"...nincs fegyverszünet, sem vadászati tilalom"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 8. (550.) SZÁM — ÁPRILIS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Király László
Költemény a ládafiában…
… és a falvédőn
Karácsonyi Zsolt
A puszta alkotásban - Interjú KOVÁCS ANDRÁS FERENC Kossuth-díjas költővel
Varga Melinda
LÁSZLÓ NOÉMI: „Megbecsült hobbiköltő vagyok”
SZÁLINGER BALÁZS: „Semminek nem kell megfelelni”
BOGDÁN LÁSZLÓ: „Az asszociáció sötét mezőin bolyongó árnyak, történetek”
FEKETE VINCE: „Egy jó vers megírása felér egy díjjal”
Szőcs István
Ha történész volnék... (Moraj, mors, murva, Morava)
ANCA MIZUMSCHI
Versei
VASILE ERNU
Született a Szovjetunióban (Născut în URSS) (részlet)
LUCIAN DAN TEODOROVICI
A paplan
Dávid Gyula
Szerkesztői asztal és tanári katedra Áprily Lajos Kolozsváron: 1925-1929 - Folytatás előző számunkból
Szabó Róbert Csaba
Faluregény
POTOZKY LÁSZLÓ
A Fáklyahegy
Muntán Emese
„Vannak, akik nagyanyától születnek”
Oláh András
Versei
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - PATRIS SAPIENTIA
Májusi évfordulók
 
Karácsonyi Zsolt
A puszta alkotásban - Interjú KOVÁCS ANDRÁS FERENC Kossuth-díjas költővel
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 8. (550.) SZÁM — ÁPRILIS 25.

– Kedves András, mit szólt Lázáry René a Kossuth-díjadhoz, ő már évtizedekkel ezelőtt tudta, hogy megkapod?

– Olvastam egyszer, valahol a Lázáry-hagyaték szétszórt részletei között, egy elmaszatolt cédulán, egy remegő írással odavetett, enyhén rejtelmes feljegyzést, miszerint a mi Renénk (ha szabadna így szólítanom őt, ükapámat a hejdeszép magyari szavakban), szóval, a mi Sándorunkat, azaz az én legsajátabb Renémet és Sándoromat, egészen pontosan 1910. március 15-én hirtelen elnyomta egy röpke, délutáni álom, s valóban nagyon el- és megnyomhatta szegényt, mert pillanatnyi pihenésében valami roppant nyomasztót, valami kiváltképpen horrorisztikus képtelenséget álmodhatott, hiszen a magyarság és világforradalom számára jeles nap dátuma alá, egy sebtiben kitépett noteszlapra odakaparta karcos tollheggyel, hogy: „Kettő után szieszta. Váratlanul elaludtam az ősrégi, bécsi Schöberl kávészínű karjai közt, édesdeden… És aztán megláttam őt! Borzasztó volt, ahogy ellengett, föl-föllobogott előttem: egy veritábilis rémlátomány! Mily múltidő, s minő jövendő! Rögtön fölébredtem, szinte fulladozva… Azóta is hihetetlen, mert jól láttam, node kit is, mit is láttam, s legfőképp miért? Cauchemare et Absurdum. Túl sokat ehettem ebédre… Pedig a hagymás, kissé francia krumplisaláta a zsengén faggyas, elomló sült báránnyal eddig még sosem ártott… S az öreg sőberli is mindig pazarul fungált. Attól tartok, hogy vagy az étrenden, vagy a fekvésen kellene változtatnom… Esetleg az életemen? Nehéz dolog az ízlés. Hát még az elegancia! Ezen még elgondolkozom. De azért az a hypnosi visio horribilis rettenet volt! Csak az az álom, csak azt tudnám feledni!” Idézet zárva. A kérdés, kedves Zsolt, viszont nyitott marad, mert nem tudom, nem sejthetem, miről, kiről s mit álmodott Lázáry akkor délután? A Kossuth-díjat csak tragikusan későbben találták fel arra elhivatott és kiérdemesült elmék és közemberek. René viszont Kossuth apánkat csak szoborban és utcanévben láthatta, hallhatta, járhatta itt, Marosvásárhelyen… Ő még igen, és szerencséjére, mert egy évszázad szállt, zúgott el Erdély fölött – s azóta Marosvásárhelyütt már se Kossuth-szobor, se Kossuth utca.

– Mit gondolsz a díj névadójáról, szerinted melyik alakmásod alkotásai állnak legközelebb hozzá, kivel társalgott volna szívesebben, Jack Cole-lal, Calvussal, esetleg Kovács András Ferenccel?
– A díj névadójáról az egész magyar 19. századot szoktam gondolni, a maga ellentmondásos nagyságában, sokszínű teljességében. Kossuth Lajosról pontosan úgy szokok gondolkodni, amiképpen Széchenyi Istvánról is, sőt Wesselényi Miklósról, Kölcsey Ferencről, Vörösmarty Mihályról, a Tízek Társaságáról, Görgei Arthurról, Deák Ferencről vagy Eötvös Józsefről is – a névsor persze dicső, bőséges és folytatható volna. Hálistennek, elég gazdag vala a 19. század... De nem tudom, hogy Kossuth kivel és pláné miről társalkodott volna szívesen? Calvusszal a római jogról avagy a szónoki tehetségről? Jack Cole-lal talán az amerikai költő egyik híres fölmenőjéről, Kálmáncsehy József negyvennyolcas honvédtisztről? Kovács András Ferenccel aztán meg végleg miért, miről is? Hiszen az ősi Kovácsok akkoriban csak szegény jobbágyok, földtelen parasztok vagy uradalmi cselédek valának a Maros mentén... Az anyai, az Elekes-ág pedig a székelységben, Udvarhelyszék falvaiban szerte, és főleg Bözödön... Ám Lázáryval minden bizonnyal társalkodhatott volna már a turini remete, ha összefutottak volna Torinóban, de erről egyelőre sehol sem olvastam még, habár attól ellappanghat valahol...
– Ha már különböző korokban élő alakmásaidról esett szó, te mely történelmi/irodalmi időszakban élnél a legszívesebben?

– Ismerős, játékos a kérdés. Elégséges rutinnal megpróbálhatni válaszolni rá. Improvizáljunk, vegyük komolyan, és vegyük sorra komolytalanul, szerintem kezdjük Mezopotámiától és Egyiptomtól, aztán Szophoklész vagy Euripidész Athénja következend, majd a hellenisztikus Alexandria, hol Kavafisz is élt, és Horatius ideje, minden esetre Róma, vagy egy tiburi, sabinumi birtok, fényűző villával, és Augustus alatt vagy az Antoninus-dinasztia korában, Marcus Aureliusszal bezárólag, aztán a középkor, a trubadúrok és a vágánsok virágzása, Abélard és Dante világa, nem is szólván Villonról, Janus Pannoniusról vagy Mátyás királyról, majd az ún. reneszánsz Itáliája, mondjuk Toszkánája, természetesen Firenzéje, vagy Tintoretto és Veronese Velencéje, vagy a Tudorok és a Stuartok Angliája, hogy Shakespeare-t meg sem említsem, sem a barokk Spanyolhont, s főképp nem XIV. Lajos aranykorát, és pláne nem a teljes 18. századot, no akkor, ott bárhol, de persze csak, mint filozófus, márki, kalandor, udvari piktor, szabadgondolkodó, színműíró, szoknyapecér, enciklopédista, polgár és zeneszerző, no meg a 19. század sem rossz egy magamfajta romantikusnak, de még az elegáns századvég sem, persze, csakis Párizsban, hogy aztán a legnagyobb nyilvánvalóságot, a Nyugat óriási korszakát el ne felejtsem, szíves örömest, s lehetőleg Budapesten... Abban a kompániában... Mert az irodalomban, a szavakban és a jelenben élne, lakozna legszívesebben az ember, s mindig akkor, abban a pillanatban és ott, ahol éppen van, vagy éppen nincs, olykor meg egyáltalán nincs. Sem múltban, sem jelenben, s még a jövendőben sem. Ennyit a nagyságról és az utókorokról.

– Költőnek talán még manapság sem szégyen, ha a jövőbe lát, te mit látsz, mit szeretnél látni a jövendő tereiben?

– Szégyen ide vagy amoda, nemigen láthatok én a jövőbe, s nemcsak azért, mert a váteszi poétapózoknak eléggé befellegzett, mivel lassanként fölhígultak a harsány szégyentelenségben s az elvakult butaságban, a heveny eszmeködökben, a hősi dühökben, az agyzsiger hagymázaiban, hanem azért is, mert a jövendő talán csak egy meghosszabbított, folyamatos, körkörös és enyhén elliptikus jelenidő, sőt végtelen jelenidők vissza-visszatérő sorozata. De a jelenlét mozgat mindent. A jövendő tereit pedig nem értem, nem sokat tudok róluk. Pedig ha volnának, akkor boldogságot, elég bölcsességet, békés szívet, türelmet, kultúrát, ízlést, eleganciát, nyitottságot, szabadságot, szellemet, értelmet, szeretetet, szépséget, szerelmet, mosolyt, életet és örömöt szeretnék látni bennük. Még akkor is, ha ez a tizenhét vagy százezer dolog kívánságul, így, egyszerre túl soknak, temérdeknek tűnhet. Szép és jó volna belakni, s mind beutazni őket, ezt a maradék földgolyót és ezt a mégiscsak csodálatos mindenséget. Voltaképpen csekélység, semmiség – oly kicsiny óhaj ennyi, s olyan nagy a világ, az élet, s akkora maga az irodalom!

– Mikor gondoltál legelőször arra, hogy egyszer majd átvehetsz valamiféle irodalmi díjat?

– Nálam nem volt ilyen legelőször... Legelőször sem, és legutóbbszor sem – én sosem gondoltam ilyesmire, csak írtam, mert szerettem, mert örömöm telt benne, s ez így volt természetes. És számomra azóta is ez a lehető legtermészetesebb, legszebb állapot: a gyönyör tetőfokán, magában a gyönyörben elmerülten, az adni tudás kivételes boldogságában és művészetében nem gondolhatni hálára, semmi köszönetre, semmi jutalomra... Szeretkezéskor a majdani busás avagy bujás fizetségre? Csak vonzás és együttlét van. A nagyravágyó sóvárgásokat, a pillanatnyi, ám űrbe illó hírnevet, a sikeresség összeomló délibábjait, a poszteritás hamis dicsfényeit hamar felejtsük el, hessentsük el – megrontanak különben könnyedén. (Mimagunkat, s azt is, amit szeretünk, sejtünk, tudunk, csinálunk, avagy csinálni próbálunk e létben.) Ha van, ha lesz díj, bármi jutalom – az mindenkit majd úgyis megtalálhat, mert jóelőre s rögtön ott van ő, ahol nem is keresnéd... Ott rejtőzik a puszta alkotásban, magában a megteremtődés és megformálódás szép, sokezernyi folyamatában – az írás fölszabadító, szerelmes, boldog aktusában
 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében