Gróf Széchenyi István tiszteletére és Fűzfa Balázsnak
Előhang
Gondoltam egyet s kettőt én
írok most itt egy költeményt
szívem nyomorgató baján
hátha úrrá lesz egy jó paián
hátha nem hiába írom
egyedül csak benne bízom
Gyulladások vándoroltak
bennem és elmángoroltak
hörgött a szívem és pikírt
mosolygással mindent kibírt
jó lett volna mégis némi ír
Megelégelte egy isten
(áldja meg érte az Isten)
eljött hogy óvja-féltse versem
rezgett a vállán félelmesen
ezüstíja ahogy lépdelt
szirtről hegyre onnan völgybe
Tőle borul versem rügybe
jóakarón kifundálta
írt hozott a nyavalyámra
Főhang
1.
Háromszor három szép leányka
tánckarát letranszponálta
Parnasszusról ide hozzám,
hadd örüljek mosolyuknak
s ennyi kedvnek: jókarú mind,
szépajkú és -csillogású,
kedvességük, tánclejtésük
elsőrangú: ez kell, ez ám,
ragyogjatok, Múzsák, ma rám!
Így született meg a mérték:
négyes jambus – ötösbe tér,
majd hatosba – ne is számláld;
trocheusba – csak elskandáld.
Spontán metrum: ez az, vivát!
Ebből pedig következik,
hogy a versem csak úgy esik,
ahogy puffan – de ki sose durran.
E költő-elv egészen addig
szigorúan követtetik,
ameddig a költött szöveg
ki nem fogy s már nem sistereg.
2.
Itt van – tessék – e mái vers; zokon
ne vedd; én úgy tudom, te nagy fokon
izzítod genius loci-d pazar parázsát,
melynek hevétől nem egy jégszív is olvadóba
hajlott ez évben Márs hideglelős idussán,
midőn fölolvastatok vagy négy tucat órán
a posztkésőmodern kor ősi jussán.
Senki sem laptopról vagy toj-toj pécéről
futtatta azt a sok betűt, mit hanggá testesített.
Gutenberg sokszor elparentált (értsd: leírt),
ám dafke printelt, papírlap-bázisú
adathordóit tartva ezt meg azt olvastatok.
Ömlött a szó a bíbor-ajkakon, sok kedves-szép
Saváriás leány s délceg fiú szava.
Mint méz csorog, midőn aranyló
korba lépsz (nem halkan tottyansz, potty! belé...),
s vidám-mosolygó, harmatos virágszirom
folyatja, mint a borvizet borszéki kút, a mézet,
mikor még Krúdy-hősök tették tétjüket,
szebbnél szebb nőknek tették ők a szépet
Felvidéken, Podolínban és Eszéken,
vagy akár egy fényes bálban fönt Erdélyben –
mindezt szegetlen kedvvel, jó kedélyben,
harmat-szemű leányok szép kedvét a mélyben
sosem szegve, mézes bortól nem sziszegve...
Hogy volt ez akkor? mi volt a titka és oka?
Elmondom én neked, ha dúdolásom
nem untat még s elgondolásom;
mi kettőt, Fűzfa úr, ha egybefűzni engeded,
s fűzött szöveg szövésére
hagysz engemet, Balázs,
kétségbe nem hullasz majd:
hisz semmi más ez, mint parázs,
mi fűti fagybaválni kész velőm
s kihűlését kitolja;
esetleges hűdöttségét
mint megrakott tűz, úgy feloldja...
Ha régente meg-megesett,
hogy méhből rajnyi sereg lett,
harmat-nektár elvesztésén
se méh, se raj nem kesergett.
Sajnos, ami engem illet,
most már mintha kezdeném
jóltekert mézesmadzagom
annak rendje s módja szerént
veszettül elveszíteni...
3.
Inkább azt mondd meg, hogyha olvasol,
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?
Meddig terjed majd az áldomása,
és lesz-e ennek, mondd, még földi mása?
Csak azt feledném, azt a francosat,
ott-létemet Savárián mi félbevágta:
prüszkölésem terveimre koslat
s utol nem érem őket én sehogy...
Savárián, e kedves-jó helyen vagyok
csütörtökönként,
hogyha épp nem otthon dekkolok,
mint most is: egy kis láz meg légzőszervi
entrópikus zavar levert (vízből meg sóból,
némi porból és egyébből gyúrtak engem is).
Utóhang
Hozzád szólok most Pűthia hogy tudjad ezt
eléggé jól vagyok s vidd ezt a hírt uradhoz
mondd el majd ezt is őneki
nagy ötlet volt az összes Múzsát
hiány nélkül mind hozzám küldeni
köszöntöm őt a Létó szép fiát
Múzsákat értőn karba rendező
az Íiászt s az Oidipuszt elindító
farkast ölő napfényben fürdő istenünk
Ó Pűthiász nekem jól megy sorom
rinyálnom semmiképp nem illenék
s ezért van hogy sosem panaszkodom
Csak azt feledhetném a francos prüszköket
áer-hiányt és mást mi egy picit
(nem sokkal ám azért csak) kellemetlenebb
