig csak egyetlen mondatba sűrítetten jelenik meg, hogy a végén teljes bizonytalanságban hagyja az olvasót. Mintha ez lenne a regény tétje...
– Igen, lehet ez is tét: a bizonytalanságunk szerkezete, természete. Gyakorta véljük úgy, hogy az elmondás teljes jogú részesei vagyunk, ám amikor véget ér a történet, fel lehet tenni a kérdést: jó, jó, de mi is történt valójában, mi lett elmondva, hogyan is volt elmondva?! És csak remeg minden tudásunk és emlékünk, ahogy a vízben tükröződnek a dolgok. Azt próbálom elmondani, hogy nem sikerülhet elmondani, ám hogy nem sikerül elmondani, arról mégis csak beszélnem kell. Mondom, kedvelem a dramaturgiai bizonytalanságot, a kételyt. Olyan kihívó szerkezetet akartam létrehozni, amelyben sokszorosan el lehet veszni, s amelyben, ha aztán mégis előkerülünk, tűnődve nézünk magunk elé: atyaúristen, mi történt itt? Mondta is némely kritikus, a Virágzabálók jellegzetesen olyan könyv, amit legalább kétszer kell elolvasni. Hogy erre van-e ideje az olvasóknak, nem tudom, de nem is bánom.
– „Csak az képzelődik el, aki él” – olvashatjuk a regényben. Ha felidézzük a regény egyik jelenetét, ahol Schütz doktor dagerrotípiát készít a cigányokról, akkor egészen tág értelmezést nyer a fentebbi idézet: a képen mindenki ott van, aki fontos és tipikus a regény szempontjából. Rajta van a vajda a cigányokkal, a mindig ugyanazt a mondatot szajkózó, világító csontú igazmondó, Habred, ott van Imre és felesége, Klára a hozzá szegődött cigánylánnyal, Somnakajjal, illetve ott vannak a regény egy másik, mitológiai regiszterét képező figurái, Féreg úr, Mama Gyökér, Levél úr, Koszta Néró, a fűmuzsikus. Mintha nemcsak a történetek metszenék, kereszteznék egymást, hanem a a figurák is keresztül-kasul átjárnának egymáson...
– ...sőt az élet átjár a halálba, a halál az életbe... Amikor a regény anyaga meghaladott egy terjedelmi és szerkezeti minőséget, önálló akarata lett, kívánságai voltak. Vitatkozott. Érvelt. Hazudott. Be akart csapni. Megjegyzem, vica versa. Szóval hogy ő, a regény másképpen akarta. Megölte a figurát, holott én nem terveztem a halálát. Kitaláltam, hogyan élhet újra, erre ő megint megölte... Nem baj, ettől volt izgalmas.
– A regénynek több része megjelent különböző folyóiratokban, egyeseket átírt...
– Mindet átírtam. Mindet. És nem is egyszer.
– Hat évig „benne élt” a szövegben. Hogyan lehet pontot tenni egy ilyen regény végére, illetve a figurák, történetek mennyire kísértenek, elengedik-e teremtőjüket?
– Végső pont akkor kerekedik, amikor a szerkesztőm leteper, s ugrál a mellkasomon, most már aztán tényleg elég. És nem engedi, hogy tovább írjam. Mondtam már máshol is, hogy minden félelmem ellenére imádok ilyen terjedelemmel bajlódni... Persze, nagyon sok mindent másképp látok már, s nyilván néhány dolgot másképpen oldanék meg. De nem biztos, hogy a szöveg jobb lenne. Engedd csak el, akkor is a tiéd.
– Ismerjük Darvasi Lászlót a tárcaíró Szív Ernőként is...
– Volt egy olyan pillanat, amikor úgy tűnt, abba kell hagyni a tárcaírást. Úgy két hétig nem is írtam tárcát. Rettenetesen hiányzott. Húsz éve átlagban heti három kisszínest jegyzek, erre az üzemmódra állt rá a lelkem, így nézelődöm a világban, tudom, melyik momentuma hova, mire való. Az a villanás mit ér, egy flekket, kettőt, novellát. És akkor egyszerre csak van egy helyzet, hogy nem. Nem kell tárca. Mert válság van. És hogy a világ, az újságírás, satöbbi. Én meg rájöttem, hogy függő lettem tőle. Nekem Szív Ernő a doktorom is. És persze a pajtásom, akivel gurítgatjuk a golyócskákat. Igen, a tárca az a pici üveggolyó, ami már biztosan irodalomból van.
– Mind a rövid, mind a nagy terjedelmű epikában jártas. Borges mondja valahol, hogy a novella a jövő műfaja, az emberek nem fognak regényt olvasni...
– Borges bölcs ember volt, és igazán nagy író, de tévedett. Ma a short storyt nem lehet eladni. New York például sír a novella teteme fölött. A magyar irodalomban is ez a tendencia, holott micsoda tradícióval bír a magyar novella! A novella lesajnált kistestvér. A novellában villanásokat látunk: egy novelláskötet olyan, mintha elutaznál Kolozsvárról Budapestre, és nagyobb állomásokon át kellene hurcolkodnod egy másik vagonba. Változtatni kell a helyet, mozgásban kell maradni. A regény ezzel szemben olyan, hogy nyugodtan leülhetsz a kolozsvári állomáson a kupéba, s aztán elég Budapesten kiszállni. Azt képzelik a regényről, ez az a forma, amely az életünk problémáit a maga töredezettségében és teljességében a leginkább képes kifejezni. S hogy erre a novella nem lenne alkalmas. Erősen véleményes a dolog. A novella persze sokat változott műfaji értelemben, a klasszikus műfajmeghatározás mellett ismerjük a posztmodern fölfogást, amely már nem is novellákról beszél, hanem szövegekről. Miközben a váltás jót tett a rövid szövegeknek, nem tett jót a klasszikus novella fogalmi megítélésének, hiszen ez egyszerre hozott esszéisztikus, nyelvtudományos és regényszerű megoldásokat. De a hagyományos történetet – ami a novella alapkövetelménye – mindenképpen eltörölte. Vagy? Hát igen. Nem olyan biztos. Szerintem a novella legnagyobb ellenfele a mesterségesen fenntartott piaci erőtér. Úgynevezett regényt akárki fia, lánya tud írni. De novellát csak író.
– „Magyarországon az irodalmi siker egyfelől a média, másfelől a nők kezében van. Nem feltétlenül a magasan képzett nőkében, hanem általában azokéban, akik az irodalmat a hagyományos módon használják, vagyis álmodoznak, sírnak, vitatkoznak a könyvvel” – mondja egy helyütt. Kicsit mintha Pelsőczy Kláráról beszélne, a Virágzabálók hősnőjéről...
– Őt az apja megpróbálta szabadságra nevelni, megpróbálta megfertőzni a költészet szeretetével, nyilván sikerült is. Egyébként tényleg mondják, hogy bizonyos könyvek sikeréért, a szép példányszámokért a nők „felelősek” – többet olvasnak, színházba is gyakrabban járnak. Állítólag. Vagyis nem, mert statisztikailag is így van. Hogy miért? Több szükségük van álmokra. A szavakra? A mesére?
– Figyel az olvasóra ilyen értelemben, amikor regényt ír?
– Csak a tárcánál, ott tudom, hogy ki az olvasó, akkor figyelek rá. Ott róla írok. Regénynél nem, ott csak mi ketten vagyunk, én és a regény, semmiféle külsődleges szempont nincs. Nem is lehet.
– Azt mondta az egyik interjúban, hogy „a siker elveszi a szabadságod” – mit ért ezalatt?
– A sikerben több erő működik közösen, és egymás ellenére, kanonizációs törekvések és ellenerők, a népszerűség kívánalmai. Sikeres leszel, tehát nem lehetsz az, aki eddig voltál. Alkalmazkodást, többet, mást várnak. Másféle tekintet fürkész. Egyszeriben másfajta olvasóid lesznek, olyan társadalmi rétegek lesznek ott az olvasásaidon, veszik a könyvedet, akik eddig nem ismertek és másfajta poétikai világon szocializálódtak. Na, hogy ezzel mit kezdesz, óvatosan, de azért öntudatosan, kérdés. A siker a kritika része is. Ha az egyik kritikus emel rajtad, a másik, egy másik iskolából, vagy másfajta kritikai erőtérből reflexszerűen visszahúzna. Sőt, olykor a siker bűn is. A siker veszteség is. Ezzel együtt örül az ember, ha megérinti a szele.
Darvasi László
1962-ben született Törökszentmiklóson. 1986-ban diplomázott a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. 1989-től a Délmagyarország kulturális rovatának munkatársa, 1990-1998 között a szegedi Pompeji című folyóirat szerkesztője. 1993-tól az Élet és Irodalom főmunkatársa. Tárcáit Szív Ernő álnéven jelenteti meg. Legutóbbi műve a Virágzabálók című nagyregénye (2009). Számos rangos irodalmi kitüntetés – köztük a József Attila-díj, Márai Sándor-díj vagy a Rotary Irodalmi Díj – birtokosa.
