Amint a népdal mondja, ha madárka volnék, folyóvízre szállnék... Én is, ha történész volnék, rászállanék a folyónevekre. A földrajzi elnevezések közül ugyanis a folyónevek a leghosszabb életűek. Nemcsak az országhatárokon, hanem a korszakhatárokon is simán átfolynak. És ahogy szokás mondani, mindenről mesélhetnének, amitől a történészeknek is fennakadna a szeme! Mondanivalója van minden folyónévnek; sőt, Dunának, Oltnak egy hangja, morajos, halk, halotti hang; melyikről neveztek el országot, melyiket nevezték el színéről; vízszintváltozásai sajátosságairól; a partvidék növényzetéről? És eredetileg milyen nyelven? Vagyis, elképzelhetőleg, milyen idiomában?
Most különösen hevennyé vált az érdeklődésem, mert olvasom Makkay János régész-történész könyvalakban megjelent vitairatát: Szvatopluk kivolta, hatalma, halála*, amely az ausztro-szlavofil történetírás szíven melengetett témájával, a nagy morva birodalommal, és Szvatopluk nevű uralkodójával szeretne leszámolni. Ezt a morva birodalmat ugyanis a hivatalos, „akadémiai” katedratörténészek szerint, Franz Miklosich szavaival élve: az emberi kultúra legalsó lépcsőfokain álló (mit álló?, tántorgó!) magyar hordák döntötték meg; ők végeztek hősies királyukkal, Szvatoplukkal is; kellemetlen fordulatot adva a kelet-európai történelem rákövetkező ezer évének.
Makkay szembesíti egymással az ellentmondásos, határozatlan és túlságosan sokféle adatokat és arra a következtetésre jut: végül még azt sem lehet tudni, hogy e nagy morva birodalomnak, ha egyáltalán létezett, milyen volt a nemzetiségi összetétele? És hogy Szvatopluk maga is milyen etnikumból származhatott? Módszeres fejtegetéssel bemutatja, hogy Keletközép-európa történelmi-etnikai térképei olyan kaleidoszkópokat alkotnak, amelyeket, ha csak meg is érintünk, azonnal átrendeződnek: ugyanazok a színek-formák egyszer csak más összeállításban, más alakzatokba szerveződve kápráztatják el a bámuló szemet. Ennek egyik formája, hogy például amíg egyes adatok szerint bizonyos helyen és adott időben magyarokat találunk, addig más adatok szerint ugyanott, ugyanakkor besenyők tartózkodnak. E. Macartney szerint, aki ezt már hetvenhét éve megírta; és hiába írta meg. Mint ahogy, majd kétszer annyi ideje Eötvös József azt írta meg, hogy a feudalizmus korában hasztalan keresnénk olyan államalakulatokat, amelyek etnikailag homogének lettek volna; mint ahogy olyanokat is hiába, amelyek egyazon etnikum valamennyi tagját magukba foglalták volna.
Makkay tovább is hatolhatott volna, ha mint annyi történésznek és régésznek, nem kellene hátat fordítania a nyelvészetnek. Értve ez alatt a hatóságilag fenntartott katedranyelvészeteket. Amelyek, kelet-európai viszonylatban mai napiglan August Schlőzer iskolájának magyar- és finn-utáló nézeteiből indulnak ki; szerintük vannak életrevaló és semmirekelő népek (Herrenvolk, Hilfsvolk és Knechtvolk), és ez utóbbiak csak arra valók, hogy zsákmányul szolgáljanak az előbbieknek; átadják nekik erdeiket-mezeiket, várkastélyaikat és iskolaudvaraikat. És akik szókincsük nagy részét, pontosan 95%-át, a jobb népektől kölcsönözték; bár igaz, ami igaz, legalább fele részben tisztázatlan körülmények között.
Vegyük mindjárt a folyó nevét, a Morváét.... De még azelőtt: már az elemi iskolába tanultuk, hogy van ér, csermely, folyó, folyam; nagyság szerint sorba állítva. Viszont nem tanultuk azt később sem, hogy a folyó, folyam, mért hasonlít annyira a fluo, fluvius, flumen hasonló jelentésű latin szavakhoz? Csak azt, hogy a patak, az szláv eredetű; elmulasztván hozzátenni, hogy már a régi görögök is ismerték, mikor még szlávok nem voltanak; lásd hipo-Po-tam’ és mezo-Po-tám’; víziló és folyamköz; lásd az észak itál Po folyót és Pádua városát a mentén; aztán lásd po-csolya és Po-csalj szavunkat; a pos-had szót „vizenyősödik” értelemben, a pesed szót: a folyadék megromlik; a pes szót „vizelet” értelmében és így tovább; és azt, hogy a szláv nyelvek „patak, folyó” értelmében leginkább a rika, rijeka stb. szavakkal élnek. Azt sem tanították meg a legtöbb magyar anyanyelvűnek, hogy a vízfolyásokra még ezen felül is léteznek bőven szavaink: például a jó, önmagában is „folyót” jelent, lásd Székelyjó; a Hejő = hév-jó; meleg vízű; a Sajó = sav-jó pedig sósvízű patak. Aztán ott van még az Ügy. (lásd Háromszék Fekete Ügy folyóvizét) a Séd (ez utóbbiak nevét nem elemzem, nehogy megint nekivadult dilettáns sumérológusnak minősítsenek), és ott van a Kálló és még annyi minden. Vagyis olyan gazdag vízrajzi szókészletünk nem a szlávból vagy németből ered, nem beszélve a nedv, nedű, nyirok, mos stb.-ről! Annak ellenére sem, hogy Vízakna és Szászváros táján folydogálnak Víz nevű patakok is!
És most lássuk a Morvát! Kettő is van: A Dunába északról torkollik az egyik, Pozsony előtt; 378 km. Hozzá kapcsolódik Morvaország és a morva nép neve. A másik dél felől, Belgrád után ömlik a Dunába; amolyan háromágú, mint fentebb a Körösök (245, 298 és 218 kilométeresek); ám erről sem nép, sem ország nincs elnevezve; amint tudjuk, az e területen levő országot és népet ezeregy néhány éve folyamatosan a szerb név illeti meg. És érdekes, hogy a hosszabb Mura (445 km) és a még hosszabb Maros folyókról (900 km) melyeknek nevei egyesek szerint kapcsolódhatnak alakilag és jelentésileg is a Moravához, nincs nép vagy ország elnevezve; ellenben például a Dnyeper mellett is van Moravszk, továbbá a Morava alsó szakaszát a németek Marschnak hívják, (a Morvamező: Marschfeld!), a dák múlttal foglalkozók szerint pedig eme északi Moravát valaha Marosnak hívták!). Mindez azt sugallja, a kérdés bonyolultabb, mint látszik!
A katedra szerint a Magyar Marót helynév és férfi személynév azt jelenti, hogy „morva”. Az ember ettől morfondírozik: vajon a török Murád és Murát is aztat jelenti-e? Mindenesetre hasonló nevű népek is léteznek még ma is! Például India nyugati felében él a marata nép, bizony, nem amolyan finnugor csenevész népecske, idestova hatvan milliós!
Esett már szó arról, hogy az idők folyamán Indiából Európa irányába hatalmas népfolyamok lövelltek ki! (Körösi Csomával kapcsolatos irodalom is tárgyalja ezt.) Több úton, a Kaukázuson át a Balkánon át is eljutottak Kelet-Európába, egészen Skandináviáig. És feltehetően nagy szerepük volt az etnikai és földrajzi név „anyagának” alakításában. Igen nagy területen való elhelyezkedésük tápot adhatott egy valamikori Nagy Morva Birodalom illúziójának a kialakulásához. A térségben, fel egész Murmanszkig megtalálni többé-kevésbé hasonló nevű népeket. Marikat, mordvinokat stb. Ez utóbbiak harcos barbár nép lévén, behatoltak a Balkánig és néprajzi jellegzetességeket hagytak maguk után. (Lásd Lükőnél is.)
A Morva, Morava folyónév tárgyalásánál szóba lehet hozni a murva, szláv eredetűnek mondott szót, amely minálunk szalma-széna, nád és gally töredék lerakodását jelenti, továbbá kavicslerakodást, kőmorzsalékot, sódert. Eszünkbe is jut róla a moréna, a gleccservölgyek alján képződött kavicslerakodás és a moréna-tavak. „Megfelelői minden szláv nyelvben…” Csakhogy, véletlenül eszembe jut, az annyi ószláv elemet őrző bolgár nyelvben a mórav azt jelenti, hogy „ibolyakék”, a morava pedig: „gyep, pázsit”. Szótáram szerint az orosz nyelvben is, „költői stílusértékkel”, ugyanezt jelenti. Vagyis nem ártana utánanézni a nemcsak-szláv eredetnek?
Itt van például a szlávokon felül a finn nyelv. MURA: 1. iszap, sár, üledék. 2 törmelék, kavics, kavicsos homok, sóder. MURENE: morzsa MURETA: tördelődik, töredezik, morzsálódik, MURHAAVA: gyilkos, gyilkoló; na, ez biztos nem is ide tartozik; MURROS: széltörte fák halmaza, MURSKA: por, dirib-darab, törmelék. MURTUA: törik, összetörik és MURU: morzsa, darabka, törmelék – és még jó néhány ehhez kapcsolódó szó, kifejezés…
Szó sincs róla, nem akarok a finnugristák segítségére sietni, hiszen az ilyen szónyomozásokért éppen ők haragusznak a legjobban. És amiért nem ősünk a finn és rokon népei, azért szerethetjük őket; hiszen a nők közül sem csak nagyanyánkat szabad kedvelni és tisztelni.
Nem nagyon merészelek beljebb hatolni a témába, mert félek, hogy doktorandák törnek be hozzám ridiküljükben pokolgépekkel. Eszembe jut ugyanis, hogy amikor évekkel ezelőtt megjelent Grower Krantz amerikai tudós műve, amely szerint valaha a Kárpát-medencéből sűrű, magyar telepes rajok indultak északnak, és részt vettek előbb finnségi, majd germán és szláv népek etnogenezisében, a Debreceni Egyetem magyar nyelvészeti szakosai tiltakozó aláírásokat gyűjtöttek egy szlávista kollégájuk ellen, mert az e munkát – ismertetni merészelte!
Makkay János felvethetné azt a kérdést is, hogy s mint lehetséges a következő dolog: amikor a magyar királyok hatalmi övezete kiterjedt valamelyik délszláv államra, a magyar uralkodó azonnal felvette azt is címei közé, és így lett a magyar király Szlavonia, Horvátország, Bosnia stb. királya is. Ám, még a Habsburg korszak vége felé sem, amikor a király címei fél könyvoldalt tettek ki, nem szerepelt köztük „Szlovákia”, sem hercegség, de még őrgrófság gyanánt sem???
Mindazonáltal értékes hozzájárulás a kérdés tisztázásához Makkay János tanulmánya és még rengeteg megtárgyalnivalót kínál. Annak ellenére, hogy ilyen kihagyásai vannak: Például az 57. oldalon „Ibn Ruszta azt is írta a morvák fejedelméről, hogy ennek a (Szvatopluk) királynak (fejedelemnek) lovai is vannak, és csak olyan étellel él, amelyet azoknak a kifejt tejéből készítenek”. Erre aszongya Makkay: „Tejből készült ételről nem tudok (hacsak nem tejbegríz vagy tejberizs); ez az étel tehát alighanem a kumisz nevű ital, nem kimondottan ősszláv táplálék”. … Hát ez – fájt! Hogy valaki ne hallott volna a vaj meg a sajt nevű „ételekről”? Utóbbi a lovasnomádoknál kenyérszámba ment! Ezért írta a kedves kis kínai hercegnő, akit a húnok elfogtak, versében le e panaszt: Az éhségem hiába kényszerít, A sajtjaikból enni nem tudok. (Áprily fordítása)
Óvatosan lövöldözzünk egymásra; és ezt a szlovákoknak sem ártana betartani. Volt egy kedves öreg barátom, bizonyos Kovács bácsi; öreg rongyos gárdista; a háború után a Magyar Népköztársaság bírósága hét évi börtönre ítélte, mert harcolt a demokratikus Csehszlovákia ellen. De volt súlyosabb büntetése. Amikor puskával a kezében átlépte a Felső-Tisza-vidéken a határt, hogy elkezdje partizántevékenységét, már jött is szembe vele egy cseh csendőrőrmester kerékpáron. Azonnal töltött és tüzelt. Amikor a holttest zsebéből kivette az iratait, nemcsak az derült ki, hogy azt is Kovácsnak hívták, hanem hogy édes első unokatestvére! Járnak így a szlovákok is: amikor ránk lövöldöznek, magukon is ejtenek sebeket!
Élt valaha, egy híres magyar tudós, Horvát István, h nélkül. Rengeteg hülyeséget ráfogtak, és nemcsak az elő-finnugorok. Szerb Antal például a magyar nacionalizmus mitológiai szörnyének nevezte… „Aki az egész világot magyarrá akarta tenni”... mármint a múltban. Nos, ez a Horvát a szlavinokról is írt őstörténeti munkát, s a trójai hadszintéren is felfedezte őket, az alizonok neve alatt. És szláv nyomokat talál a római Pannóniában, ahol még senki. Igaz, hogy a „szláv” nevezetet megfejtése során, amikor elhárítja a sclav-ból, azaz „rabszolgából” való levezetést, idéz egy lengyel szerzőt, aki szerint a szlavin „dicsőségest” jelent, mert a szláv jellem alapvető vonása a dicsekvés. Ezért az ifjabbik Kollár, a Jan, megharagszik és ráidézi Herdert: aki egy népet megsért, az az egész emberiséget megsérti. Horvát István erre Kollár válaszát a saját cikke végéhez csatolja, megjegyzés nélkül!
Évekkel később írásban rendreutasít egy császári titkos tanácsost (rendőrfőnököt!), aki a szlovák nyelvet nem tartja szép csengésűnek! És egyáltalán elutasítja azt a nézetet, hogy egy-egy nyelv lehet szebb-jobb, magasabbrendű, mint más nyelvek: „Az ilyen korlátlan hazafiúi kirohanások”, mondja, „csak a durvaságot növelhetik miközöttünk”.
Hát ilyen volt ez a magyar nacionalista szörny –; mit szólna a mai nyelvtörvényekhez és névtörvényekhez?
Érdemes volna a tárgyalt fenti kérdések kapcsán nemcsak a folyók mentén kirándulni, hanem a helység- és domborzati elnevezéseket is tanulmányozni. Előtanulmánynak javasolom Ausztráliába szakadt hazánkfiának, Földvári nevűnek a könyvét, a Kárpá-medence földkéreg szerkezettani sajátosságairól; és a nekivadult amatőr régésznőnek, Torma Zsófiának levelezését, például Kossuth Lajossal.
*Szvatopluk kivolta, hatalma, halála. A szerző kiadása. Budapest. 2009.
