– Egy interjúban hobbiköltőnek nevezed magad – miként látod ezt most a József Attila-díj tulajdonosaként?
– Ugyanúgy. Aki többféle dologgal foglalkozik, illetve valamiből (nem költészetéből) konkrétan megél, annak szerintem továbbra sem lehet annyi ideje, energiája, gondolata, hogy életre-halálra a költészettel foglalkozzon. De úgy tűnik, mégis elég sok időt, következetességet és energiát fektettem ebbe a „hobbiba”, ha már ide jutottunk... Úgyhogy most esetleg azt mondhatjuk: László Noémi megbecsült hobbiköltő. De ha én osztogathatnám a József Attila-díjat, nem adnám oda senki olyannak, aki nem hajlandó a versírás kedvéért éhezni vagy fázni vagy rongyos ruhában járni, senki olyannak, aki nem tud a társadalomnak morcosan hátat fordítani, és nem tudja bárkinek, bármikor képébe mondani az „igazat”. A díj a jelen szempontjából megtiszteltetés, elvárás, feladat, az örökkévalóság szempontjából viszont alig jelent valamit.
– Hogyan reagáltál, amikor megtudtad, te is díjazott vagy?
– Ó, hát természetesen féllábon ugráltam örömömben és egyből arra gondoltam: vajon kinek, kiknek köszönhetem. Utána pedig arra: akinek, akiknek köszönhetem, hogyan köszönhetném meg. Biztosan úgy, ha továbbra is komolyan veszem ezt a versírás-dolgot, mint ahogyan, körülményeimhez képest, eddig is igyekeztem a tőlem telhető legkomolyabban venni. És még örültem annak, hogy rajtam kívül mások is vannak, akik nem bánják ezt a látszatra régimódi regisztert, amiben állítólag írok, nem bánják, ha a stíl nem feltétlenül fennkölt, választékos, egységes és kristálytiszta vagy mindezek ellentéte sem – mert, ha őszinték vagyunk, életünk sem az. És még arra is gondoltam, hogy valahogyan vigyázzak, ha valakivel egy asztalnál ülök, legközelebb ne arra gondoljak: neki vajon van-e József Attila-díja.
– Tavaly jelent meg Papírhajó című köteted, mely régebbi és új verseid válogatását tartalmazza, úgy gondolod, hogy öszszegzi eddigi pályádat?
– Igen, azt hiszem, ebben a kötetben benne van minden, amit nekem köszönni, illetve felróni lehet, magyarul, akik eddig belekötöttek a dolgaimba, azok ebbe a könyvbe bátran és hangosan beleköthetnek, igazuk lesz, akiknél pedig tetszést aratott „nyegle” modorom, azok sem fognak csalódni. Tekintve, hogy eddigi köteteim sehol sem elérhetők, megragadtam az alkalmat, és a Papírhajóban szépen összegereblyéltem az elmúlt tizenöt év reprezentatív mintáját. Látni benne, honnan indult, hova jutott, aki írta, és azt is látni, fejlődött-e vagy sem, visszaesett-e vagy sem, hű volt-e önmagához vagy sem. Szeretem azt is hinni, hogy az utolsó rész, ami a kötetben eddig meg nem jelent verseket tartalmazza, úgy tartja a kapcsolatot eddigi hangommal, hogy közben valami újat is sikerül megvillantania. Ezt viszont nyilván nem az én tisztem eldönteni.
– Verseidre jellemző a jó formakezelés, valamint a játékosság. Úgy tudom, készülőben van Feketeleves című könyved, itt is hasonló stílust láthatunk majd, vagy valami egészen mással rukkolsz elő?
– A Feketeleves számomra időutazás. Miután gyerekem született, egy időre mintha visszakerültem volna kora kamaszkoromba, hirtelen annak hatására, hogy magamon kívül most már valaki másért is felelős vagyok, és hogy megpróbáltam a legtöbb helyzetben kicsit a nevezett „más” szempontjából is szemlélni a dolgokat, előjöttek akkori sérelmeim, előjött akkori belső hangom, és én hagytam, hogy ez a hang jól odamondjon bárkinek, akinek éppen akar. A Feketeleves formáját versnek nevezem, bár nem feltétlenül olyan ez a vers, mint amit eddig tőlem az olvasó megszokhatott, igaz ugyan, hogy eddig is volt egy vonal, ahol a szabad verset igyekeztem a ritmus és rím árnyékaival „észrevétlenül” ötvözni – bár tudom, hogy „nem illik”. Nos, a Feketeleves is ilyen, inkább szabad vers, de mégis ritmusa van, és itt-ott a rímek is előjönnek, de mindez csak úgy, ahogyan egy rakoncátlan kamasz irkafirkál. Vagy egy huncut dzsesszmuzsikus improvizál.
– Hiszel az olyan, már-már közhelyszámba menő kategóriák hitelességében, hogy erdélyi magyar irodalom vagy női líra?
– Nem. Egyrészt a kortárs romániai születésű, magyar nyelven író alkotók kötetei ugyanolyan eltéréseket mutatnak, egymáshoz képest, mint bármely országban született kortárs írók írásai, és egy-két motívumot leszámítva nem mondhatjuk, hogy valami olyan erős öszszetartó és őket a kortárs magyar irodalom egészétől markánsan megkülönböztető jellemvonásuk volna, mely okán a szövegek összessége egységesen „erdélyi magyar irodalomnak” nevezhető. Másrészt nem tudom, a „női líra” pontosan mit fed, ezzel kapcsolatban csak annyit mondanék, hogy Kosztolányi Dezső például szerintem kifejezetten nőies lírát művelt, míg Szabó Lőrinc férfiasat, Nemes Nagy Ágnes férfias lírát, míg Károlyi Amy nőieset. Ezen túl a felsoroltak emberek, akik verset írtak. Ennyi. De ha így akarjuk megközelíteni a dolgot, a vers maga, mint olyan, eléggé nőies műfaj. Nem is értem, mit keresnek a költészet berkeiben a férfiak. Miért nem mennek árkot ásni?
– Műfordítással is foglalkozol: milyen érzés egy másik alkotó bőrébe bújni, könnyebb vagy nehezebb, mint saját verseidet megírni?
– Verset fordítani számomra nagyon nehéz. Nehezebb, mint verset írni. Több kudarccal is jár, mert verset fordítani gyakorlatilag lehetetlen. Az eredmény mindig más, mint az eredeti, és ha tíz különböző ember fordítja ugyanazt a szöveget, akkor tízféleképpen más. Ezért mégiscsak megéri fordítani. Én viszont inkább prózát fordítok szívesen. Ott hiszem, hogy nem éppen akkora a fordítás lehetetlenségéből származó veszteség, mint a vers esetében. Legalábbis amenynyiben a kissé hagyományos értelemben vett „prózára” gondolunk. Mert mondjuk Beckett vagy Joyce egyes regényei esetében más a helyzet. Szerintem igyekezni kell a verset, amennyiben lehetséges, eredeti nyelven olvasni. Viszont elég kevés ismerősöm van, aki mondjuk török, holland, szuahéli és nyenyec verseket olvasna vasárnap délutánonként, eredetiben...
– 15 éve írsz gyerekverset, mennyiben más a „kisember olvasónak” írni?
– Több a játék és nagyobb a felelősség. Mert ha a gyereknek szánt verset „rontja el” vagy „keni el” az ember, akkor az olyan, mintha a fa gyökerét vágná ki. A gyerek vagy rossznak érzékeli az elrontott verset és ezért többet nem törődik vele, vagy – és ez a rosszabbik eset – jónak nézi, és elromlik az ízlése. Bár azt hiszem, a gyerekeket nem kell félteni, ők nálunk jobban tudják, mi jó és mi rossz vers témában.
– Mikor láthatunk tőled gyerekkiadványt?
– Azt én nem tudnám előre megmondani, annyi bizonyos, hogy a Feketeleves már az illusztrátornál jár, és tárgyalás folyik egy kiadóval, gyerekvers-kötet ügyében. Úgyhogy kis szerencsével nemsokára két gyerekkönyvem is napvilágot láthat.
