Krisztus szenvedése és kereszthalála csodálatos alkotásokra ihlette a világ legnagyobb alkotóit. Azt hiszem, hogy a képzőművészet hatolt a legmélyebbre a biblikus események ábrázolásában. Fantasztikus színekben, mozdulatokban keltették életre a fájdalom, a halál és a megdicsőülés ezernyi mozzanatát. A zene, amely mindig is hajlott a képi ábrázolás felé, méltó társnak bizonyult és szorosan is simult a festmények, szobrok világához. Manapság a film zárkózott fel e két művészeti ághoz, mintegy egyesítve a látvány és a hangzó effektusok egymást erősítő szerepét. Főleg Zefirelli Jézus-filmje közelíti meg ezt az összefonódást.
Hosszú évekkel ezelőtt, amikor a modern zene harmóniavilágának elméleti rendszerezésével foglalkoztam doktori értekezésemben, került a kezembe Heinrich Schütz Dialogo per la pascua című, a 17. század első feléből származó művének egy páratlanul modernek ható akkordsora. D-dúr, B-dúr, G-dúr és E-dúr akkordokat fűzött egybe Jézus kínszenvedésének zenei ábrázolására. Rendkívül megragadott ez a sajátos harmónia-effektus hiszen majdnem a 20. század harmóniai gondolkodását vetíti elénk. A modern zene disszonanciái, különös harmóniafordulatai passio-zenék lennének? A szenvedés, a fájdalom, a félelem, a halál zenei megjelenítése a 20. században szinte minden mozzanatát áthatja a zenének. Akkor is jelen van, amikor a cím, az esetleges program vagy a zeneszerző magyarázata erre még csak nem is utal. Saját zenémben is minduntalan átlendülök ebbe a passió-világba. Amikor ezt felismertem, kezdődött az a folyamat, amelyben tudatosan törekedtem, hogy legalább egyes műveimben kimeneküljek a passió-hangvételből.
Azt hiszem, ez sohasem sikerült nekem teljesen. Huszadik századi emberként ez nem is sikeredhetett: a keresztút stációit éljük meg újra meg újra. Egy ilyen pillanatban bukkantam egy nagyon szép, régies hangvételű versre Domokos Pál Péter Kájoni-kötetében (Cantionale Catholicum): „Emlékezzünk mi hívek Urunknak hatalmáról, / Érettünk lőtt kinnyáról, kinnya közt hét szaváról”. HÉT SZÓ! Szörnyű kínok közepette, a keresztfa magasából, Ég és Föld között lebegve, a halállal viaskodva mit mondhat az Ember Fia? „… legyünk bizonyosak Christus Emberségéről” – mondja a további verssor, nagybetűvel kiemelve az Emberség szót. A kilencedik szakasz zárósorai: „Engedd azért mi Urunk, hogy Szent dicsősségedre, / A’Szentséges igéket hidgyük idvességünkre.” Nemes pátoszú, ünnepélyes szöveg méltó versszak-kerete a közbelső hét szavának, hét IGÉJÉNEK. A Domokos Pál Péter hozza illesztett dallama „Patris sapientia” latin szövegével d-moll tonalitással méltó a vershez, a belőle kibontakozó drámához.
A magyar szöveg nemes veretű régiessége, naiv őszintesége, közvetlensége egyszerre vonzott és taszított, itt a 20. század végén. De bennem maradt, tovább visszhangzott tudatomban, és várta, hogy zenében oldjam fel. Fülembe csengett Schütz akkordsora. Körülbelül pont akkor keletkezhetett, amikor ez a magyar vers is megszületett. Ez a két világ zenémben várta összefonódását. Mindez csak impulzus maradt volna, ha a szöveg nem fed fel számomra még valamit, egy gondolat-szikrát, valamit, amire a helyzet drámaiságában nem is gondolnánk. „Heted szavában Urunk szép csendes elméjében, / Ő Szent Lelkét ajánlá Szent Attyának kezében.” Mélyen bevésődött tudatomba az a három szó: „szép csendes elméjében”. A kínszenvedésen, a halálon úrrá lenni „szép csendes elmével”?! Szomjúhozva, a miért hagytál el kétségbeesésében, az El-végezetetett kiáltozva után megőrizni elménk szép csendes voltát, ehhez hatalmas hit, lelkierő, kozmikus kitárulkozás kell. Mi végigjárjuk a keresztút stációit, de fel tudunk-e emelkedni a végső „Atyám lelkemet leteszem Szent kezedben” ELCSENDESÜLÉSÉHEZ? Ez a gondolat járja át Haydn művét is Die sieben letzten Worte unseres Erlösers am Kreuze (Megváltónk utolsó hét szava a Kereszten). Húsz évvel ezelőtt írtam ezt a művemet, akkoriban hallottam először Haydn művét itt Kolozsváron, amely tisztán zenekari muzsika hét lassú tétellel, amit egy bevezető tétel és egy Földrengés zárószakasz keretez. Gondolatban, lélekben Haydn emlékének ajánlottam zenémet.
