Minden, amit kívánni tudtam ebben a pillanatban, az volt, hogy ne vegye el a paplanomat. Az az igazság, hogy egy hete gyötrően, minden este csak erre gondolok: ne vegye el a paplanomat is. Ez minden bizonnyal olyan paplan, amelyről minden fenntartás nélkül el lehet mondani: megérdemelne egy szépségdíjat. Ha adnának ilyen díjakat.... Ajándékba kaptam, mikor ideköltöztem, házavatási ajándékként. Engem első látásra vonzott, amin senkinek sem kell csodálkoznia. Természtesen, minden büszke ember ugyanazt mondaná a saját paplanáról: ez a legszebb! Én viszont nem túlzok. És nem túlzok kijelentve, hogy azon a napon, amikor kaptam, életem egyik legtisztább boldogságát éltem át. Ebből kifolyólag, természetesen megkérdezem magamtól: hogyha engem már az elejétől vonzott, őt mért ne vonzaná?
Mindig félek, mikor bejön a házba. Nemcsak félek, meg vagyok rémülve. És ez történik egy hete, éjszakáról éjszakára. Éjszakáról éjszakára kérem gondolatban, hogy lopjon el bármit, csak a paplanomat, a házavatás alkalmából kapott paplanomat hagyja meg nekem.
Ma későn jött, szinte reggel. Látom, hogy feltekeri a perzsaszőnyeget. Ez már azon kevés dolgok közé tartozik, amik a házban maradtak. Nem tudom, miért várt olyan sokáig, hogy elvegye a szőnyegemet. Alapjában véve, egy értékes dolog. Elismerem, nem nagyon értékes, mégis olyasmi, amiért elfogadható árat lehetne kapni. De én azt hiszem, ennek az embernek nincs értékérzete, jobban mondva, remélem, hogy nincs, nehogy arra a következtetésre jusson, hogy megéri ellopni a paplanomat.
Habár azt lehetne mondani, hogy a látogatásaival rámkényszerített borzalomérzet megbénítja értelmemet, mégis rendelkezem elegendő tisztánlátással ahhoz, hogy megállapítsam: furcsa tolvajjal van dolgom. Legalább azért is furcsa, mert első alkalommal, mikor jött, egy héttel ezelőtt, nem vitt el egy festményt sem. Még az ékszereket sem vitte el, pedig valahogyan elöl voltak, a vitrinbe kitéve. Nem vitte el, csak a televíziót és a kazettofont. A kazettofont megérte elvinni, egy hónapja sincs, hogy vettem. De a televízió? Nehezen hordozható dolog, az árából aligha tudnád kifizetni négy ember ebédjét egy első osztályú vendeglőben. Igaz, hogy színes tévé volt, de még távirányítója sem volt.
Második alkalommal a tolvaj igyekezett rendbe hozni a hibáját. Miután az egész házat felhányta, más dolgok mellett felfedezte az ékszeres dobozt is. De ezért nem érdemel tiszteletet. Mi van például, hogyha én időközben elrejtettem volna az ékszeres dobozt? Nem rejtettem el, mert akartam, hogy legyen valami szem előtt, ami jobban vonzza, mint a paplan. A paplan túlságosan értékes volt a számomra. És mégis, hogyha a fösvénység fele hajló természetem lett volna, elrejtem az ékszeres dobozt. Vagy legalább hamis kövekre cseréltem volna a drágaköveket. És a tolvaj anélkül maradt volna. És mindez egy divatjamúlt televízió miatt! Na mindegy.... Be kell vallanom, hogy elégedett voltam minden alkalommal, mikor láttam, hogy mit visz el. Bár nem tudom kijelenteni, hogy azok a dolgok, az ékszerek és még a divatjamúlt televízió is közömbösek lettek volna számomra, minden alkalommal megkönnyebülve sóhajtottam, mikor elment. Ezt azért, mert a legfontosabb dolog, a paplanom, minden alkalommal a helyén maradt.
Most, ahogy a harmadik éjszakára gondolok, amikor meglátogatott, még mindig érzem a hideg verejtéket lefolyni a hátamon. Szörnyű éjszaka volt számomra! Másszóval olyan pillanattá alakult jövetelének harmadik éjszakája, amikor még az okot is elfelejted, amiért borzadsz, anynyira el vagy foglalva azzal, hogy elviseld a borzalmat magát. Ő, a tolvaj, kínjaim oka, akkor nem jött egyedül. Segítséget hozott, amiből arra engedett következtetni, hogy valami nagyot visz el.
– A számítógépet könnyebb vinni, hallottam azt, aki segíteni jött. Könnyebb, mint a jégszekrény vagy a mosógép. Elsőnek visszük, nem?
A számítógép volt a házban az értékes dolgok egyike. Kisebb erőfeszítéssel, a tolvaj egyedül is elvihette volna. Így nem tudtam megmagyarázni, mért nem lopta el eddig. A harmadik éjszakán megadta ő a választ. Lényegében, a segítőjének válaszolt, de a magyarázat nekem is a lehető legtalálóbbnak tűnt.
– A számítógépet szét kel’ szerelni, mondta ő. Vannak valami drótok hátul, nézd meg te is. A számítógépet első alkalommal el akartam vinni, de voltak ezek a drótok...
– Levágjuk.
– Gondoltam én is erre. De hogyha azokon keresztül megy a kép a képernyő fele? Hogy adjuk majd el a gépet? Nem, nem vágunk el semmilyen drótot... Hát ezért hoztalak: hogy el tudjuk vinni az egész számítógépet, óvatosan. Válasszuk ki azokat a drótokat, anélkül, hogy elrontanánk. S gyorsabban kell dolgoznunk. Elég kevés időnk van...
– Idő, ami telik, míg mi beszélgetünk – folytatta a másik. Kezdjük el a munkát inkább.
Észrevettem én is, hogy minden alkalommal beilleszkedik bizonyos időbe. Nem engedte meg magának, hogy többet üljön a házamban, csak egy órát. Nagyon figyelmes tolvaj volt. Valószínűleg tudta, hogy a negyed rendőre minden éjjel óránként elment a tömbházam előtt. Nem akart kockáztatni és ez nála méltányolandó.
– Biztos vagy benne, hogy egész hétre elment? – kérdezte a segítőtárs a tolvajt, miközben igyekeztek felemelni a számítógépet.
– Ki, a tulajdonos? Biztos. S ha hamarabb jön, mi?
– Félek. Nem akarok rákényszerülni, hogy megöljük.
– Megöljük és kész. Mért félnél? – kacag a tolvaj. Mit csináljak, ha hülye s hamarabb jön? De mondom én neked, hogy nem jön! Elment egy hétre a barátnőjével a hegyekbe! Mondtam neked, hogy tájékozódtam...
– Ő igyekezett tájékozódni – okkal gyanakszok az öreg lépcsőházi szomszédasszonyra ezért az információ kiszivárgásért – de sajnos, nem volt honnan tudja, hogy pont azon a napon, épp mikor betöltöttem a huszonkilencedik évemet, összevesztem a barátnőmmel. Megbocsátottam neki ezért. Honnan tudhatta volna a szegény tolvaj, hogy lemondtam az utat (ami pont a születésnapom átkozott napján kellett volna legyen), mert egyedül semmi értelme nem lett volna elmenni? Természetesen nem a tolvaj hibája volt. De az enyém sem. Lehet, hogy a barátnőm hibája volt, aki hirtelen elhatározta, hogy megmondja: más tetszik neki. Pont a születésem napján.
– Boldog vagyok, szerelmem – mondtam neki reggel, mindjárt, ahogy belépett az ajtón. Boldog vagyok, hogy vagy nekem. Ma töltök huszonkilenc évet és teljes embernek érzem magam. Van lakásom, van munkahelyem, mellettem a szeretett asszony, akivel egy álomhetet fogok eltölteni a hegyekben...
– Boldog születésnapot! – szakított ő félbe. – Boldog születésnapot és legyen egy boldog életed! De én nem veszek részt benne, szerelmem. Mással töltöttem az éjszakát. Megelégeltem a hiábavaló reménykedést. Tíz éve várom, hogy megkérj feleségül, de te nem akarod. A sors hozta, hogy megismerjek valakit, aki egy együtt töltött éjszaka után gyűrűt húzott az ujjamra. Meg vagy hívva az esküvőnkre. Boldog születésnapot, szerelmem, de nem megyünk a hegyekbe.
– Jó – mondtam én.
Ezután kipakoltam a csomagokat, viszszakértem tőle az öt éve neki adott fülbevalókat, ő elment, mondva, hogy megvet ezért, én pedig lefeküdtem. Lefeküdtem, azért, hogy ne sírjak.
Nagyon szerettem volna egy vakációt a hegyekben, de itt minden álmom véget ért. Persze, hogy jött, hogy bőgjek. Nem tudtam már vakációra menni. Először is azért, mert nem illett. Egy férfi, aki becsüli magát, nem megy egyedül vakációra. Másodszor, megtörténhetett volna, hogy megbetegszem vagy balesetem lesz. Lehetséges lett volna, hogy fájjon a gyomrom, hogy borotválkozás közben nagyon elvágjam magam, vagy hogy elessek sízés közben és kificamodjon a lábam. Ki gondozott volna? Senki, ha egyedül megyek. Harmadszor, ki főzőtt volna nekem, ha elmegyek a hegyekbe? Én nem bírom a vendéglős ételeket, nem tudhatom mennyire tiszta a szakács és nem akartam valamilyen betegséget kockáztatni. Ki főzött volna nekem, ha a barátnőm nincs mellettem?
De a tolvaj nem volt honnan tudja mindezeket. Mert azt hitte, hogy elutaztam, nem vádolhattam meg, mert lelkiismeretesen végezte tolvajkötelességét, minden éjjel üres kézzel jött és minden éjjel elvitt valamit...
És ma? Ma, amikor az egész ház üres? Ki tudja, mi fog ma történni? Lényegében ennyi maradt még: a perzsaszőnyeg – de ezt éppen most igyekszik elvinni – régi ágyam és a paplan. Ez az utolsó éjszaka, amikor a tolvaj meglátogat. És ezen az utolsó éjszakán már nem nagyon van mit elvinni. Maradtak még persze a szekrények, a vitrinek és a két könyvespolc... De ezek túl nehezek, nem fogja cipelni a hátán. Lehetséges, hogy az ágyat sem viszi el, régi ágy és az is nehéz. De biztos, hogy a paplan, a legkedvesebb dolog nekem a házban, vonzani fogja.
Amikor negyedszer jött, elvitt minden italos üveget, ami a házban volt, kiürítette a könyvespolcokat és vitrineket és elment. Miután előző éjjel elvitte a számítógépet, a jégszekrényt és a mosógépet, egy pillanatra azt hittem, hogy mindennek vége. Nem tűnt úgy, mintha még sok oka lenne visszatérni és örvendeni mertem. De tévedtem. Az ötödik éjszaka viszszatért. Bement a fürdőszobába, leszerelte a csapokat a mosdókagylóról és a fürdőkádról, elvette és elment.
A hatodik, utolsó előtti éjszakán, már nem mertem remélni, hogy nem jön el. És jól tettem. Mert elfelejtettem volt valamit, amit ő is elfelejtett addig a pillanatig: a festményeket. Nem voltak nagyon értékes festmények, de jól meg voltak festve, és a tolvaj nem tűnt túl jó művészetismerőnek. Boldog éjszaka volt ez a számomra. Azért, mert abban a pillanatban, amikor megláttam belépni, azt mondtam, hogy itt már nincs mit tenni: ezzel az alkalommal elviszi a paplanomat! Már kezdtem volt hang nélkül sírni, megrettenve attól hogy elveszítem a paplant, amihez olyan kétségbeesetten ragaszkodtam, amikor megláttam a festményeket. Nem tudom, hogy tudtam megfeledkezni róluk. Amikor viszont megláttam, rájöttem hogy nincs minden veszve. Boldogan, szélesen mosolyogtam, amikor elkezdte leszedni a képeket a falról, egyiket a másik után.
Ma viszont már csak a perszaszőnyeg maradt. Ami már félretett. A tolvaj a konyhában keresgél – nem tudom mit vihetne el onnan. Visszatér a szobába és ebben a pillanatban hihetetlenül sajnálom, hogy csak egy szobája van a lakásomnak. Tudtam volna venni nagyobbat is, egy két- vagy három szobást. De nem! Úgy gondoltam, az én szükségleteimnek elég egy is! És íme, a paplanom itt van a szobában, az egyedüliben, szem előtt! Ő nekifog leszedni a sötétítőt, de én még nem merem remélni, hogy csak azt viszi el. Összegombolyítja a sötétítőt, beteszi a hóna alá és...
A tolvaj hátára veszi a perzsaszőnyeget és kimegy a lakásból! Kimegy, mindörökre! Ez a hetedik nap, lényegében a hetedik éjszaka. Ő úgy képzeli, hogy holnap jövök haza, tehát nem látogat meg többé. Rájövök, hogy ez életem egyik legboldogabb pillanata, megkönnyebülve sóhajtok és kibújok a paplan alól, ami hét éjszakán át rejtegetett.
TIMÁR MÓNIKA fordítása
