– Megerősítés, visszaigazolás eddigi munkádra, ami határokon túlmutat, amire a szakma felfigyel – nyilatkozod egyik interjúban a József Attila-díj kapcsán, mégis kíváncsian teszem fel a kérdést: hogyan érintett a díj, mi volt az első gondolatod, amikor megtudtad, díjazott vagy?
– A hivatalos értesítés pár nappal a díjátadás előtt érkezett, de már azelőtt, a „szél szárnyán” eljött a hír, hogy három erdélyi alkotót díjaznak az idén; és köztük én is ott vagyok. Örültem, persze, nagy öröm volt. De azért, nagy óvatosan meg kissé hitetlenkedve, a családomon kívül nem mondtam el senkinek; hiszen történt már olyan – és éppen a közvetlen környezetemben –, hogy valaki korábban már hasonló fülest kapott, de az utolsó tíz méteren valakik kihúzták a listáról, és mást írtak be helyette. Hogy mi is volt a legelső vagy a legelső utáni gondolatom? Talán a kétkedés, az, hogy nem nagyon hittem el. Hiszen olyan sok neves író-költő van még, és innen tőlünk is, akik még nem kapták meg, holott már réges-rég – mind a koruk, mind a műveik alapján – megérdemelték volna. Miután tavaly, immár negyedik vagy ötödik alkalommal, újra felkerültem az Írószövetség és a FISZ által József Attila-díjra javasoltak közé, Lövétei Lázár László kollégám „kedveskedve” elküldte volt nekem a Szépírók Társasága jelöltjeinek a listáját, hogy, úgymond, lássam, kik ellenében kell majd „harcolnom”. Szinte mind olyan név volt rajta, aki egytől-egyig futva megkaphatta volna ezt a díjat. Ha nem kapom meg, ugyanolyan beletörődéssel fogadom, mint ahogy az az előző években is történt, és mint ahogy azt többi erdélyi, magyarországi, de akár szerkesztőségbeli kollégám is teszi. Egy díj akkor érdekes, amikor az ember megkapja. Aztán az egész elszáll, mint a füst. Mert ugyanúgy fogok dolgozni, remélem, mint eddig is tettem, még a munkaritmusomon sem változtatok, bár nagyon szeretnék gyakrabban és többet tudni írni. A sok kedves levél, telefon, szóbeli gratuláció, mintha csak villámcsapásra, egyszeriben megnyitott valamit, és hirtelen, a derült égből, őszinte, igaz baráti mondatok érkeztek, ami – meg kell mondanom (öregedem, úgy látszik, meg az emberi hiúság is, ugye) – igen-igen jólesett. De magától a díjtól – remélem – semmilyen görcs, teljesítési kényszer nem fog belém szállni, talán csak anynyi, hogy még jobban oda fogok figyelni mindarra, ami ezután kikerül a kezemből.
– Lehet mércéje egy vagy több irodalmi díj egy alkotói pályának, ad valamiféle pozitív ösztönzést a további munkádat illetően?
– Gyermekkoromban sokat jártam a mezőre, egy-egy kapáláskor, amikor kiértél a föld végére, akkor megálltál picit, ittál egyet, letörülted az izzadtságot a homlokodról, körbehordoztad a tekintetedet egy pillanatra a környékbeli medence hegyein, megszusszantál, és álltál vissza a következő sorba. Így van ezzel a díjjal is, pár nap, egy-két hét, interjúk, megkeresések, gratulációk, és máris állhatsz vissza a következő sorba. Azért megírni egy nagyon jó verset, amiről rögtön, már az utolsó pont kitevése után te is tudod, hogy ez igen, ezt elkaptad, valami nagyon jót tettél le az asztalra, hát az legalább akkora öröm, mint egy akármilyen díj. Hogy ösztönzést jelent-e? Talán igen. Amennyire a siker ösztönözheti az embert.
– Színes irodalmi pályán mozogsz, versek, próza, gyerekversek, paródiák szerzője vagy, hol meglepően lírai, hol pedig humorral tűzdelt gondolatok jellemzik írásaidat, alapítója voltál az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholynak, a Bretter-kör elnöke, Serény Múmia-szerkesztő voltál, most te felelsz a Székelyföld folyóirat vers-, próza- és kritikarovatáért – ebből a színes költői, szerkesztői palettából mely periódus, lapszám, kötetpublikálás, díj volt a legkedvesebb élményed?
– A „hőskor” az, ami nagyon-nagyon mélyen bennem maradt. Azok a fiatal fiúk és lányok, akik mi voltunk akkoriban, az első Bretter György irodalmi körökön, aztán a Helikon szerkesztőségében, Orbán Jánoska albérletében a Nyárfa (Plopilor) utcában, az Előretolt Helyőrség szerkesztőségében, ott, a pincelakásban. Hát azok felejthetetlenek maradnak. Kocsmák, bulik, éjszakázások, a legelső köteteink megjelenése, amikor a nyomdától szinte végigszaladtam az egész utat a Helikon Nagy-Szamos utcai szerkesztőségéig, kezemben az első kötetem legelső (hencegő) példányaival.
– Ha jól tudom, a Védett vidék versesköteted már szerkesztés alatt van az Erdélyi Híradó kiadónál...
– Nyolcadik éve nem jelent meg verseskötetem, most már épp eljött az ideje, hogy ez megtörténjen. Ha nincs OJD, talán még most is halasztgatnám, de ő a tavaly felhívott, és azt mondta, hogy biztos van egy kötetre való versem, s pályáznának vele. S ha sikerül, majd lesz még időm összerakni az anyagot. Beleegyeztem, majd szinte el is felejtettem a dolgot, s múlt év végén aztán vakartam a fejem, mert szóltak, hogy február végén le kell adnom a kéziratot. Átfésültem mindent, amit ez alatt az idő alatt írtam, megrostáltam az anyagot, majd összeraktam belőle egy olyan száz oldalas verseskötetet. Most van a kiadónál, a szerkesztőnél, és még mindig van pár napom, hetem, hogy szűkítsem a benne levő anyagot. Ez a könyv nem kötetként készült, hanem külön megírt versekből állítottam össze, valahogy olyanformán, hogy az egésznek meglegyen egy általam elképzelt íve. Visszatekintés és előremutatás, összegzés és újabb csapások kijelölése.
– Milyen más „irodalmas” tervek vannak előkészületben?
– Nem igazából szerettem eddig elmondani az irodalmas terveimet, de most, önmagam ellen is cselekedve, megteszem, hátha ezzel is ösztönzöm, kötelezem magam a megírásukra. Van egy félig kész verses gyerekmese-kéziratom, ezt be kellene fejezni; aztán újabb tárcakötet is készül, és régi tervem egy füveskönyv, amolyan udvarterek füveskönyvének a megírása. Nyikita Mihalkov orosz filmrendező mondja egy nemrégiben vele készült interjúban, ő is tanácsként kapta valamelyik másik filmrendezőtől: hogyha befejezel egy filmet, azonnal kezdj bele egy újba. Ezt én is így gondolom, tehát mindenekelőtt egy újabb verseskönyvbe való belekezdés a tervem; és ezt már, ezzel az utóbbival ellentétben, nem hét-nyolc év múlva szeretném kötetként viszontlátni, hanem sokkal hamarabb.
