Áprily Lajos életrajzának adatai között bolyongva, Kolozsvár neve több összefüggésben is előbukkan. A gondtalan parajdi gyermekkorból 1899-ben ide sodorja családját a megélhetés kényszere, s a kamaszodó fiú a Farkas utcai Református Kollégiumba a Nádason túli gyárnegyedből jár be, miközben már korán meg kell ismerkednie a kenyérkereset kényszerével. Majd 1905-től az egyetemi évek következnek – akkor is a Farkas utca és környéke az életre magyar-német szakon készülő fiatalember élettere. „Az Élet” – a tanári pálya azonban egy másik kollégiumban, Nagyenyeden vár reá: ez a város lesz az, amely évtizedekkel később, immár Budapestről visszatekintve, Kolozsvárral szemben az ellenpólust jelenti emlékeiben. Kettejükre így emlékszik vissza később Két város című ver-sében:
„Egyiknek eget vert a kedve,/ harangozott, tombolt, dalolt./ A másik ült a nagy homályban,/ és a harangja néma volt.// Egyiknek forró még a szíve,/ ontja felém a sugarat./ A másik hangtalan mutatja:/ az apád sírja itt maradt.// Üzenetük öröm s panasz-szó,/ és mind a kettő egy velem./ Megölelem a nevetőket / s a sírókat megölelem.// Szivárványos, különös égbolt:/ felhőborús fénytámadás./ Elrendelés a zokogásuk / s elrendelés a kacagás.”
Ebben az ellentétpárban azonban későbbi életérzések vetítődnek vissza. Enyedi tanárként – amint azt egy 1920-as versében (Kolozsvári éjjel) kifejezi – gyermek- és ifjúkora kedves városát érzi idegennek („A kövezet akácvirágos,/ holdfényben áll a sarki bolt./ S nem ismer rám a régi város,/ a régi hold”). S amikor tizenhat évi enyedi tanárkodás után előbb szerkesztőnek, majd tanárnak tér vissza ide, alig néhány évnyi az új kolozsvári életszakasz, hogy végül, a verse zárómotívumában megidézett Ahasvérként, innen is tovább sodorja a „Sors” – végképp elszakítva őt nem csak Kolozsvártól, de Erdélytől is.
Áprily a húszas évek elején, az erdélyi magyar irodalom kényszerű önállósodásának éveiben lesz ismert költő. Pályájának kibontakozása még az enyedi évekre esik. Abban a szakaszban érnek első költői sikerei (Falusi elégia című verskötete 1921-ben, az Esti párbeszéd 1923-ban jelent meg, s 1924-ben egy rangos budapesti kiadó, az Athenaeum is megjelentet verseiből egy kisebb válogatást), s majd csak évekkel később, a szerveződő erdélyi magyar irodalom életébe való bekapcsolódása révén adódik számára a választás, hogy a csendes Nagyenyedet az erdélyi magyar irodalmi élet központjának számító Kolozsvárral felcserélje. Kuncz Aladár 1923-ban tér haza Magyarországról s veszi át a nagymúltú Ellenzék napilap irodalmi szerkesztését, s természetes, hogy a szerkesztői munkába megpróbálja bevonni a lapban már 1921 óta közölgető enyedi tanárt is. Erre azonban végül 1925-ben kerül sor: ekkortól vállal részt Áprily a kolozsvári Ellenzék irodalmi anyagának, vasárnapi mellékletének szerkeszté-sében. S ennek a mind teljesebb jelenlétet igénylő feladatkörnek az elvégzése, illetve az Enyedről való ingázással járó nehézségek teszik végül szükségessé átköltözését Kolozsvárra – az akkor már öt tagú család megélhetésének gondjai pedig azt, hogy az Ellenzéknél, majd az Erdélyi Helikonnál betöltött szerkesztői állása mellett a tanárságot se adja fel.
Vita Zsigmond kutatásai nyomán tudjuk, hogy Áprily enyedi iskolájában 1924 tavaszán jelenti be szándékát, hogy „...a kolozsvári Ellenzék című lapnál óhajt állást vállalni, amely lap vasárnapi irodalmi mellékletének szerkesztésére kérte fel” (a Bethlen Kollégium 1924. ápr. 16-i jegyzőkönyvéből származó idézetet l. Vita Zsigmod: Áprily Lajos, az ember és a költő. Kriterion, Buk., 1972. 109). Megoldásként egyelőre egy éves szabadságot kér és kap az kollégiumtól, amely idő alatt saját tanári fizetéséből kell helyettest állítania óráinak ellátására, amint arról maga számol be Kuncz Aladárnak egy 1924. szept. 15-én kelt levelében. Amikor ezt a levelet írja, a kollégiumi elöljáróság döntését még jóvá kell hagynia a fölöttes szervnek: az Erdélyi Ref. Egyházkerület Igazgatótanácsának. „Mihelyt meglesz a döntés – írja Áprily ebben a levélben –, bemegyek és szétnézek lakás után. A fiamat is szeretném a kolozsvári református kollégiumba beíratni. Október 1-re ezek szerint számíthattok reám, ha fent [t. i. az Igazgatótanácsnál Kolozsváron] váratlan akadályokat nem támasztanak.” (Kuncz Aladár: Levelek (1907-1931). Kriterion, Buk., 1982. 59.)
Egyelőre ideiglenes állapot volt ez: ugyancsak Vita Zsigmondtól tudjuk, hogy szerkesztői állását végülis egy fél évvel későbben, csak 1925. ápr. 1-jén foglalta el (Vita: I. m. 109.). Helyzete anyagilag sem volt könnyű, hiszen Enyedről már nem kapta a tanári fizetését, s az utazással járó kiadásokat is magának kellett vállalnia. Jellemző az, amit 1925 júliusában (egy közelebbről keltezhetetlen levélben) ír Kuncznak: „Tegnap be kellett volna mennem [Kolozsvárra] érettségi találkozóra, de akkora pénztelenség bűnébe estem, hogy le kellett mondanom a kolozsvári utazásról” (Kuncz: Levelek, 72). Másfél évnek kell így eltelnie, amíg a fárasztó ingázás állapotán változtatni tud: sikerül tanári állást nyernie a kolozsvári Református Kollégiumban, s lakásügyük is megoldódik.
Szerkesztői munkájáról az Ellenzék vasárnapi melléklete ad hű képet. A lapnak azok az évfolyamai a formálódó erdélyi irodalom és az akkori irodalmi élet lüktetését éreztetik meg a késői olvasóval, s ennek a lüktetésnek a serkentésében, az értékek felfedezésében és feldajkálásában igen nagy szerepe van Áprily Lajosnak. Magáról a szerkesztőről azonban hitelesebb és főképp emberközelibb az, amit a szerkesztőtárs, az egészen más alkatú Hunyady Sándor ír róla, egy még annak idején született rajzában:
„Néhány hónappal első találkozásunk után – idézi vissza a pillanatot Hunyady – Áprily Lajos bevonult az Ellenzékhez. Két egymás mellé támasztott íróasztalhoz kerültünk. És az első napokban láthattam új kollégám kedves zavarát, a mi ádáz mesterségünk hullámaiban.
– Nem fogom én ezeket a dolgokat soha megtanulni! – mondotta leverten, amíg máris nagyon értékes munkát végzett azzal, hogy emberi ábrázatot adott borzalmas írásműveknek, amelyeket a keze közé kapott, hogy irtsa ki belőlük a stílushibákat.
Szeretek beszélgetni. És ha valami az eszembe jut, tüstént ég a számon, hogy elmondjam. Nos, Áprily Lajosnál jobb szivet és finomabb értelmet sehol sem találhattam volna, akinek elmondjam megfigyeléseimet, ujjongjak örömeimmel és panaszkodjak bánatomról. Lassanként megtanultam, hogy nagyon tiszteljem asztalszomszédom véleményét, ízlését, mély műveltségét, egész tüzes és haladó szellemét – amelyet valami nemesen konstruktív fék véd meg minden szertelenségtől [...]
Most már jó esztendeje dolgozunk egymással szoros közelségben. És bevallom, hogy nem bánnám már, ha valami fogyatkozására akadnék, hogy egy kicsit leszálljon hozzám. De Áprily soha nem követ el sem szóban, sem tettben hibát. Kiáll minden próbát, kiállja még azokat is, amelyekben a legalattomosabb emberi gyöngeségek támadnak ellene.” (Áprily Lajos. In: A kor falára. Áprily Lajos emlékezete. Nap Kiadó, Bp., 2002. 60-61.)
*
Költészetében a folytonosságot a kolozsvári években a berlini Voggenreiter Verlag kiadásában 1926-ban megjelenő Rasmussen hajóján, majd 1929-ben a Hauptman-fordítást is tartalmazó Vers vagy te is jelenti, ez utóbbi – igaz, alig néhány új verssel – már az Erdélyi Szépmíves Céhnél jelenik meg. A költői ihletet azonban ezekben az években – úgy tűnik – háttérbe szorítják a mindennapi szerkesztői feladatok, amelyek, főképp addig, amíg Enyedről kell bejárnia az Ellenzékhez, nem csak idejét, hanem az alkotó munkához szükséges nyugalmát is megterhelik.
Ami ehhez szükséges számára, az olykor már Enyeden is nehezen volt biztosítható. Erről tanúskodnak 1922-től Reményik Sándornak írott levelei. (Az Áprily-Reményik-levelezésből Liktor Katalin állít össze közelebbről kiadásra kerülő kötetet, az alább idézendő leveleket – az eredeti helyesírást megőrizve – az ő szívességéből olvashattam.)
„Most, hogy pár napja érkezett leveledre válaszolok – írja Áprily Reményiknek 1922. szept. 23-án –, egész súlyával érzem hosszu hallgatásom felelősségét. Azóta lettem szűkebbszavú Veled szemben, mióta a költészettől is elszakadtam. Nincs közölni-, mert nincs kifejezni-valóm s a tehetetlenség panaszkodásaival sem Téged, sem az ú.n. Múzsát nem akarom untatni. Tökéletesen elégedetlen vagyok mindazzal, amit valaha írtam, s a nyár szinte véglegesen meggyőzött róla, hogy emelkedésre, mely kielégítsen, nincsen kilátásom. Keveset olvastam s nagyon sokat halásztam malmok és gátak táján, néha megcsudáltam s gyönyörködve mutattam meg a fiaimnak a malomkerék fölött lebegő szimbolikus gondolatokat keltő szivárványt. Meg is akartam énekelni s utólagosan bánom is, hogy nem tettem: nagyon-nagyon hasonlított volna az a vers egyik újabb radnaborbereki költeményedre.”
Egy bő esztendővel későbbi, szintén Enyedről kelt, de már a franciaországi tanulmányút utáni lelki állapotát is jelző levélben (1923. nov. 17.) így ír Reményiknek:
„Hosszu hallgatásom ideje alatt annyira elszoktam a megnyilatkozástól, hogy most szinte félve veszem a tollat kezembe. Levél-adósságom szégyenletesen felgyűlt, mióta egy neurasthéniás levéliszony annyira elhatalmaskodott rajtam [...]
Dijon (az elmaradt fülei nyár) nem használt az idegeimnek s mostani depressiomban is alighanem a dijoni munka fáradtsága visszhangzik. Ezekről és dijoni élményeimről ebben a keskenyhatárú levélben meg sem próbálom a beszámolást. Semmit sem írtam, csak vázlatosan kialakult uti-hangulatokat hoztam magammal. A mellényzsebemben van egy kis cédula, arra jegyeztem fel őket. Azóta – itthon – újakkal szaporodott a ’témák’ száma, de a megváltó vizet, mely ezeket a gát alatt felgyült hangulat-rönköket felemelje (Ismayer), hiába várom. Meddőségem szégyenével pironkodom hát idehaza, sehová sem kivánkozom. A pesti Pátria-estélyre sem, a kolozsvári Olimpiászra sem. S ez még talán a kisebbik baj. Itt nem részletezhető s maholnap teljesen megalázó körülmények miatt, nemsokára úgy érezzük magunkat, mint a szabad helyváltoztatástól eltiltott jobbágy 1514 után. Molter írta nekem: ’…így élek, megalázva, bolsevizált idegekkel, álhumorral’. Ennél jobban én sem tudnám kifejezni az állapotot. – Készülök elszakadni a tanári pályától, de nem megy. Közben az Atheneum ajánlatot tesz egy új kötetem kiadására. Semmim sincs. Hangulataim technikai kialakulásánál hovatovább mind magasabb a zenei ideál. Minden engedmény: gixer, minden gixer bánt és elvetélésre kényszerít.”
Később, már az Ellenzéknél elvállalt szerkesztői státusban, s a Kolozsvárra való beköltözés közeli reménységével, egy ingázás közben szenvedett vasúti baleset után lábadozva, 1926. május 3-i levelében így ír a néhány napot Köröskisjenőn, Olosz Lajosnál töltő, s Lovranára, az Adriai tenger partjára készülő Reményiknek:
„Már régebben szerettem volna kedves leveleidre levéllel válaszolni, de nem tudtam, mikor és mennyi ideig vagy Kisjenőn. Már harmadik hete, hogy itthon vagyok. Most is csak azt válaszolhatom, hogy a sebem nagyon lassan gyógyul. Vendégeimet nem a kapuig, csak az ajtóig kisértem el, ami nálunk meglehetős térbeli különbséget jelent. Tegnap (vasárnap) igaz, hogy merészebb dolgokra is vállalkoztam. Kocsit rendeltem és Járaival meg egy másik kollégámmal elkocsikáztunk nagyon szép tavaszi uton egészen Miriszlóig. Ezt az utat ezután minden vasárnap megteszem. Nem bírom már a bentülést. – szeretnélek vigasztalni kedves Sándor, beszélni Neked a neurastheniás idegrendszer szivósságáról s nagy teljesítőképességéről a szenvedésekben –, de előre látom pesszimista mosolyodat és hallgatok. Üdvözlöm a tengert, melyet magunkfajta ember csak akkor lát, amikor odaviszi szenvedéseinek különös átka vagy kegyelme. Igy is hiszem, hogy nagy érzéseket ajándékoz Neked, felfrissít és megacéloz, élettel tölt el és megtermékenyít.”
És ez a lelkiállapot nem változik akkor sem, amikor már nem kell Enyedről ingáznia: 1927. június 16-án, az első kolozsvári tanév befejezéséhez közeledve írja ugyancsak Reményiknek, aki akkor a pécsi szemklinikán kezelteti magát:
„Az iskolai évzáró munkák rohama miatt csak ma tudom valamennyire lecsillapitani a lelkiismeretem nyugtalanságát, amit kénytelen hallgatásom okozott. Nagyon-nagyon megörvendeztettél az ’időtlenség’ jegyében született új verseddel s rezignatiója ellenére is tiszta és harmonikus leveleddel. Természetesen arra következtettem belőlük, hogy a pécsi koncentrált kúra megtette idegeidre a maga megnyugtató hatását. Azóta más, kedvezőtlenebb híreket is hallottam rólad, melyekről szeretném azt hinni, hogy egészségi állapotodnak egy rövidebb ideig tartó ’hullámvölgye’ a forrásuk.”
Majd ismét egy levél, amelyben – ismét csak futólag – említi iskolai munkáját. Ez 1928. dec. 3-án kelt, a karácsonyi vakációt (és az első évharmadzárást) megelőző hajszában:
„Nehéz volna beszámolnom mindenről, ami elutazásod óta történt, olyan gazdag volt az őszi munka-programm. Legszebb élményem a szász irodalmi estély: nagyon intim és szép eredményekkel biztató lelki találkozás, melynél ott kellett volna lenned. Az ára is megvan természetesen: az idegek bosszuló reakciójában. Tordán felolvastam, Pen-klubról tanácskoztam, szülői értekezletet tartottam, egyházkerületi közgyűléseztem, szavaztam, szerkesztettem, tanitottam és szerkesztettem, imádkoztam és káromkodtam – csak azt nem csináltam, amit lényegem és a természet parancsa szerint tennem kellett volna: magamnak egy pillanatig sem dolgoztam. A végén megundorodtam a félbe maradt görög viziótól [az akkoriban íródó Ida-hegyi pásztorokról van szó], mint egy sokat hevertetett hullától s elmentem és felolvastam sorsát-eldöntő szándékkal Aladárnak. Szerette és nagyon biztatott a folytatásra s most itt vergődöm a folytatás diszharmonikus akarása s az elmélyedő és koncentrációt követelő munka brutális akadályai között.
Kiömlött belőlem ez a panasz, pedig talán zsilipek mögé kellett volna szoritanom. Már nem is panaszkodom. Ki tudja, milyen lelki megpróbáltatások hangulatán keresztül olvasod el ezeket a sorokat?”
*
Ez a vergődés elhúzódó és láthatóan vissza-visszatérő lelkiállapot Áprilynál. Pedig költészetének visszhangja kezdettől fogva egyértelműen pozitív volt, s nem csak pozitív, hanem költészete lényeges vonásait megragadó is. „A költeményei hátterében – írta má első kötetéről, a Falusi elégiáról Ravasz László – ott terjeszkednek valami távoli, komor nagyság elhalványított kontúrjai, s hozzájuk mérten, az arány nőttető erejében jelennek meg érzéseinek filigránjai. A távolságban megkisebbedett nagyság és a közelségben megnőtt kicsinység felelgetése adja ki verseinek különös dinamikáját: a völgy apró jeleneteibe minduntalan benéz a Montblanc távoli, óriás, szinte alvó szeme [...] A verselése virtuóz. Hajmeresztő nehézségeken zökkent át, s mi szinte elharapjuk a nyelvünket. De a következő pillanatban hálásan mosolygunk rá, mint a gyermek a vágtató lovasra a röpülő nyeregből.” (Áprily Lajosról. A Falusi elégia olvasása közben. Pásztortűz, 1921.162-163.)
Az Esti párbeszéd alapján így jellemzi őt Tompa László: „...halálos biztonsággal célba találó szavak, élesen kontúrozott, s mégis messze nyúló távlatokat mutató képek nem csak elvétve, itt-ott bukkannak elő strófáiból. Szinte minden strófája ilyen: bevégzett, finom műalkotás.” Alább pedig: „Ha a vers művészi korrektségéről, ideális formai bevégzettségéről beszélnek, beleértik ebbe rendszerint a szavak, sorok zeneiségét is. Az Áprily-versekben azonban ez külön is méltó a megemlítésre. Tiszta és tömören kifejező szavaiból valami csodálatosan édes kantiléna árad.” És: „Különös módon szórakoztató megfigyelni: mint frissülnek esetenként újakká régi igazságok. Ilyen régi igazság, hogy igaz költőnél a forma sohasem valami utólag a tartalomra készült és ráhúzott ruha, a kettő egyszerre lesz, a forma és a tartalom tulajdonképpen egy! Soha elevenebbnek és bizonyosabbnak ezt az igazságot nem éreztem, mint éppen az Áprily verseinek olvasása közben.” (Áprily Lajos: Esti párbeszéd. Pásztortűz, 1923/30.)
Reményik pedig, ugyancsak az Esti párbeszéd kapcsán – némely kritikai véleményekkel vitába szállva – felteszi a kérdést: „Elefántcsonttorony-költészet Áprily művészete? Tartalmilag is szűkkörű-e? Magába vonuló, élettől menekülő, mélyülve megfogyatkozó? Vannak, akik elismerve nagy értékeit, mégis ezt mondják. Én nem mondom ezt. Bizonyos, hogy van benne sok nemesen arisztokratikus vonás, és nincs demagóg vonás egy szikrányi sem. Bizonyos, hogy poézise nem számíthat zajos tömeghatásokra, de ha valaki, hát a tépett és megviselt erdélyi magyar intelligencia, ősi kollégiumok klasszikus kultúráján nevelkedett nemzedék meg kell értse az ő nemes tradíciók ősi földjébe plántált, nemes, tiszta modernségét.” (Esti párbeszéd. Áprily Lajos új verseskönyve. Ellenzék, 1923. aug. 5.)
Ezek a költői egyénisége lényegét megragadó megfigyelések, amelyek egyben elismerések is, nem oldják azonban azt a válságot, amelynek előjeleit már Tompa László megérezte az általa ismertetett kötet némely verseiben. A költő mintha a természetbe, az artisztikumba is menekülésszerűen kapaszkodna.
S valóban, a következő, már Kolozs-várt született verseket is tartalmazó kötete ezt látszik igazolni: már címadó versében, a Rasmussen hajójánban is „egy élet szimbólumát” látja Vita Zsigmond kifejeződni, hősében pedig „a XX. század fejlett technikai civilizációjában mindinkább elidegenedő, magányba sikló ember”-t. Szerinte a kolozsvári pályaváltás és a szerkesztői feladatkör, amelyet – későbbi vallomásai szerint is – annyira idegennek érzett magától, egyfajta menekülés volt ettől a válságtudattól.
De csak időlegesen.