ikon
történhet mi annyiszor történt már
egy majdnem rezzenetlen mozdulat
ami most mégis más
épp ott hol másnak tapogatom a hasát
tetszelgő madonna-puhát
hol testemet megrészegülten eresztem
falkányi kopója közé
s az optikát betöltik az újifjú színek
az utánam jövők rangsorában foglalok helyet
bár kicsinyes dolgait csak nekem adta
mégis szemében egybemossa
a cselekvést a feledéssel
a ruhátlan éjjelnappal
de csak én vetem le kavicsait most
mint iszákosmély melankóliát
vagy valami ruhát/szoknyát
ó, mégis oly fölösleges a diadal
és oly pletykás az elismerés
mint Hódolt vagy Hódító
kvadrillió költő esküje
Magánmadár
miért keresnétek a lankanytisztaságot
egy magánmadár landolni fog biztosan
de akkor mi csak vinnyogni fogunk majd
mint kölykök a halpiacon azt várva csupán
olvasható írássá váljanak a vízjelek
álomkép a szemhéj alatt
felfedez a gyerek egy újabb vitorlást
és nem bír eleget csodálkozni
most már lassan eldönthető lesz az is
a végső döbbenetlen tájban
mint elszakadó kitekintés az igazán valamibe
az egyedüli kékszomj-látvány
ami elmond a bamba kavicsnépnek
szinte mindent (hogy hova is
landol a magánmadár)
Sombrero
lenne bár külön lakásunk
rányíló termopán az ódzkodó sétányra
hol kezünk tulipánja
hógolyót faraghatna
a frufrus Egymásutánnak
hisz csupán igyekvők vagyunk így
te olyan mint Lót-sóbálvány
s mostoha én – aki még ismer
Téged, a Nőt, mint bagószagú sakkfigurát
ki megvonhatna tőlem bármit –
de te nem lépsz, csak időzöl
savanyú vaj a melled
s fizetésem: hűs ajándék
Levelek
(Ken Smith variáció)
Levelek csak neked, marinero,
ü d v ö z ö l
La Granja –
kanyargós fehér darazsak fészke
a hullámokba ereszkedő sziklaredőny mögött.
I.
Kék, mennyire szeretlek, kék!
Háló az estben, a dolgok türkizébe
majd hogy fejest nem ugrik a belenyugvás.
Ez a legrosszabb kísértés –
megdermedt karokkal
a napfonat (plexus solaris) –
s hárcsáit hívja
az anyaodú: ékkő-hasadék a szirtben.
II.
Vodkát iszom a rongy motelben,
a lágy homályban
Herminia de la Cal Delgado,
Luis Eduardo a neve minden férfinak.
III.
Luis Eduardo-nak hívnak tehát,
így neveznek a városiak,
talán mert gyermekkorom
felrobbant hirtelen egy csinos lány kezében,
és ellepte a szemét.
IV.
Vagy mert, apámhoz hasonlóan,
a hőség-csapta sikátorokon kószálok
naphosszat, mint egy valódi lovag,
keresve folyton azt a tartós tarkót,
melyre szablyám –
céltalan törekvés hangulata –
a szieszta óráiban ismét lefetrenghet.
Lassú délutánokon az öreg város
így súg-búg a kapualjakban:
marinero, la muerte esta
para siempre dentro...
(nem igaz)
nem igaz hogy asszonyvizet
elképesztő álomba eresztenek
formát szenvedek ígéretként
ordas-bűzös szavakat a szám miattad
bársonyosan susmusol
árapályokban a veszlődő békahabok
tolonganak fejünk felé
majd lágyan elmosnak
míg nem remélt látszatországutat
vetítünk magunkfajták szemébe
a hajófenék meg újra bennem (...)
zűrzavartan heroldosan
amint az emlékezetem óarannyá nem érik
a tátogó láz azúr oszlopaival
fegyverként füstölög fölöttem
és soha nem veszti el uralkodó űrszemét
combvers
comboddal te voltál a legügyesebb
a madonna-pódiumon lila meggyet faltál
önmagadban csevegtél a hajnali fürttel
néha a meteorszikla
szabálytalanságait húztad alá
pár lépéssel arrébb
az inggombod alsóneműd
egyre könnyebbek lehetnek
ma már mozdulataid
hullámtörés hol kilyuggatott abroncsaid
között tépáz a szél
hol leveted a tested
s lábujjaidra könnyű por rakódik...
