"Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 7. (549.) SZÁM — ÁPRILIS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lövétei Lázár László
Tavaszi áhitat
Demeter Zsuzsa
„Elmondom ugyan, de magam sem tudom” - Interjú Darvasi László íróval
Bakcsi Botond
A hiány antológiája (Darvasi László: Virágzabálók)
Szőcs István
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában?
Cseke Róbert
Versei
Murányi Sándor Olivér
Formagyakorlat (a rendőrverésről, a messengerről és a frontális ütközésről)
MEZŐSI MIKLÓS
Gyógyító paián a Savariai Apollónhoz
Dávid Gyula
Szerkesztői asztal és tanári katedra - Áprily Lajos Kolozsváron: 1925-1929
Simonfy József
Versei
Lászlóffy Csaba
Az erényes francia
Papp Attila Zsolt
Kincses Kolozswood
Xantus Boróka
„A valóság melyik szeletében vagyunk éppen?”
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Krisztus hét szava a Keresztfán
Hírek
 
Szőcs István
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában?
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 7. (549.) SZÁM — ÁPRILIS 10.

Egy sötét őszi estén, a kolozsvári magyar színház mellett lévő cukrászda előtt, három feketébe öltözött román férfiú vitatkozott. A kommunista éjszaka éjfél előttjében jártunk még csak, úgyhogy nem lepett meg, amit a legmagasabbik, vállas, lobogó hajú alak mindegyre harsogott, nem törődve azzal, hogy ki hallja: A román nemzet alapja a román paraszt. Ha megszünteted a román parasztot, megszünteted a román nemzetet. Azt hiszem, abban az időben Kelet-Európában minden lobogó hajú, szenvedélyes hazafi így gondolkozott, magyar, lengyel, szerb egyaránt. Mégis, a vele szemben álló, a karját tiltakozva jobbra-balra rángató, köpcös férfi ellenkezni próbált vele – különben ismertem, akkoriban lett a kolozsvári egyetem rektora –, „na nem éppen, na nem éppen”… „a nemzet élete a tudástól függ, a műveltség az, ami”…, de a lobogó hajú túlharsogta: „ha a román paraszt többé nem román paraszt, a kultúrát elvitte az ördög”…, a harmadik, egy sovány, elmosódott alak is hiába próbált közbeszólni, „csak a román szó, kizárólag csak a román szó kizárólagossága…”
Akkor ismertem rá: pár nappal azelőtt éppen ebben a cukrászdában veszekedett az elárusítónővel: „És miért nem írják ki románul? Hogy képesek még most is magyarul kiírni az áru nevét?”, és fenyegetően mutogatott a Dobos tortára. Az románul van, vicsorgott vissza a különben magyar elárusítónő, „domnu Doboş, aki feltalálta, pont olyan román volt, mint maga vagy én, nekem a keresztapám volt, Károly királynak meg az udvari cukrásza Szinaján!”
A kis kopasz szemüveges kékült-zöldült, s mint közvetlenül mellette állóhoz, segítségkérően rám meredt. Én torkomszakadtából visszamosolyogtam, ő meg „majd meglátjuk, majd meglátjuk” sziszegéssel kirohant az utcára.
A karmester hajviseletű, láthatólag úrifajta személy parasztság-féltése annál inkább megragadott, mert történetesen éppen azokban a napokban olvastam újra Morus Utópiáját, és meghökkentett, hogy a paraszti életforma teljes felszámolásának ötlete nem Lenintől származik, hanem a finom lelkű, főrangú angol írótól. Azt írja, hogy a paraszti életmód elviselhetetlen, kínos, butít és lealacsonyít. Éppen ezért a parasztságot a mezőgazdasági sorkötelezettség bevezetésével kell felszabadítani: néhány évig mindenki köteles a mezőgazdaságban dolgozni, de aztán soha többé! És miután úgyis kerülnek mindig olyan fickók, akik gyenge értelmi színvonaluk és érzelmi kezdetlegességük miatt szívesen lesznek a földmívelésben „továbbszolgálók”, a kérdés meg lesz oldva.
A következő 350 évben Angliában az történt, hogy a gyarmatosítás és más folyamatok segítségével a lakosság zöme valóban nem a földet művelte, viszont a nemesség (gentry) apraja-nagyja nagyszámú személyzete segítségével kulturálisan és erkölcsileg is betöltötte a hagyományőrző nemzeti parasztság szerepkörét.
Ettől kezdve egyre több tartózkodással olvastam az utópisztikus irodalmat; különösen a szatirikus élűt. Még kedvencemet, a Szép új világot (Huxleytől) is. Úgy tűnt, éppen úgy „programadó”, mint a nem csúfondáros szatírák; s akkori félirodalmi eredetű szólásmondással élve, morogtam: „Csak nem tippeket adni a tábornok úrnak” … még képesek megcsinálni! Különösen, hogy a fogyasztói társadalom egyre nyilvánvalóbban a pazarlásra építette a „stabilizáló gyarapodást”: „ha meguntuk, el vele, / így jutunk csak felfele”; és hogy feltalálják „a vallásos hit és az alkohol előnyeit azok hátrányai nélkül egyesítő” kábítószert, mely alkalmas a társadalom kézben tartására: „szóma, ha mondom, / segít a gondon, / már egy köbcenti / helyre biccenti”.
Most azonban végképp el vagyok hűlve! Olvasom az újságban, hogy a legesleghaladóbb pedagógia gyökeresen le akar számolni a hamis férfiúi és női szerepekkel. Nincs többé apa és anya, csak „hozzátartozó I” és „hozzátartozó II” …. A Szép új világban a legpikánsabb, a legkimondhatatlanabb, legdrágább szó az, hogy: APA!
Orwelltől az 1984-et mifelénk 1990 után kezdték olvasni, de a reakció egyöntetűen ez volt: „Szóval ez találta ki? Amit nekünk végig kellett csinálni? S amiben még mindig nyakig vagyunk?”
Az ember, úgy értem, az átlagos gondolkozó ember szinte magától is tudja, amit a pedagógia tanított, amikor még tudományszámba ment és nem örök nemi csalódottságban szenvedő kékharisnya tudósnők és Savanyú Marcik lovardájául szolgált: A rosszat nem szabad szemléltetni! Különböző okoknál fogva, a rossz, a hibás megoldás, a helytelen alak mindig mélyebben vésődik az emberbe! És ha mást nem, örök bizonytalanságot okoz: Hogy is van ez? Ahogy a rútat, a torzat, az iszonyút, a rémítőt sem tanácsos mutogatni!
Annak idején azért hagytam abba a moziba járást, mert úgy láttam, a film szakít a széppel. Aztán a tévé hazahozta a torz alakot, a kétes rémületet a szobámba.
Esténként hírek, információk keresgélése közben végigtallózok egy csomó csatornát, amelyen az erőlködő, megcsökött kamaszképzelet eláraszt mindazzal, ami undorítót, rémeset, borzadályost ki lehet találni. Ám vannak olyan csatornák is, amelyek csak valóban megesett rémségeket „dolgoznak fel”, és ilyen sorozatokat kínálnak: gyilkos feleségek; aljas apák; boszszúálló gyerekszörnyek; Hasfelmetsző Jack tanítványai, hasonlók. A többsége e dokumentum(?)filmeknek egy kicsit igyekszik meg is botránkozni saját anyaga felett, és minősít: elítél, kárhozhat; legalább is fejet csóvál. Vannak olyan esetek, amikor nyomozó, ügyész, halottkém, tanú őszintén kitör: hát ez már valóban több a soknál! Ezek általában olyan esetek, amikor a tettes a meggyilkolt áldozatot holta után is meggyalázza; a holttestet megcsonkítja vagy másként teszi nevetségessé…
Ilyenkor mindig „kiakadok”. Hiszen egy korszakon át színpadjainkon futott egy népszerűvé felfújt szerzőnek, Örkény István nevűnek a színdarabja; a Tóték. Arról szólt, hogy egy vidéki, népes családhoz beutalnak egy hadirokkant katonatisztet, lábadozásra; idegsokkot szenvedett és bele is hibbant a kötelességébe. Nos, ez a család, miután egy ideig szórakozott rajta, ezt a hadirokkantat meggyilkolja, és a hullát, irtó röhögések között, apró darabokra szabdalja. Mindig is tudtam, hogy ez a legerkölcstelenebb színdarab, amit valaha láttam. Most ebben a hitben bármelyik texasi seriffhelyettes esténként megerősít.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében