Egy szingli könyvtárosnő ügyefogyott kalandjai némi családtörténettel megspékelve – elhamarkodottan ezt válaszolhatnánk, ha össze kellene foglalni, miről szól Lovász Krisztina új kötete, az Adélka szerint. A füzérszerűen egymásba kapcsolódó novellák látszólag egy könyvtároskisaszszony katalógusokba vesző, ETO-jelzetekkel teletűzdelt hétköznapjait és sikertelen párkereső akcióit tárják az olvasó elé, amelybe élő és már rég letűnt női rokonok is bekapcsolódnak lelkes buzgalmukkal. A felületes sommázást a cím is megerősíti: az Adélka név a kamaszlányok naiv lektűrjeit juttatja eszünkbe, és egy olyan sablontörténet képzetét kelti, amelyben a „szimpatikus” hősnő nagy nehézségek árán – de a könyv végére szükségszerűen – elnyeri a megérdemelt boldogságot.
A nyitónovella, A duggófüggöny-készítés elméletének eseménysora is első olvasásra úgy tűnhet, hogy egy érzelmes románcra hajaz, s csupán a fogyaszthatóság kedvéért vonta be egy kevés irodalmár-mázzal a szerző. Az alaphelyzet egyszerű: a középkorú, de nem túl sikeres író találkozása rajongójával, az izgatott, régóta várakozó lánnyal, aki „mint mentőövet a pocsolyába, nyújtja felé a dedikálandó könyvet”. Majd a menetrendszerű találkák következnek, és végül a meg nem érdemelt, de mégis bekövetkezett csalódás. Nem tűnik jó kezdésnek, de az események banalitását hamarosan olyan mondatok oldják fel, mint: „Mesénk egy Hamupipőke-Hófehérke történeti hibrid, ez mostmár világosan látszik, de a szerepszemélyiségek, az archetípusok még nincsenek körvonalazva (…)”, „Belegondolt, hogy milyen lehet egy társadalmi szelet feje, pláne kettőé? Vagy egy kétfejű szeletről lenne szó inkább, amire még egy koronát is helyezünk ráadásul, ez roppant módon szórakoztatta” stb. Az ezekhez hasonló kijelentések révén emelkedik ki a történet a tisztán populáris dimenziójából, és érezhetővé válik az elbeszélő reflexív beállítottsága. És valahol ezen a ponton változtat az olvasó is a kezdeti szkeptikus hozzáállásán.
Az előzetes negatív feltevések, az elkapkodott leegyszerűsítések tehát nem igazolódnak be, pár oldal után ugyanis kiderül, hogy Lovász kötete a vártnál sokkal komplexebb olvasmányélményt nyújt. A könyv élvezhetőségének titka az enyhe humor és a finom irónia, amely lehetővé teszi, hogy az esetleges fanyalgással fogadott témák, szereplők is lassanként olvasóközelivé váljanak, és kezdeti fenntartásainkat feladva mi magunk is belegabalyodhassunk Adélka történeteibe. Az ironikus hangnem végigvonul a novellákon, s szellemes sziporkáival mosolyt csal a legmorózusabb olvasó arcára is. Néhány esetben azonban túlzásba esik. A bölcsészélet ironizálása szórakoztató a kötelező öltözék – pulóver, hosszú kötött sál párosításával – és az „irodalmi szalonok” bemutatásával, de a finnugor nyelveket oktató tanárnő története már erőltetettre sikeredett. Szintén nagyfokú kreativitásra vallanak a szójátékok, de túl is lehet velük feszíteni a húrt: „a lívek lettek lettek már, és a vótok is annyira tétentókok vótak” vagy a „Mari asztrológiájának mari elemei” inkább elkedvetlenítenek, mintsem a könyv továbbolvasására buzdítanak.
A néhány elcsúszott szójáték ellenére azonban Lovásznak sikerül könyve egészét egy izgalmas játék terévé alakítania. Ezt elsősorban a vendégszövegekkel éri el. A különböző regiszterekből származó intertextusokat könnyedséggel építi be saját novelláiba: Heidegger-, Newton-, Kemény Zsigmond-idézeteket ugyanúgy találunk, ahogy fiktív weboldalakról is néhány „kopipésztelt” sort. Néhol nemcsak részletek, hanem egész szövegtípusok keverednek: a jegyzőkönyv a szentek életével vagy a divatbemutató konferanszié szövege az ETO-szám szerinti besorolással. Az egyes novellák végén lábjegyzetek állnak, amelyek hol valós, hol kitalált művekre vezetnek tovább, természetesen céljuk nem a szakszerű pontosítás, hanem újabb lehetőségek felvillantása a köteten kívüli és belüli valóság más szeletei felé. A szövegvilág játékosságát érzékelteti az a megoldás is, hogy a könyvben szöveg és rajz nem válik radikálisan szét, inkább egymásba simulnak, kölcsönösen értelmezik egymást.
A novelláskötet egyik alapvető témája kétségtelenül a szingliség. Hogy a végzet okozta állapot ez, esetleg az „emancipált” nő választott életmódja vagy csupán divathóbort, arra nem ad választ a könyv, de nem is lényeges. Inkább arra érdemes figyelni, hogyan teszi az elbeszélő a szinglilétet a kötetet átfogó játékos irónia részévé, hogyan bonyolítja, alakítja mosolyt fakasztó, néha hebehurgya kalandokká a lány párkereső kísérleteit. Nem heroizálja a könyvtárosnő egyedülállóságát, a kezdeti feltevések ellenére nem is formál alakjából szívszorító románchőst vagy modern Hamupipőkét, és a történetnek sikerül elkerülnie a kommersz Bridget Jones-típusú sztorik útvesztőit is. Ha már mintát keresünk, akkor Adélka figurája ezekben a szituációkban valamennyire az Amélie című film főszereplőjét idézi meg, s ezt a sejtést az is alátámasztja, hogy bevallottan a filmből kölcsönöz néhány ötletet. Adélka aktuális vőlegényei képtelen figurák, jókora balszerencsével kell születni, hogy ilyen bagázst összeszedjen valaki: film nélküli filmrendező, dzsentri-imázsú úrifiú, fővárosi Túri Dani stb. Közös vonásuk, hogy mindannyian hamar lelépnek a szülők – főleg a papa – nagy szomorúságára. A „férfivadászat” csúcspontját a Főzős esetében éri el, aki a történet szerint elsősorban könyvtáros kisasszonyokra veszélyes nemzetközi bűnöző, és a végkimerülésig kényszeríti sütés-főzésre áldozatait. A Főzős révén nemcsak a peches párkeresés válik az irónia célpontjává, hanem a krimiszál beépülésével a modern bűnügyi történetek sablonjai is kifigurázódnak. A felfogadott nyomozók, Hector és Berlioz lelkesen és minden energiájukat beleadva fognak hozzá a nyomozáshoz, azonban az ügyet végül a megbízónak kell megoldania egy zacskó félig kiolvasztott, lejárt szavatosságú halrúddal. A szokatlan szerepcsere azonban mit sem ront a detektívek önbecsülésén. Ugyanígy a Főzősre háruló csábító- és a könyvtáros kisasszonynak jutó áldozatszerep se vehető komolyan, anynyira kifordulnak a jól bevett sablonok.
Bármennyire meglepő, a történet a kötet utolsó novelláiban válik igazán izgalmassá. Ezekben derül fény arra, ami eddig könnyedén elkerülhette az olvasó figyelmét, vagyis az, hogy Adélka identitása korántsem egyértelmű. Az idáig rejtőzködő Adéle Harvey bemondónő, tetétleni kastélytulajdonos színésznő, ugyanezen a néven publikálni akaró szerző-elbeszélő és a befőtt nélküli (befőzetlen) nagymama szerepét betöltő Adélka néni mind előbukkan, és felszámolja az olvasó biztosnak gondolt támpontjait. Adélka alakja megsokszorozódik, s olyan „ördögi” játékot űz velünk, hogy képtelenek vagyunk a személyét beazonosítani. Az identitás-keveredést a zárónovellában tovább zavarosítja a „szerzőnő” és a „kiadó” megjelenése, mindketten olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, olyan emlékeket elevenítenek fel, amelyek korábbi novellaszereplők sajátjai voltak. A szerző ellátogat saját történetébe, találkozik egyik hősével, de ő maga is saját kreatúráihoz válik hasonlóvá. Adélka jellegzetes tárgyai, a dugófüggöny, a csipkekesztyű és a halkonzerv – amelyek motívummá növik magukat a történetek során, a lány sikertelen párkereső útjainak motívumaivá – a szerzővel tárgyaló kiadó tulajdonában vannak, aki relikviaként őrzi őket. Már önmagában ez is jelzésértékű, de még egy utolsó csavarral elő kell állnia a történetnek: a kiadó meghívja estére magához az írónőt. Mi lehet mindennek a vége? Talán az egyik Adélka-változat szinglisége számolódik fel ezúttal? Vagy az egész kezdődik elölről? Megnyugtató válasz nincsen, de a befőzetlen nagymama biztosan „mosolyogva horgolja tovább a történetet”. A valóság egy másik, általunk még nem ismert szeletében.
Lovász Krisztina: Adélka szerint. AB-ART Kiadó, Pozsony, 2009.
