"...nincs fegyverszünet, sem vadászati tilalom"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 8. (550.) SZÁM — ÁPRILIS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Király László
Költemény a ládafiában…
… és a falvédőn
Karácsonyi Zsolt
A puszta alkotásban - Interjú KOVÁCS ANDRÁS FERENC Kossuth-díjas költővel
Varga Melinda
LÁSZLÓ NOÉMI: „Megbecsült hobbiköltő vagyok”
SZÁLINGER BALÁZS: „Semminek nem kell megfelelni”
BOGDÁN LÁSZLÓ: „Az asszociáció sötét mezőin bolyongó árnyak, történetek”
FEKETE VINCE: „Egy jó vers megírása felér egy díjjal”
Szőcs István
Ha történész volnék... (Moraj, mors, murva, Morava)
ANCA MIZUMSCHI
Versei
VASILE ERNU
Született a Szovjetunióban (Născut în URSS) (részlet)
LUCIAN DAN TEODOROVICI
A paplan
Dávid Gyula
Szerkesztői asztal és tanári katedra Áprily Lajos Kolozsváron: 1925-1929 - Folytatás előző számunkból
Szabó Róbert Csaba
Faluregény
POTOZKY LÁSZLÓ
A Fáklyahegy
Muntán Emese
„Vannak, akik nagyanyától születnek”
Oláh András
Versei
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - PATRIS SAPIENTIA
Májusi évfordulók
 
VASILE ERNU
Született a Szovjetunióban (Născut în URSS) (részlet)
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 8. (550.) SZÁM — ÁPRILIS 25.

Az alkoholellenes
ukáz

Hosszú élete folyamán a Párt elég sok kudarcot begyűjtött. De valahogy mindegyiket helyrepofozta, mindegyikből sikerült kései győzelemet vagy elkerülhetetlen áldozatot kovácsolnia. Volt azonban egy lépése a Szovjet Kommunista Pártnak, amely megbocsáthatatlan hibának, végzetes vereségnek bizonyult. Ezt a szovjet nép döntötte el, egyhangúlag, és ebben a kivételes esetben a „proletár diktatúra” tökéletesen működött.
Talán emlékeznek még, hogy alig pár hónappal Mihail Szergejevics hatalomra jutása után, nyolcvanöt tavaszán kiadták az Alkoholellenes ukázt, amely nem csupán az alkoholfogyasztás elleni harcot, hanem a nép tartósan „józan állapotát” tűzte ki céljául. Amikor Jegor Lihacsov, az alkoholellenes eszme teoretikusa az örményországi konyakgyárban tartott beszédében elmondta, hogy „nem arra kell az embereket megtanítani, hogyan igyanak kulturáltan (civilizáltan), hanem arra, hogy egyáltalán ne igyanak,” az összes alkoholellenes, józan gondolkodó tátott szájjal maradt. Akadt néhány felvilágosultabb elvtárs, aki megpróbálta elmagyarázni: az efféle stratégia eleve halva született, „ezzel az ötlettel még az amerikaiak is zátonyra futottak.” Az illetékes szervek azonban hajlíthatatlanok voltak: „Náluk, kapitalistáknál, nem működik a tiltás. Nálunk másként van. Nálunk működik.” Úgy tűnik, súlyosan tévedtek.
Ismeretes: Mihail Szergejevics ritkán fogyasztott alkoholt, ez meglehetősen zavarta is a különböző szintű vezetőket. Képzeljék csak el Mihail Szergejevicset, amikor meglátogatja a „4o év Forradalom” kolhozt vagy a „Vörös Csillag” gyárat. Elhangzik az ünnepi beszéd, következik a protokoll, ő pedig ásványvizet iszik, miközben az asztalon előtte sorakozik a szovjet italkínálat színe-java. Mit tesz a többi elvtárs? Szenved. Volt Gorbacsovnak egy szavajárása: „Elvtársak, nézzük demokratikusan a kérdést. Mindenki azt iszik, ami neki jól esik. Úgyhogy, elvtársak, hadd igyak én ásványvizet, maguk pedig ihatnak bármit!” Keserű megpróbáltatás. Hogyan igyon az ember a Főtitkár előtt bármit?
Az üzletekből fokozatosan eltűntek a szeszes italok. Először eltűntek az erős italok, azután a többi, végül már csak alkoholmentes italt árusítottak, amire lehetetlen volt népünknek a kommunizmus épüléséért és a békéért folytatott harcát alapozni. A televízióban arra tanítottak bennünket, hogyan szervezzünk alkoholmentes esküvőt, szilvesztert, és hogy ez micsoda boldogsággal jár az érintett család szempontjából. A sok tanítás semmit sem segített. A nép elméje, egész lénye elborult, a sorok pedig ijesztően megnyúltak.
Megalakult a Józanság Egyesület, amely a rendőrséggel karöltve razziákat, ellenőrzéseket hajtott végre és erőszakos-jószándékúan szakklinikákra hurcolta a tiszta fej híján találtatott polgárokat vagy bírságot fizettetett velük. Idővel azonban rendes kerékvágásba helyezkedtek a dolgok. Ahogyan az várható volt, az állam hatalmas veszteséggel került ki az ügyből, a nép pedig kénytelen volt alkohollá varázsolni mindent, különösképpen „minden éghetőt”. Nyolcvankilenc körül, amikor már sehogyan sem működött a gépezet, különös jelenség vette kezdetét: megjelent a szeszesital, de eltűntek a nyilvános helyen italfogyasztásra szánt recipiensek. Képzeljék csak el a sörözőt, ahova legjobb barátaival és az elmaradhatatlan sós hallal (taranka) ellátogat az ember, csevegni, sörözgetni.  Sör van, de nincs korsó, és korsóért már több morcos fiú is sorban áll. Mi a tennivaló? Másik sörözőt felkutatni? Ott minden bizonnyal ugyanez a helyzet. Akkor pedig? Semmi ötlet. Nos, a szovjet polgár gyorsan szerez magának néhány egy literes üvegkannát, úgy indul sörözni. Igaz, ez amolyan hétvégi helyzet, amikor az ember megengedheti magának, hogy üveggel megpakolt zacskóval mászkáljon. De mit lehet tenni hét közben, amikor mégsem mehet üvegestől az irodába az ember, de haza sem léphet értük, mert megszidja anyja, testvére, anyósa, felesége, és lőttek a délutánnak. Megsúgom, mit tehet az, aki ilyen helyzetbe kerül. Ne nekem köszönjék, hanem a leleményes szovjet népnek. A szovjet polgár kerít egy megfelelő méretű zacskót, amiben lazán elfér fél liter sör és egy szívószálat (biztosíthatok mindenkit: szívószál nélkül is működik a dolog.) A zacskó értéke nagy. Viselhető zsebben, anélkül, hogy bárki felfigyelne rá, illetve ha fel is figyel, alig hiszem, hogy kitalálja: mi a rendeltetése.


Sakk-matt

Az utóbbi időben majdnem minden sporthíradó után káromkodni támad kedvem: „Hogy a nyavalyába van az, hogy focin kívül semmi sincs?” Félreértés ne essék, magam is szeretem a focit, de ez a médiadominancia elfogadhatatlan. Különösen az a könnyedség, amivel az összes többi sportág fölött elsiklik a sajtó. Mondják csak, kérem, de őszintén, mikor láttak például sakkal kapcsolatos sporthíreket a tévében? Azaz, hogyan is fejezzem ki magam, amennyiben a sakk az emberi értelem netovábbja, a zsenik sportja, mi a magyarázata annak, hogy a sporthírekben soha fel nem bukkan? Fogalmunk sincs arról, ki a soros bajnok és arról sem, mit jelent a „szicíliai védelem”.
Bármennyire hihetetlenül hangzik, a Szovjetunióban a sport a maga helyén, akarom mondani az őt megillető főhelyen volt. Az első újság, amire valaha előfizettem, a Szovjetszkij Szport volt. Persze, jártak még nekem más lapok is, de ez a helyzetre jellemző felvállalt kényszerűség eredménye volt. Ismernünk illett a napi politikát. Bizonyos politikai műveltség hiányában még a lányok érdeklődésére sem számíthattunk. De a Szovjetszkij Szportra való előfizetés saját döntésem volt. Nem bántam meg. A sakk igen előkelő helyen szerepelt a lapban. A sakkversenyeket, a nagymesterek mérkőzéseit, a világbajnokságokat egyenesben közvetítették. Azt gondolják, unalmas volt? Cseppet sem. Egy Karpov-Kaszparov döntő bármely Barcelona-Real Madrid focimeccsel felér. Ha már kiskorban elmagyarázzák a szabályokat, a stratégiákat és a játék tétjét, a sakk is igen látványos. A Szovjetunióban a sakk egyenesen tömegsporttá duzzadt, akárcsak a foci, a hoki, az atlétika. Mindenhol sakkoztunk. Vonatban, repülőn, nyári táborban, iskolai szünetben, a parkban. Apró, mágneses sakktábláink voltak, azokkal bárhol lehetett játszani. Moszkvától Vaszjukijig minden településen működött sakk-klub, ahol leckéket, versenyeket szerveztek. Kisinyovtól Vlagyivosztokig, Arhangelszktől Taskentig az összes parkban akadtak sakkozók, sakkozókat bámuló csapatok.
És micsoda bajnokai voltak a Szovjetuniónak! Kis kivételekkel, a huszadik század gyakorlatilag a szovjet sakk százada volt. Az első bajnokságokat nem vesszük most figyelembe, hiszen akkor még nem létezett a Szovjetunió.  Így esett, hogy Steinitz, Lasker, Capablanca nélkülünk kezdett. 1927-tel kezdődően azonban, Alexander Aljohin megjelenésével, átvettük az irányítást. Tisztában vagyok azzal, hogy nem a Szovjetunió, hanem Franciaország színeiben játszott, Aljohin akkor is szovjet termék volt. Tudtuk, hogy a miénk. Két évig a holland Euwe került az élre, ám 1948 után szinte semmi nem állta utunkat. Botvinnik, Szmiszlov, Tali, Petroszian, Szpaszkij, Karpov és Kaszparov – mindannyian szovjet termékek. Vagyis, kedveseim, a sakktábla nem hazudik, és amennyiben azt rótták fel nekünk, hogy az ideológiától teljesen gyagyásak lettünk – ez mégsem volt igaz. A ló ismerte a helyes irányt, a futár nem futkosott össze-vissza és még a karonülő gyermek is tudta: a legfontosabb bábu a paraszt. Ezt egy igen nagy sakkozó jelentette ki, ráadásul teljesen egybehangzott az ország politikai nézeteivel. Elismerem, 1972 és 1975 között Fischeré volt a pálma. Nagy koponya volt. Haragudtunk rá, mégis tiszteltük. Meggyőződéssel hittünk abban: az amerikai proletariátust, nem pedig a dekadens burzsoáziát képviseli. Játéka a nagy szovjet stílus jegyeit hordozta.
Emlékeznek még Botvinnik látványos nyitásaira? Azoktól mindenki kikészült, és akkor a királynő-csel még szóba sem jött. Na és Szmiszlov stílusa? Ahogyan visszavonult, védelembe, és onnan villámtámadásokat eszközölt! És mit mondhatnánk az endspielről? Vagy a szerény, intuitív iskolai tanárról, Taliról? Remek humorérzék, merő zsenialitás. Petroszian, aki az én ízlésemnek túlságosan is logikusan játszott, minden egyes húzását nagyon szépen meg tudta indokolni. Szpaszkij, még ha Fischerrel szemben veszített is végül, valószínűleg legnagyobb játékosaink egyike volt. A Karpov-Kaszparov párbaj pedig igazi csemege volt. Úgy néztük játszmáikat, mint a foci világbajnoki döntőket, és egymás kezéből kapkodtuk a meccsekről készült elemzéseket, cikkeket. Kívülről ismertük az összes látványos húzást, stratégiai védelmet és zseniális taktikát. „Ők az igazi koponyák” – mondtuk.
A sakk pedig, ahogyan a nagymesterek tanították, a művészet, tudomány és sport keveréke. A sakkból tanultak rengeteget segítettek a mindennapokban. Az élet maga hatalmas sakktábla, a játéknak három szakasza van: nyitás, mittelspiel és endspiel. A nyitás szakaszában fölmérjük erőnket és az ellenfélt. Stratégiát választunk. Felkészülünk arra, hogy ezt esetleg a játék folyamán módosítanunk kell. Igyekszünk magunkat nem felülbecsülni, ellenfelünket nem alulbecsülni. Nem azonnali, hanem közép- és hosszútávú haszonra hajtunk. Minden bábut tiszteletben tartunk, a parasztot különösen. A mittelspiel közeledtével összeszedjük magunkat. Középre helyezkedünk. Amikor a középszakaszba lépünk, a közép-mezőkért küzdünk: d4-e4-d5-e5. Aki megszerzi a tábla közepét, az jó eséllyel uralja a mérkőzést. Középre helyezkedni azt jelenti: bizonyos bábukkal szabadon támadhatjuk, összezavarhatjuk az ellenfelet. Ilyenkor az ellenfél bábui egymás útjába kerülnek. A középen álló figura egyszerre több irányba támad. Ebben a szakaszban a sorok megbontása a tét. Ha felbomlanak a sorok, szabadon mozog a királynő és a bástya, két védelemben és támadásban egyaránt jelentős figura. Ami a stratégiát illeti: nem bábukat, hanem mezőket támadunk. A csatában aratott győzelem meghódított mezőket és a király kapitulációját feltételezi, semmiképp sem ilyen-olyan sakkfigurák megszerzését. És ez már az endspiel szakasza.

LÁSZLÓ NOÉMI fordítása




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében