2006. április 15.
Kórházban ülni nagyon érdekes. Főleg, ha nem tudod, hogy kerülsz oda, csak halvány emlékeid vannak, valami mentőről, a kapusról, aki kitárja a hordágy előtt a nagyajtót, az asszonyról, akinek a kétségbeesett arcát nehezen felejted el, de akinek elől volt a helye a sofőr mellett, semmi ilyen kézszorongatás hátul, sőt, mint a filmekben, lóg ki belőled valami perfúzió, sejtések egy nagyon rendes mentősnőről, utána a sürgősségin egy atyai orvosról, aki magyarul magyaráz neked, hogy mit, arra persze nem emlékszel, mint ahogyan a neurológián az éjszakás román doktornőre sem, csak a pecsétes pólójára és a borzas hajára, ellenséges, persze, én is az lennék, ha hajnali fél négykor felköltenének, bár ezért fizetik, ugye, és valami injekcióra.
Másnap a vizit, a kollégák megnézik az új fiút, egy sincs ötvenen innen, a nővérkék, rezidensek következetesen fiúnak szólítanak, egyes takarítónők lazán tegeznek is, vannak nagyon szép és nagyon fiatal gyakornokok (?), vagy frissen végzettek, tipikus román szépségek, ők egy mukkot sem tudnak magyarul, míg idősebb kollégáik a magyar bácsikákkal magyarul beszélnek, törik, de rendben van, velem azért sem, egyet kivéve, alig várom, hogy ő következzen, nem elég nekem a konyhanyelv, amelyet naphosszat kell hallgatnom, szerencsére az egész szobának a Rapid a kedvence, viszont Gigi Becali az Isten egyeseknek, mert nem ül a pénzén, hanem házakat épít az árvízkárosultaknak, kíváncsi lennék a tulajdonlevelekre, de ezt nem merem mondani, mert a félholtak feltámadnának és meglincselnének. Fele-fele arányban vagyunk magyarok és románok, inkább románul beszélnek, a volt iraki vendégmunkáról, a kollektívről, a gyermekeikről, legtöbbjük Magyarba’ van, sőt, a kedvenc takarítónőm gyermeke is, aki sült román, de a Darált hús-konzerv címkéjét velem fordíttatja le, hirtelen nem jut eszembe a darált szó román megfelelője, kisegít az egyik koma, akit eddig románnak gondoltam, ezek szerint magyar, ilyen vicces kórtermünk van.
Apropó Isten: minden szobában van egy hangszóró, ahol délután hattól rendszeresen román nyelvű misét közvetítenek, igaz, le lehetne kapcsolni, de minek, ugye, amúgy is elég monoton, az ember füle megszokja, nyugodtan lehet olvasni mellette, én főleg Rejtőt, illetve napilapokat, érdekes módon kezdem elveszíteni az érdeklődésemet a napilapok iránt, nem is csoda, a kórházon belül teljesen másképpen folyik az idő.
Az asszony mindennap meglátogat, „feltölti az éléskamrámat”, mert a kórházi koszt ehetetlen, pótolja az olvasnivalót, István barátomtól kaptam egy CD-lejátszót, fülhallgatóval egészen be tudok zárkózni, nem mintha ellenséges lenne a környezet, vagy ilyesmi, csak nem az enyém, magamban az enyém vagyok, és erre még a jazz is ráerősít, de mise alatt Iron Maident hallgatok, nem tiltakozásképpen, hanem csak úgy, jó hangos.
Mindennap legalább egy órát lógok kényszerűségből a perfúzión, ekkor is jól fog zene, nézem, ahogy csepeg ez az izé, még valamit belenyomnak, számolom a cseppeket, vagy zenét hallgatok és bámulom a plafont, a vége szar, amikor kiürül, mintha húzná a vénámat (az egyik asszisztensnő még csak ki sem lyukasztotta a műanyag tartályt, képzeld el, amikor a vénád húzza be a folyadékot, és a flakon csak horpad, csak horpad, mintha azt is be kellene szippantanod, na, az fájt is).
Meglátogatott édesanyám, nagyon jól esett, igaz, azt mondta, meg is halhattam volna, most kaptam még egy esélyt. És hogy nem szeretné bármelyik gyermekét eltemetni.
Én, spec, nem akarok meghalni.
(Később)
Nagyon izgalmas: a férfiaknak mámeg diazepam-injekció, alszik is az egész banda, mint a fene, a nőknél meg buli van, röhincsélnek. Én egy üveg teával kint a folyosón írok azon a kis kerekes asztalkán, amelyen a gyógyszereket szokás betaszajtani. Rákérdeztem a nővérkénél, minek a diazepam, egyfelől az a válasza, hogy felírta a doktornő, másfelől, hogy aludni tudjunk, a szobatársak szerint meg azért, hogy ne zavarjon a zsúfoltság. Ugyanis, szakszóval, „deratizálnak”, magyarán fertőtlenítenek, ezért a férfiakat bezsúfolták egy szobába, nekem csak egy hármas – igaz, kipárnázott – szék jutott, Bicebóca a kemencepadkán, hadd fertőtlenítsék a termünket. Igen ám, de utána a nőket költöztették be a „mi” szobánkba, hogy az övéket is fertőtlenítsék, nagyon élvezik, becsszó, mintha bentlakásban lenne az ember. Mozgásterünk kb. egy szűk L-alakú folyosó, egyik leágazása az udvarra vezet, ott lehet cigarettázni, habár nekem tilos. Ilyenkor esténként azért mindenki a budiban cigizik, a szúnyoghálón pont egy normális, cigaretta-kipöccintős lyuk van égetve. Egyetlen baj van a budiban való cigizéssel: az öregebbje felváltva jön pisilni, pontosabban csoszog, húzza a lábát, kopog a botjával. A szélütöttje bottal együtt kapaszkodik néha mindenben, az ajtókat belülről zárni nem lehet, könnyen előfordulhat, hogy ajtóstul esik rád, rutin kérdése, ha hallod a bot koppanását, akkor kézzel vagy lábbal kitámasztod.
A szolgálatos nővérek nem tudom, milyen időközönként tartanak őrjáratot, én úgy az esti ellátás és a reggeli gyógyszerezés között nem láttam még őket, mintha éjszaka nem halhatna meg senki. Mi pedig be vagyunk nyugtatózva, tőlünk a szomszéd akár fuldokolhat is, ha a horkolására nem ébredek meg, hogy’ ébrednék meg a halálhörgésére. Enyészet, ez a jó szó, tetten érhető az enyészet. Mintha az öregek otthonában lennél, végkiárusításon. De van ebben valami báj, hogy szigorúan külön vannak választva a hímneműek a nőneműektől, még egy közös szalon sincs, vagy egy tévészoba, ahol a haldoklók utolsó leheletükkel egymásnak örök hűséget fogadhatnának, vagy ilyenek, Rosalinda mintájára, semmi, ha visszacseréljük a szobákat, akkor ugyanez fog folyni. Most mindenki ellenségesen figyeli – a női pisilők –, mit is csinálok itt, mi ez a masina a kezem alatt. Viszont az összes alkalmazott nő. Képzeld el a szép, ifjúsága teljében lévő asszisztensnőt, amint sétálni kíséri a járókeretes nénikét. A női devolúció mintahelye. Ilyen lesz az összes bálványod, kisfiúkat hoznék ide, hadd tépjék le a posztereiket. És nem vagyok hímsoviniszta, Brad Pitt is itt taknyol, le van bénulva félig, nyög, csak én férfiszemmel nézem a világot, semmi semleges megfigyelő szubjektum. Hogy ilyen leszek, az az én bajom.
Még senkit sem láttam fogat mosni, és az rendben van, hogy egy félbéna nem megy zuhanyozni (ez nekem csak jó, az egy szem zuhanyzónál nincs tumultus) – viszont az éjszakai hangok mindent megérnek. Ha zeneszerző lennék, simán megírnám belőlük a Sorsunk szimfóniáját. Ez lesz belőled, haver.
Most adjunk a diazepamnak, menjünk lefeküdni.
2006. április 16.
Most gyorsan, mielőtt még jönnének a diazepammal.
Sikerült visszaköltöznünk a „szobánkba”, sőt, akkora szerencsém is volt, hogy az ablak mellet kaptam helyet, a sarokban, pont ahol szeretem. Ma semmi érdekes nem történt: meglátogattak anyósomék, rengeteg kaját hoztak, a fene tudja, hogy fogom megenni, de sonka, és az énáltalam rendelt flekken, valahogy csak legyűröm; ezen kívül beinternáltak még két beteget, az egyiket gyorsan ki is internálták, mindkettőnek megcsapolták a gerincét, érdekes, a látogató rokonságot kiküldték, mi, betegek, maradhattunk végignézni, igaz, egyesek átestek ugyanezen, másoknak talán intő jel, vagy micsoda. A kiinternáltért három fiatal jött, nagyon erősködtek, hogy márpedig hazaviszik a csaveszt, mert van egy orvos, aki, a szolgálatos nővér nem értette, hogy akkor minek hozták be. Igaza volt. A másik beinternált viszont itt fog maradni, előre láthatóan, sem beszélni, sem semmi normálisat nem tud csinálni, pedig tegnap este kilenckor még semmi baja sem volt, mondja egy rokona-ismerőse, aki véle van, és aki rendezkedik, még akkor is, ha belegázol az itteni ápoló-takarítónő lelkébe, átveszi a hatáskörét, pisilteti, rendezi, behozott egy tolószéket, mert neki úgy kényelmesebb, azzal védekezik, hogy tíz évet ő is dolgozott kórházban, alkoholizmusért rúghatták ki, az arcát nézve legalábbis, eléggé lelakott.
Brigi, az én asszonyom, akit mindenki irigyel (na most: érthetjük ezt úgy is, hogy tőlem irigylik, úgy is, hogy őt irigylik, milyen fasza férje van, a helyes megfejtő egyikünkben sem részesül), szóval a Nagyasszony ma kétszer volt nálam, először szüléivel, másodszor magamagával, szemet is hányott rám, neki sem lehet könnyű – de most a kinti világ része. Egyre inkább erősödik bennem az érzés, ez a kinti-benti, már ki sem nézek az ablakon, mindig kíváncsian várom, milyen új arcok jelennek meg, no, nem a látogatók, hanem a munkaerő részéről. Például a mai asszisztensnő határozottan szimpatikus, fiatal, ő sem tud magyarul, de olyan buta haja van, hogy sajnálom a fodrászát, valószínűleg csak ennyire képes, viszont sikerült megszelídítenem, igaz, ebben határozottan közrejátszott a két új delikvens plusz a rokon, legalább velem össze tudott nézni, hogy kacsintani, az túlzás lenne, mert ő nemigen volt kacsintgatós kedvében.
Ja, és kaptam új pizsamát az asszonytól, passzol a nemzőköpenyem színéhez, klasszikus pizsama, nem olyan plüssmacis, mint a másik, de abba haldoklásom alatt beleizzadtam. Ki kell mosni, így a verdikt.
És, mint volt olyan szíves a bátyám telefonon felhívni rá a figyelmemet, nem kaptam semmit a nyuszitól. Nem mintha szoktam volna, de azért tényleg. Viszont, ha minden igaz, akkor asszonyék holnap jönnek locsolni (locsoltatni?), és hoznak olyan debil játékokat, amelyek ezen a laptopon is mennek, nem bánom, én a Goblins 3-at kértem, ha csak sakkozni, tablézni, ne adj Isten, pasziánszozni tudnék, nekem az is megérné. Vagy volt egy vikinges játék, emlékszem, a hőskorban, amikor a Kelléket még a Láthatatlan Kollégium örve alatt szerkesztettük, akkor éjjeleken át nyúztuk ezt a marhaságot.
Visszatérve a benthez: fosok. Mármint képletesen. Holnap a „mi” doktornőnk lesz a „gárdás”, reggel hétre jön, egy dolog, hogy végre mond(ana) valamit, mi a franc bajom van, de egész nap bent lesz, ami azt jelenti, hogy csak titokban cigarettázhatok, add Uram, hogy szép napunk legyen, tudjak kimenni a kertbe olvasni, ott csak nem ellenőriz.
Itt mindenki halott már este hétkor, mehetek megint a folyósóra olvasni.
Na, végre, lezuhanyozhattam, huhh, mindent megér.
És most az injekcióig következik Mozart Requiemje Rejtővel keverve.
(Diazepam-injekció után)
Sikerült végre a meseregényem hetedik fejezetét is megírnom, kissé rövidre sikerült, mintha Papp Attila Zsoltnak írtam volna a Krónika Szempontjába, egye fene, nekem így kerek, el is küldöm neki, Töhötöm barátom leharapja a fejem, merthogy szétszórom, de írja ő, és rukkoljon elő majd egyszerre, téma letudva. Mondja az asszony, hogy a floppyn elvitt első naplórészletet felrakta a blogomra, erről csak az a rész jut eszembe a 22-es csapdájából, amikor a kórházban egy elkerített részből egy ezredes kis gézdarabkákon nyálkás üzeneteket küldözgetett a külvilágnak. Szobatársaim alszanak, kivéve a gondos rokon-ismerőst, ő az új fiú ágya mellett virraszt, nem tudom mit vár, vagy csak megszokás nála, a pasas alszik, igaz, hirtelen természet.
Az asszisztensnőtől engedélyt kértem, hogy a folyósón pötyögtethessek, szegény, nem is értette, mit akarok, lefordítottam, zavarom-e, ha itt kalimpírozok, azt válaszolta, nem, mondok, az első könyvemet is kórházban írtam, biztos, szórakoztat, mondja ő, nem, mondom, rengeteg időm van, agyon kell ütni valamivel, és a sok üléstől, olvasástól már izomlázam van. Érdekes, ilyenkor mennyire tudok románul. Már az injekciónál megijesztettem, mondok neki, készültem, idáig Mozart Requiemjét hallgattam, ezt ő úgy fordította le, félek az injekciótól, mondom, nem, csak a végétől. Az baromira tud feszíteni. Hát ilyen a szérum. A kártyapartner meg vigyorogva mutatja, hogy ő kibulizta, neki fiolában adják. De akkor ki tapizza a seggemet? Most hoztak egy új pacienst. Ez is haldoklik. Húsvét van. Krisztus feltámadt!
2006. április 17.
Ilyent sem pipáltam még, arra ébredek hajnali négykor, hogy nagyban hallózok, apámmal beszélek telefonon. Fel is fogom ma hívni, tényleg, rég nem beszéltem vele, és ünnepek vannak, vagy mi. Az egész kórterem ébren van, cigisekül elvonulunk a budiba, kiderül, hogy az utolsóelőtti páciens kísérője tulajdonképpen az élettársa, 33 éves (mondja ő), a pasas 66, a pasasból az életben nem lesz ember, a nőt nemigen zavarja. Mindezt a „mi” öregünk meséli, régi motoros, ő a pletykafészek. Az utolsónak érkezett bácsi mellett is van kislány, de a lánya, szögény, egy baromi kényelmetlen széken ülte végig az éjszakát, tudom, mert olyanon írok. És már a zuhanyozásnál is van vetélytársam, a kártya- és cigipartnernek behozták a borotválkozó felszerelését, úgy látszik, a borotválkozással a zuhanyozás is reflexszerűen együtt jár. Én nem fogok borotválkozni, mert így is mindenki lefiúz. Az asszisztensnő is meglepődött, amikor töredelmesen bevallottam, hogy már három könyvem jelent meg. Rögvest reggeli után jön a szolgálatos, akarom-e a perfúziót, akarja a fene, de ha már muszáj, akkor legyünk túl rajta, papírt fogok kérni róla, mert ha a rendér elkap, simán bevarrnak heroinfogyasztásért, úgy néz ki lassan a vénám. Míg a csepegő vitaminnal kevert glukózt bámulom, megint csak Mozart Requiemjét hallgatom, benne maradt a CD-lejátszóban, amúgy a kedvencem, mára ígérte a Nagyasszony a Brahmsét, remélem, nem feledkezik meg róla. Hamarabb elfogyott az enyém, mint a Jóska báé (ő a cigikoma), „hamarabb megittam”, ahogyan itt viccesen mondják. Utána – reggel hétkor! – felhívtam édesanyámat, virtualice locsoljam meg, csak versikét tudtam mondani: „Én kis Kertész Imre vagyok,/ Nobel-díjat locsolgatok./ Meg szabad-e piros tojás?”, na így szól a teljes verzió, ezt küldtem el minden nőismerősömnek. És kisütött a nap! Jóska bával napfürdőztettük az arcunkat egy-egy szál cigaretta mellett, lestük a doktornőt, megérkezett, spulni vissza a kórterembe. Egy kissé mintha el is szundítottam volna, iszonyatos bűzre ébredtem fel. A szomszéd (az új fiú) beszart, és ez még nem elég, le is tépte magáról a pelenkát. Nos, most már tudom, mi a különbség a két gyerekkor között.
A doktornő elküldött fejröntgenre, úgy látszik, csak a fejemmel van baj.
(Folyt. köv.)
Még mindig nem derült ki, hogy a fejemmel van-e baj, az biztos, hogy hízókúrára fogtak, vagy legalábbis efféle, eszem is mindenfélét. Őszinte beszélgetést folytattam a dokival, a legrendesebb doki, akit csak ismertem, külön beszélt az asszonnyal is, úgy néz ki, egy darabig bent tartanak. Istenigazából ez holnap reggel fog kiderülni, holnap reggel megyek perzsára.
De a mai napot nem kívánom vissza. A szélütött pasas valamit nagyon el akart mondani, de sajnos a beszélőkéje is sérült, csak makogni tud, alig mozog (paralizálódott, mondják az okosok), a mellette lévő úriasszony (élettársa) pedig mindenkinek kikészítette az idegeit a megfejtéseivel: „teát kérsz?”, „kekszet kérsz?”, „egyél már egy kicsit”, „ne mozogj”, „a sírba teszel”, „tudod, hogy nekem is nagy a vérnyomásom, azt akarod, hogy én is ide kerüljek?” stb. – amikor nagyon egzaltált lett Pista bácsi, mert így hívják, és Brigi odament a hárpia hiányában, megsimogatta az arcát, azt mondta, „nem szabad ezt, Pista bácsi”, az öreg egyből lenyugodott. János bával meg megálltunk az ágya szélén és megkérdeztük: „Jó itt magának a kórházban?”, egyértelműen nemet intett. „Haza akarna menni?”, bólogatás. Ilyen egyszerű. Ki a búbánat szereti azt, ha pelenkázzák mindenki szeme láttára, főleg, ha egy hete még a sarki kocsmában megbecsült nyugdíjas könyvelőként verte a blattot? Nagyjából ezzel telt a délután.
De a napsütés jó, a kert jó (hogy van), és ma reggel kiderült, hogy a diazepam-injekció opcionális kellett volna, hogy legyen, tehát csakis akkor kellett volna adják, ha kérem. Szívás, én meg engedelmesen odatartottam a seggem. Ezt a kórházas bürokrácia-bunyót még tanulnom kell.
Közben megtelt új fiúval a kis kórterem is, egyikőjük kislányát még tanítottam is egy évig, azután megpattant Kolozsvárra, az apa következetesen tanár úrnak szólít, ami elég röhejesen hangzik a takarítónő „fiule” megszólítása mellett, a fiatal asszisztensek következetesen domnul Demeternek titulálnak, hadd tapasztaljam a saját bőrömön a szerepjátékok áldatlan hatását, keressem azt a bizonyos személyt, ént, szubjektumot, fityfenét, azt, akivel talán foglalkoznom kellene. Kivel? Kimosták a plüssmacis pizsamámat, holnap zuhanyozás után felveszem, hátha magamra találok benne.
És kezdenek végre hozzászokni, hogy villanyoltás után (éjszakát nem merek írni, mert otthon ilyenkor kacagva kezdek neki a munkának) én még kint verem a Szürke Barát billentyűzetét. Még a segédápolónő is kacsint. Kezdem belakni ezt a helyet.
2006. április 18.
Ma egész nap sütött a nap, kint ültem a kertben, olvastam. Kis, kerek kert, magas kőfallal körbevéve, kijárat a mentőknek. Elvadult, pici lugas-szerűség, sarkában frissen kivágott facsonk: hatalmas fa lehetett annak idején. Jóska bátyámmal nagyon sajnáltuk, ő még ereje teljében, sőt, sudár fiatal korában is látta, már gyermekkorában lehúzott két évet itt egy balesetből kifolyólag.
Visszatérve a kerthez: kezdtem úgy érezni magam, mint a múlt század elején, akárha úri passzióból beutaltattam volna magam valami szanatóriumba, idegeimet kúrálni, netán elszenveleghetném a tüdőbajos költőt. Summa summarum: sikerült audienciát kapnom a doktornőtől, aki megnyugtatott, szervi bajom nincs, nem vagyok epilepsziás, egyszerűen lemerültem, mint a laptopom akkuja a tegnap este. A sok munka, a sok stressz, a sok cigi, a sok pia, a rendszertelen evés, mindez hosszú éveken keresztül, a pánikbetegségem, a…, szóval figyelmeztetett a szervezetem, hogy ennyi vót, tovább már nem bírja. Most feltuningolnak, de ez egyszeri töltés, vigyáznom kell magamra a továbbiakban, mert a következő már nem lesz vicc (nem mintha ezen olyan nagyon kacarásztam volna). Ha már ott voltam a doknál, megkértem, hadd hozzak be egy éjjeli lámpát, hogy „éjszaka” is tudjak „dolgozni”, és neki nem is a lámpával volt baja, hanem a dolgozással. Mondom, meseregényt írok, és az nekem szórakozás. Ja, akkor mehet, persze, bólintott rá kegyesen, a fiatal asszisztensnők lábujjhegyen járnak most körülöttem, az Író alkot, vagy mifene, csak én nem tudom eldönteni, hogy a Goblins 3-at játsszam-e, vagy sakkozzak, vagy csakazértis logika-kurzust írjak, nem beszélve a metafizika szemináriumi tervemről, de akár a Partiumi Egyetemi Szemlét is szerkeszthetném, a Kellék - nekem sajnos - most ment nyomdába. De inkább a meseregényen dolgozom, ha ez a barom alkesz hagyja.
Tulajdonképpen róla akarok mesélni. Tegnap a nyolcvanéves anyja hozta be, éjszaka le is esett az ágyról. Ma délelőtt elég normálisnak nézett ki, sétálgatott a kertben, Jóska bá szerint azután kattant be, miután beszélt a pszichiáternővel, pedig magas, kellemes jelenség a pszichiáternő, szívesen járnék hozzá terápiára (vicces volt ma: ott ülök a rendelőben, egyik felől a dok, másik felől a piciáterkislány, és azon törpölnek, hogy egy pszichológus – akihez járok – „csinálhat-e” terápiát). A kórterem egyöntetű véleménye szerint piához jutott a jó öreg, berúgott, mint az albán szamár, és most csinálja a fesztivált. Nemigen lehet bírni vele, otthon tudja magát, rá akar gyújtani, összecsinálta magát, kitépte a karjából a perfúziót, üvölt, még most is, Brahms Requiemjébe ritmikusan beleordít, amiért vagy megfojtom, vagy ágyastól kirakom a folyosóra. Azért ágyastól, mert oda kellett kötözni, bezzeg túlfelől, így a kisegítő személyzet egyik tagja, már rég kényszerzubbonyban lenne (túlfelől – az út túloldalán – van az a bizonyos „6-os”, ahol a totál bekattantakat ápolják, többek közt az egyik ismerősöm is ott dolgozik, meglátogatott, elmesélte, hogy a pacientúra végzettségét tekintve simán veri az egyszeri irodalmi felolvasóest közönségét, jogásztól tanítónőig minden állatfaj megtalálható, nem célzásként mondta, de szép kilátások). Hát ennyit a századeleji hangulatról.
Szerencsére az asszony mellett a nővére is meglátogatott ma, a sógornőm valamikor könyvtárban dolgozott, még telefonon leadtam neki a rendelést, és most intellektuális tevékenységként krimiket olvasok, egy halommal hozott, mert leuntam Rejtőt. Ha nem vigyázok, hét végére felküzdöm magam Rilkéig, mivelhogy az asszonytól már Graham Greent rendeltem, meg Panait Istratit (és a teljes nagy Robinsont, meg az Ivanhoet), A 22-es csapdája is itt van, ha hazatér Zakesz barátom, akkor az összes Hellert begyűjtöm, nem beszélve a Svejkről, illetve a Moszkva-Petuskiról.
Délután békebeli hangulat, ülünk a kerti padon, cigarettázunk, és nézzük, hogy egy letakart testet hordágyon leviszek a pincébe. Tegnap éjszaka halt meg. Autó érkezik.
Mert a kijárat a halottszállító autóknak viszont bejárat. A székelyhídi fekete, mondja az egyik szomszéd, ez meg fehér, fekete felirattal, ezek szerint van egy másik halott is, mint amiről délután értesültünk, ő székelyhídi volt. Az egyik hordágyvivőn fehér kesztyű, a másikon fehér köpeny. Kiszól a kedvenc takarítónőnk, hogy vacsora. Lehet választani a tejbegríz és a puliszka között. Az ételt vedrekben hordják az út túloldaláról. Nagyjából mindenki hazait eszik. Este felhív Székely Csaba, tényleg aggódik, s miután elsorolom az okokat, már nem is tudom, magáért-e vagy értem.
És a legjobb SMS-váltás:
B: Gyógyulj meg, Szilárdbácsi!
Sz: Azt igen, hogy feladjam ezt a kényelmes úri életet!
B: Hidd el, szabadlábon jobb!
Sz: Ez nem hit kérdése: tudom!
2006. április 19.
Ma voltam az út túloldalán. Egyszerűen kezembe nyomták a „doszáromat”, keményfedelű, megtudtam a címkéjéről, hogy a 7-es számú beteg vagyok, semmi több, cserélődünk ezek szerint, így, a hetesek, menjek pszichológushoz, meg a belgyógyászatra. Miért festenek minden ilyen jellegű intézményt sárgára? Mindegy, aránylag könnyen megtaláltam a pszichológust, gyorsan előszedett valami teszteket, és mielőtt elkezdtem volna röhögni a kérdéseken, kiderült, ő csak az előszobalány, a pszichológa az a kislány, aki először egy Avon-katalógusban nézett ki egy sampont, utána valami sonka-ügyben tárgyalt telefonon, és valószínűleg egy bárban észre sem venném. Szerencsére bejött egy idősebb kolléganőm az egyetemről, kiderült, ő itt is dolgozik, „pilám” került, ahogy errefelé mondják, fel is gyorsult az ügymenet. Megválaszoltam a kérdéseket, kissé az őrületbe kergettem az előszoba-asszisztenst az értelmezési problémáimmal, utána rajzoltatott velem egy fát, de ne legyen fenyőfa, kötötte ki, muramisten, Verestóy már itt is kivágott minden fenyőt („Levél kell legyen rajta?”, „Hát ahogy egy fa kinéz.”, „Télen nincs rajta, csak egy-két ráfagyott levél.”, „Rajzoljon egy fát!”, hát rajzoltam, nem tudom, az öreg Kusztos Endre mit szólt volna hozzá), és ezután mentem be a pszichológához. Szoktam szomorú lenni, kérdezte, én meg néztem, hogy ha nem nadrág lenne rajta, akkor a melleit sem venném észre, szokott dühös lenni, naná, mondtam, egy elejtett megjegyzéséből az is kiderült, hogy szintén tanársegéd egy egyetemen, hány éve, kérdeztem, mit hány éve, hány éve tanársegéd, kiderült, rangidős vagyok, szokott depressziós lenni, kérdezte, naná, válaszoltam, zavarban volt, a háta mögött kiláttam az ablakon, éppen építkeztek, hát inkább azt néztem, iszik, kérdezte, naná, válaszoltam, stresszes életet él, ajjaj, bólintottam, akkor indították be a betonkeverőt, mivel kapcsolódik ki, biliárdozok az interneten, mondtam, 3D-ben, de szeretek dartsozni is, azt reálisan, nem volt több kérdése, zavarban volt, végig a fámat nézte, valószínűleg érezte, hogy egy bárban észre sem venném. A betonkeverő azért volt fura, mert senkit sem láttam körülötte mindez idő alatt. Beindították, oszt’ kalap, menjen magának, pedig nagy ház készült.
Ezután meglátogattam a kolleginát, megnézte a dossziémat, nem mondott se bűt, se bát az eredményekről, de ellátott sok jótanáccsal. Érdekes, minden dok arra ösztökélt, hogy találjak ki egy hobbit magamnak, még a zavarban lévő pszichológa is (kitaláltam: újratanulok gitározni, azt nagyon szerettem, csak épp egy gitár kell majd hozzá. És úszni fogok. És kosarazni.). A kolléga egy telefonnal elintézte, fogadjanak az „interen” soron kívül.
Benti életem két szélsőséges élményével gazdagodtam: az „interne”-s doktornő a világ leganyásabb doktornője, egyben a legintelligensebb is, és nem gügyögött, hanem elbeszélgetett az emberrel. Míg az asszisztense mindenféle izét csinált velem olyan mosollyal, mint a második világháborús filmek apáca-nővérei. Szemérmesen, szakavatottan, mégis, megint csak ez a szó kívánkozik a billentyűzetemre, intelligensen dolgozott. Huhh, de jól éreztem magam ott. Összesen tíz percet tartott, de többet ért, mint egy egész nap itt, addig, amíg… és most muszáj kimennem cigarettázni, pedig este mostanában nemigen szoktam.
Nem tudom, Tim Burton honnan szedte a Halott menyasszony című filmjéhez a női figurát, én ma találkoztam vele. Nem támogatták, kísérték. Megállt és rám nézett. Életemben ilyen irtózattal vegyes félelem még nem lett úrrá rajtam. Gyakorlatilag lebénultam. Néztük egymást egy darabig, és én szégyenszemre kislisszoltam a látóteréből. Őt bevitték a paraván mögé, a doktornő nyugtatgatta, hogy semmi olyant nem tesznek vele, amit ő nem akarna, vagy nem adná a beleegyezését. Vagyis nem öntudatlan zombiról volt szó, hanem döntésképes személyről. Apám, ott ültem egy széken, vártam az eredményeket, és azért „imádkoztam”, hogy ne fejezzék be a kivizsgálását, amíg ott vagyok. Nem akartam többet látni. És a doktornő végre kiértékelte az összes eredményemet, vérvizsgálattól a fejröntgenig, alig tudtam figyelni, pedig fontos dolgokat mondott. Mind a paravánt lestem. Amikor visszaérkeztem a kórtermünkbe, becsületszavamra, úgy éreztem: hazaérkeztem.
És ekkor erősítették meg a jó hírt: pénteken hazaengednek.
Délután meglátogatott a sógorom, akivel a belső utakról beszélgettünk, illetve kiderült, hogy a városi kosárlabda-szövetség elnökével jó kapcsolatokat ápol, később Picur mérnök úr karikázott ki, akivel megegyeztünk, hogy asztaliteniszezni fogunk. Az asszonynak telefonon bejelentettem a gitárt. Kezd összeállni az újabb életem. És arról álmodozok, hogy autóba vágom magam, kimegyek Félixre hetente úszni. Bár az idősebb kollegina azt ajánlotta, hogy az asszonnyal kézenfogva sétáljunk el a Körös-parton a Dacia Hotelig, ötvenezer lejért tiszta vízben lehet úszni.
Lehet, hogy ezt a kézenfogás-dolgot is meg kell tanulnom?
2006. április 20.
Utolsó nap. Azt hittem, arról lesz emlékezetes, hogy rádión hallgatjuk a Steaua-Middlesbrough meccset („mint a régi szép időkben”, írta a bátyám SMS-ben), és hogy elárulom a kedves kis szőke asszisztens(?), rezidens(?) asszonykának, bizony, végig naplót írtam, ki vannak téve a világhálóra, de ki ám. (Apropó, asszonyka: ő hívta fel a figyelmemet, hogy itt minden fiatal fehércseléd asszony, csak a doktornő kisasszony, tisztára angol háborús regény, még az épület is hasonlít egy régi kúriára.) Ez a kis szőke úgy szúrja a vénádba a tűt, hogy észre sem veszed, és ezt most lehet, hogy azért írtam le, mert lejegyeztette velem a blog címét, ugyan nem tud magyarul, csak úgy né, de megnézi, mondta, hát akkor nyaljunk egy jó nagyot, hátha visszakerülök (nem). De tényleg ügyeske, és kellemes látvány.
Hanem. A második félidőt sikeresen átbeszélgettem egy Laci nevű fiúval, aki édesanyját gondozza odaadó szeretettel. Megajándékozott két könyvvel. Jehova Tanúja. Szerencsére nem az agresszív fajta, azért ő is hisz abban, hogy vannak kiválasztottak („kiválasztott nép”, nemigen értettem ezt a szintagmát), akik visszakapják ezt a Földet (!), és 1914-re teszi a Sátán dühöngésének, uralmának totális kezdetét a Földön. Mondok neki, nem szeretem a dátumokat, tudok kapásból régebbről is világméretű Rosszról, ha akarja, érdekes módon igazat adott nekem (általában igazat adott nekem, de tovább hajtogatta a magáét). Meg belső utakról is beszélt, szeretetről, szeretet-adásról, Isten parancsolatainak megtartásáról, Isten útjának követéséről (bocs, Jehova az igazi neve), és a vicces az volt az egészben, hogy végig cigarettáztam mellette, amikor meg elbúcsúztunk, akkor elejtett valami olyasmit, hogy ezt a Földet mi tettük tönkre, és le kell mondanunk minden káros szenvedélyünkről. De szelíden jegyezte meg, semmi szemrehányás, semmi meggyőzés.
Ez a káros szenvedélyes téma feljött a pszichiáterrel folytatott beszélgetés alatt is, őt délelőtt kerestem meg, egyszerűen azt akartam megtudni, folytat-e magánpraxist, de még csak egyéves rezidens, hát nem, szívesen jártam volna hozzá, viszont elbeszélgettünk. Félig magyarul, félig magyarul, elmondta, hogy túlfelől milyen konklúziókra jutott a pszichológus (végre!, itt soha semmit sem árulnak el a doktornő beleegyezése nélkül, mintha nem is rólad lenne szó). Az asszonnyal hazaküldtem egy rahedli könyvet, betegszabadság alatt majd elolvasom. Meglátogatott Derdő és Laci is, a MoMo csipet-csapat, ha valakikkel szeretek dolgozni, vagy csak egyszerűen együtt lenni, azok ők. Hoztak tavaszi kosarat (zöldhagyma, uborka, sárgarépa, paradicsom, mi a búbánatot kezdek a murokkal?).
Beszéltem Töhötöm barátommal is, akinek holnap (ma – 21-én) lesz az esküvője, szerettem volna ott lenni, elvégre násznagyaink voltak. És a legjobb barátom. Valahogyan bepótoljuk.
Ja, és híztam minimum öt kilót. Komolyan. Életemben nem voltam 57 kiló. Megfogadtam, 65-ig meg sem állok, István barátom még kimonót is hoz nekem, hogy minek, nem tudom, kinőtte, majd abban pingpongozok, sportolni fogok. Ámen.
(Szabadulás)
Egész úton hazafelé a félutat vártam. Kurva gyorsan kirúgtak a kórházból, ripsz-ropsz, zuhany, reggeli, épp az első cigarettámra gyújtottam volna, amikor doamna Monica (a perfúziómba fogadtam volna, hogy fiatalabb nálam) szólított. A doktornő nagyon fáradtan és nagyon kedvetlenül íratta alá velem a papírt, semmi elbocsátó szép üzenet, semmi jótanács a jövőre nézvést, én pedig szorongva vártam az asszonyt, mert ő hozta a hálapénzt. Meg is érkezett a drága, gyorsan beslisszolt a dokinőhöz, én meg átmentem a „sárga” épületbe, elbúcsúzni a kolléganőtől, megígértem neki. Na, ő ellátott jótanácsokkal, mire végeztünk, Brigi már ki is hurcolkodott az autóhoz, én még bent lefutottam a tiszteletkört, és amikor az anyósülésbe (!) szíjaztam magam, akkor derült ki a jó hír: a doktornő nem fogadta el a pénzt, a pszichiáternő aznap be sem jött, tehát „maradt” egy rahedli pénzünk. Hát ezért vártam a félutat, mert félúton van a Kőrös áruház, a Kőrös áruházban vannak a gitárok.
És vettünk is egyet! És vettünk egy darts-ot is, és vettünk két háromkilós súlyzót, és egy expandert, és két gumikarikát, és vettünk egy mérleget. Ja, és tíz pengetőt a gitárhoz, meg két szett húrt, ebből is látszik, szándékom komoly, újratanulok gitározni. Azóta egyebet sem csinálok, csak gitáriskolákat töltögetek angolul és valami északi nyelven (a fene a magyarokba, azok surmók, csak pénzért hajlandóak rendelkezésedre bocsátani valami rendes gitáriskolát), kottákat, tablatúrákat, oktatóvideókat (még Frank Zappa gitárkönyve is csordogál), mindenesetre az asszonynak már sikerült elpöngetnem a Tankcsapda „Mennyország tourist” című számát. (A középiskolás örökzöldekre mindre emlékszem, de kinek van kedve Koncz Zsuzsát énekelni?!) A dartsot is felszereltük, meg is szidott hites párom, hogy nem mondtam eddig néki, milyen jó játék, netről gyorsan letöltöttem a szabványokat, csavar belülről a szobaajtóba, azóta naponta dobáljuk lelkesen acélhegyű nyilacskáinkat (előtte gondosan bezárjuk a bejárati ajtót, nehogy valaki óvatlan látogatót hanyítsunk fejbe), és ma például krikettben (a legérdekesebb darts-játék) le is mosott a pályáról oldalbordám. Igaz, kissé fáradt voltam, mert azelőtt két órát asztaliteniszeztem Picur mérnök úrral. Azután megnéztük a Jégkorszak 2-őt, az égvilágon semmi nem történik benne, de nagyon tetszett.
Most éppen a Passió megy, nem értem, minek volt annak idején az a nagy felhork, ritkán lehet ilyen unalmas filmet látni, a feleség is átkapcsol néha a szemüveges, fára mászó macikra.
Én meg nem nézem.
Ilyen egyszerű. A Zélet, a Világmindenség, meg minden.
