Ha minden igaz, épp ebben a hónapban fejezik be Kertész Mihály – egészen a közelmúltig elveszettnek hitt – A tolonc című, 1914-es némafilmjének restaurálási munkálatait. Egyre bővül tehát azon, a nagyközönség előtt is bemutatható mozgóképek száma, amelyek segíthetnek „feltérképezni” a magyar Hollywoodként emlegetett, múlt század eleji Kolozsvár filmgyártásának Atlantiszhoz hasonlóan elsüllyedt világát. A felszínre hozatal, az egykori filmfőváros kincseinek előbányászása azonban mintha megélénkült volna az utóbbi években. Nemcsak a megmaradt filmek nyilvános kolozsvári mozibemutatója – e sorok írójának is volt szerencséje megtekinteni A vén bakancsos és fia, a huszár, Az utolsó éjszaka és a Világrém című filmeket – vagy a témában rendezett kiállítások jelzik ezt, hanem az a kiadvány is, amely talán minden eddiginél gazdagabb, illusztratív kép- és dokumentumanyaggal örvendeztette meg a magyar filmművészet és színjátszás „Janovics-korszaka” iránt érdeklődőket.
Itt ülünk ugyanis, szinte szó szerint, egy igazi kincsesládán, amelynek tartalma, a látszattal ellentétben, nem csak számunkra, az erdélyi és összmagyar kultúra számára lehet fontos. Sir Alexander Korda, Michael Curtiz és Victor Varconi földrészeken átívelő pályája bizonyítja, hogy a kincses város filmgyártásának aranykora (hangozzék ez bármily közhelyesen) egyetemes filmtörténeti értékeket rejteget. Világszám, mondhatnánk, a korai mozi mutatványos-attraktív jellegét is megidézve. A rekonstruálására tett megannyi kísérlet nem (lokál)patrióta bolondéria: a klasszikus amerikai, angol és kontinentális európai mozgóképtörténet univerzális érdeke – lenne, lehetne. Az biztos, hogy Balogh Gyöngyin és Zágoni Bálinton, A kolozsvári filmgyártás képes története 1913-tól 1920-ig című kiadvány szerkesztőin nem múlik a „kincsvadászat” jövője – ők megtették, amit, eddig legalábbis, tenni lehetett. Jordáky Lajos hiánypótló kézikönyve (A kolozsvári némafilmgyártás története 1903–1930, Kriterion, Bukarest, 1980) óta nem született átfogó igényű, leíró történeti munka erről a korszakról; félreértés ne essék, a Balogh-Zágoni-kiadvány sem az, mert nem ezzel az igénnyel készült – hiánypótló jellegét tekintve viszont teljes mértékben ott a helye Jordáky könyve mellett, a polcon.
A könyv láthatóan reprezentatív és ismeretterjesztő céllal készült: igazi „szép könyv”, amelynek tetszetős szerkesztésmódja és nyomdai kivitelezése alig hagy kívánnivalót maga után. Voltaképpen képeskönyv, album, amelynél nehezen lehet eldönteni, hogy a szöveg van a képanyag kedvéért vagy fordítva; a két réteg „összjátéka” mindenesetre igen jól működik. A kötet arculatterve – barnás-szépiás alaptónusával, szecessziós díszítőmotívumaival – tökéletesen idomul tárgyához: már küllemében is a századelő némafilmes hangulatát idézi. Képanyaga (állóképek korabeli filmekből, standfotók, filmplakátok stb.) hét intézmény – köztük a Magyar és a Román Nemzeti Filmarchívum, az Országos Széchényi Könyvtár vagy az Erdélyi Múzeum-Egyesület – és több magánszemély gyűjteményéből származik. A könyv szerkesztőinek stratégiája a majdhogynem láthatatlanná válás – az előszót és a képleírásokat leszámítva tapintatosan háttérbe húzódnak és átadják a terepet a korabeli dokumentumoknak, fotóknak, filmképeknek, sajtóbeszámolóknak, visszaemlékezéseknek. Nem szeretném, ha félreértenének, ezért óvatosan írom le: a képeskönyv hatásának titka – a pazar képi világon túl, természetesen – az, hogy az összeszerkesztett dokumentumrészletek a pajkos és önfeledt beavatottság érzetével ajándékozzák meg az olvasót; vagyis pletykálnak. Mert fontos ugyan, hogy az invenciózus színidirektor, Janovics Jenő hogyan építette fel a Proja–Corvin–Transsylvania filmgyártó birodalmat, ám talán ennél is izgalmasabb az, hogy mit gondoltak róla a színésznői; hogy milyen filippikákat zengtek a nemes színi mesterség hívei a szemtelen, ördöngös „kistestvér”, a kinematográf ellen (illetve az állandó mozgóképszínházak lokálpatrióta pártolói a vándormozik ellen); hogy az első Janovics-gyártotta film, a Sárga csikó forgatásán vízbefúlt egy fiatal színésznő... Az pedig a pikantéria non plus ultrája, ahogyan Kertész és Jászai Mari pengét váltottak a helyi sajtóban a tiszteletreméltó művésznő egyik forgatási balesete okán (az élvonalbeli dán filmiparon pallérozódott, kissé pimasz ifjonc rendező merészelte – a sajtó nyilvánossága előtt! – azt állítani: a nemzet nagy színésznőjét csak annyira viselte meg a tragikus malőr, hogy másnap már hajnalig dorbézolt, többek között az ő társaságában...); és így tovább. Egészében véve tehát egy kedélyes és atyafiságos hangulatú világ rajzolódik ki a könyv lapjain, lüktető, eleven, a művészetekre fogékony társasági életről szólnak a híradások – a Cinema Paradiso vidám és bohém hőskora ez. Közel egy évszázad távlatából visszanézve nagy a kísértés, hogy békebelinek nevezzük, ha nem tudnánk, hogy ezek az esztendők, az erdélyi filmgyártás legjobb évei történelmi szempontból bizony igencsak viharosak voltak. Éppen az a könyv szerkesztőinek nagy érdeme, hogy a kutatás eredményeképpen rendelkezésükre álló és szükségszerűen alapos szelekciónak alávetett anyag szeleteit oly módon rendezték egymás mellé, hogy az ne csak beszámoljon az illető világról, hanem képes legyen visszaadni annak hangulatát – pontosabban azt, amit mi az akkori idők hangulatának gondolunk, feltételezünk.
Azért ne gondoljuk persze, hogy A kolozsvári filmgyártás... egyfajta anekdota-gyűjtemény: a vonzó façade mögött rengeteg munka, szakmai elhivatottság és jól körvonalazható történeti rekonstrukciós szándék húzódik meg. A cél nyilvánvaló: minél teljesebb képet nyújtani erről a méltatlanul homályba veszett filmtörténeti korszakról, a filmgyártás akkori körülményeiről és – magukról a filmekről. Az igazán kemény diót nyilván e legutóbbi feladat jelenti, tekintve, hogy az akkor készült, közel hetven némafilm nagy része megsemmisült, elveszett vagy egyelőre fellelhetetlen – eddig ugyanis négy alkotás került elő. (Megjegyzendő, hogy e filmek nem elhanyagolható hányada – hála Janovics kiváló menedzseri képességeinek és határozott, a nemzeti sajátosságokra építő esztétikai koncepciójának – nemzetközi porondon is sikeresnek bizonyult.) Ennek az újraalkotási szándéknak a szellemében keltettek életre három elveszett filmet: A kölcsönkért csecsemők, az Éjféli találkozás és A kancsuka hazájában fennmaradt filmfotók, forgatókönyvrészletek, tartalomleírások segítsével elevenedik meg, mintegy képregényszerűen. A kötetvégi filmográfiai lista és – főként – a kolozsvári némafilm-színészek arcképcsarnokának összeállítása pedig az információközlés eszköze és a főhajtás gesztusa egyszerre.
E megfakult, kopott és „újraszínezett” képeket elnézegetve nehéz nem arra gondolni – bármily történelmietlen és egyben szakmaiatlan felvetés is ez –, hogy mi történt volna, ha Kertész itthon készítheti el (egy másik) Casablancáját vagy ha Korda nem VIII. Henrik, hanem Mátyás király magánéletét vitte volna vászonra. Ha más nem, ez az illúzió végképp az örökségünk marad.
A kolozsvári filmgyártás képes története 1913-tól 1920-ig. Szerkesztette Balogh Gyöngyi és Zágoni Bálint. Filmtett Egyesület – Magyar Nemzeti Filmarchívum, 2009.
