Az Áprily-irodalom ebből a néhány évből elsősorban a költővel, s részben a kibontakozó erdélyi magyar irodalmi életben szerepet játszó szerkesztővel foglalkozik – és vajmi kevéssé Jékely Lajos tanár úr kolozsvári református kollégiumi tevékenységével. Pedig egy késői vallomásának tanúsága szerint a tanári pályát vallotta egyéniségéhez legközelebb állónak, s – külső szemlélő számára ez is fontosnak tűnik – abba az iskolába tér viszsza tanárként, amelyhez diákéveinek emlékei is fűzik.
Évtizedekkel későbbi a következő vallomása (amelyben persze már nem csak kolozsvári, hanem későbbi, pesti szerkesztői emlékei is felsejlenek): „Mi volt életem legnehezebb feladata? Ha nem tisztán irodalmi értelmet adok a kérdésnek, ezt válaszolom: Élni a kettős életet: becsülettel helytállni a tanári posztomon, az írónak néha kijáró elnézés minden igénylése nélkül. Igaz: életemnek ebben a nehéz szakaszában, különösen mikor tanári munkám mellett szerkesztőit is végeztem, termékeny nem lehettem... S mégis, ha egy varázsló hatalom visszahelyezne fiatalságomba, a pályaválasztás keresztútjára, ingadozás nélkül ismét a lelket formáló tanári pályát választanám.” (Decemberi vallomás. Pestmegyei Hírlap, 1960/304. In: Álom egy könyvtárról. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1981. 8.)
Költői hírneve a kollégiumban közvetelenül is megelőzi érkezését: az 1925/26-os tanévben (az az évi nyomtatott – kétnyelvű! – Értesítő tanúsága szerint) két alkalommal is elhangzanak versei iskolai ünnepélyen: 1926. január 8-án, Apáczai Csere János születése 300 éves évfordulója ünnepén és április 8-án, amikor a Nagy Károly püspök emlékére megtartott iskolai ünnepélyen Találkozás című versét adja elő egy diák.
Ezt követően azonban, tényleges tanári működéséről kevés – és főképp csupán közvetett – adat áll rendelkezésünkre.
A tanárok névsorában az 1926/27-es évi Értesítőben jelenik meg először a neve. A tanári karban bekövetkezett változásokról számot adó fejezetben a 7. pont alatt olvasható, hogy a dr. Illés Gyula lemondásával megüresedett tanszékre hívták meg, amelyet meghívásakor magyar-francia tanszékké alakítottak át. Az első kolozsvári tanévben az I/a osztály főnöke, magyar nyelvet tanít az I/a és I/b, a II-IV. osztályokban, franciát a IV/a és IV/b osztályokban (1926. decemberéig az I/a-II/b. osztályokban is), valamint németet a II/b-ben, összesen heti 20 órában. Ezenkívül osztályfőnöke az 53-as létszámú I/a osztálynak.
Az 1927/28-as tanévben – katedrája minősítéséhez képest meglepő módon – a francia nyelvórák elmaradnak feladatai sorából, magyart tanít az I/a, I/b, II/a és II/b osztályban és németet a II/a és II/b osztályban, ez alkalommal is heti 20 órában. Osztályfőnökként természetesen viszi tovább előző évi osztályát.
Az 1928/29-es tanévben többféle – adatok hiányában értelmezhetetlen – változás történik kollégiumi feladatkörében: ebben az évben magyart tanít a II/a, a III/a és a VI. osztályban, filozófiát a VI. osztályban és két osztályban is tornát: a II/a-ban és a II/b-ben. Ugyanakkor mint osztályfőnök, megválik korábbi osztályától és helyette a VI. osztályt kapja, amelyben különben Zsolt fia is ott szerepel a tanulók névsorában. Össz-óraszáma ebben a tanévben 16-ra csökken, nyilván szaporodó irodalmi elfoglaltságai következtében, hiszen ebben az évben indul az Erdélyi Helikon, amelynek szerkesztését az íróközösség őreá bízza. Ugyanakkor többféle (olykor magyarországi) irodalmi esteken kell szerepelnie: a Kollégium levéltárában fennmaradt egy 1928. február 2-án kelt kérvénye, amelyben egy egyhetes budapesti és debreceni irodalmiestély-sorozaton való részvételére hivatkozva szabadságot kér a Kollégium elöljáróságától. „Helyettesítendő óráimat – olvassuk a kérvényben – háromnegyed részben Finta Gerő kollégám látná el szakszerű helyettesítéssel, akivel ebben megállapodtam.” (A kérvény másolatát Kolozsváry József, a Kollégium történetének kutatója bocsátotta rendelkezésünkre.)
A következő, 1929/30-as tanév küszbén azonban megválik a Kollégiumtól, de egyben Erdélytől is. Az Értesítő ezt a Változások a tanári karban című fejezetében a következőképpen adja hírül: „A tanári kart két kitűnő kartársunk eltávozásával súlyos veszteség érte. Jékely Lajos, a magyar és német irodalom rendes tanára 1929. szeptember 1-jétől, miután a budapesti református főgimnáziumhoz rendes tanárul meghívatott, lemondott intézetünknél viselt állásáról. Szeretett és nagyrabecsült kiváló kartársunk intézetünkben végezte a főgimnáziumot, s miután a kolozsvári tudományegyetemen megszerezte a középiskolai tanári képesítést, 1909. szeptember 1-jén a nagyenyedi ref. Bethlen-kollégiumban helyettes, 1911. szeptember 1-től rendes tanár lett. Intézetünknél 1926. szeptember 1. óta működött mint rendes tanár, egészen lemondása idejéig. Kiváló tanári és nevelői munkásságán kívül Áprily Lajos néven, mint a jelenkori magyar lyrai költészet egyik első tálentuma, nagy mértékben hozzájárult iskolánk jó hírnevének öregbítéséhez.” (I.m. 44-45.)
A másik távozó tanár, Nagy Jenő, a magyar-német tanszék rendes tanára, aki a pápai ref. főgimnáziumba távozott.
„Mindkét eltávozott társunknak boldogságot és megelégedést kívánunk nemes munkásságuk új színhelyén” – zárul az Értesítőnek ez a része. (Uo.)
Nyilvánvaló, hogy ez a „bizonyítvány”, amelyet az Értesítő összeállítója Jékely Lajos tanárkollegának kiállít, inkább a költőnek szól. Kolozsvári kollégiumi évei idején magyar órákat csak az alsó osztályokban kapott, a francia helyett pedig (amelyre meghívása szólt, s amelyre enyedi tanárkodásának utolsó éveiben külön dijoni ösztöndíjjal készült fel), a második tanévben már németet, a harmadikban pedig – láthatóan töredékóraszámokból összeszedett – filozófiát és tornát kellett tanítania. Igaz, hogy vele egy időben a felső osztályokban Csűry Bálint és Gönczy László tanította a magyar irodalmat, de Kovács Ferenc rendes tanárkollegája mellett az akkor még helyettes tanár Brüll Emánuel is kapott magyarórákat a IV. és V. osztályban.
Tanári tevékenysége után nyomozva, egy pillanatra megállhatunk tanítványai névsoránál is. Az I/a osztályban a névsorban ott szerepel az oroszok által 1944-ben elhurcolt és internáló táborban elhunyt kiváló fiatal filozófus-ígéret: Makkai Ernő, a később Méhes Györgyként ismert próza- és drámaíróvá vált Nagy Elek és a későbbi nyelvész-néprajzos Nagy Jenő, aki unokaöccse is volt, a következő tanévi II/a osztályban Benedekfi Samu későbbi lelkész és Finta Zoltán kollegájának (és költőtársának) fia, Zoltán, amikor pedig az 1928/29-es tanévben átveszi a VI. osztály főnökségét, abban ott találjuk a kalotaszegi Czira László későbbi lelkész neve mellett a fiáét: Jékely Zsoltét is.
Neves tanítványai közül eddigi ismereteink szerint senki nem örökítette meg emlékeit a költő-tanár 1926-1929-es kolozsvári kollégiumi működésével kapcsolatban.
*
A kolozsvári éveknek van egy mozzanata, amely enyhülést, kikapcsolódást jelent Áprily Lajos és családja számára, s ez egy kis nyaralóhoz kapcsolódik a Dónát út végén, a Hója déli lejtőjének lábánál. A gyümölcsösökkel borított domboldalt már az első világháború előtt kedvelte a kolozsvári polgárság. A Törökvágáson túl egyre-másra épültek a hétvégi házak, köztül az egyik legelső volt a Reményik Károlyé, amelynek a Dónát-szoborig felfutó telkén már akkor megépült a ma is meglévő tornyos-emeletes ház. Áprilyt magát azonban a Reményikkel szövődő barátságnál jóval korábbi személyes kapcsolat is fűzte ehhez a környékhez, hiszen Schéferéknek, lendő apósáéknak, ahová gimnazistaként mint privát tanító bejáratos, szintén volt nyaralója a Dónát úton. Amire azonban Áprily Kolozsvárra költözése valóság-közelbe került, a „szabad” telkek már jóval kinnebb voltak, a gát fölötti részen, ott, ahol a Szamos bekanyarodik a lejtő aljáig, s partja a Dónát úttal találkozik, azon a tájon, ahol ma a Dónát úti tömbházak sora véget ér.
A Jékely család nyaraló-építő tervének, majd e terv megvalósulásának nyomait egy-két levél is őrzi. 1926. május 3-i levelében írja Áprily Reményik Sándornak:
„Nekünk ma új reménységeink vannak arra nézve, hogy a kis nyaralót megépíthetjük s a nyarat a Donát-úton, Veled egy soron tölthetjük el. Énreám nagyon rámfér a testi-lelki felfrissülés. A sok szenvedéstől hihetetlenül elernyedtem.”
Majd megtörténik a beköltözés Kolozsvárra, s megépül – „egy zongora és egy kötet vers árából” – a nyaraló is: egy üveges verandás faház. (Régi kolozsváriak visszaemlékezése nyomán helyét a mai Dónát út 209. sz. tömbházának utolsó lépcsőháza táján jelölhetjük meg, ahol néhány évvel ezelőttig még két hatalmas jegenyefa állt a tömbház előtt.) Két fényképét is ismerjük a kis nyaralónak: az egyiket, egy 1928-as riport illusztrációjaként, a Pásztortűz közölte: a veranda előtti vesszőfonatos karospadon öltönyben-kalapban, nyakkendősen ott ül Áprily és mellette a felesége; a másik téli felvétel – Hantz-Lám Irén Reményik-képeskönyvében (A lámpagyújtogató. Reményik Sándor élete képekben és versekben. Kv. 2007. 121) : behavazott, lábnyom-nem-járta téli sétány, háttérben, a lombjukat vesztett fák között a magányos nyaralóház, illusztrációul Reményik Sándor Versek egy házikóról című, 1927-es keltezésű költeményéhez:
A kis nyaraló most oly elhagyott,/ A zárt veranda csillogó falán,/ Ezüstfalán áttűz az őszi nap./ Nagy rendet talál, de e rend halott,/ Halott a szék, halottak a padok,/ A „terülj-asztalkám” olyan merev,/ Mintha vendéget sose látott volna, -/ Néhány szem szilva búslakodik rajt,/ S a furcsa merevségben csak ez él,/ Furcsa, hogy éppen ez él és beszél./ Talán a legutolsó uzsonnáról,/ Talán a gondról, tán az iskoláról./ S még kérdez is,/ Tőlem kérdi, hogy hova lett, hova/ A lelkendező gyerek-kacagás,/ S a háziasszony bájos mosolya.
A kolozsvári évek alatt, különösen vakáció kezdetével, ez a fiatal gyümölcsfákkal körülvett kis ház az egész család kedvelt pihenőhelye volt, nagyjából egyidős (akkor 12-15 éves) Jékely- és Makkai-fiúk számára igazi paradicsom: le lehetett járni onnan a Szamosra, fürödni, a gát fölött csónakázni, (akkor még!) halászni is. Egy szintén Reményiknek írt, 1927. június 16-i keltezésű Áprily-levélben ilyesmire is van utalás: „A Szamos, melynek régi képei olyan nagy örömet szereztek neked, a mi számunkra is naponkénti élvezetek forrása. Csak holnap, pénteken költözünk ki, de a Makkai-családdal már több ízben fürödtünk a nagygát felett. Mindenképpen szeretném a csolnakot megcsináltatni, hogy Neked is alkalmat szerezzek egy kis csendes nyári sportolásra.”
Áprilyék után nem sokkal ugyanis Makkai Sándor is vásárolt ott teleket, épp szomszédosat az Áprilyéval. Itt, „ahol – a már idézett riport szerzője, Olajos Domokos szerint – pompás a levegő, gyönyörű a vidék, festői a kilátás és csend, nyugalom honol, [...] az erdélyi nagy lelkek nem csak az irodalomban, hanem a Dónát-úton is találkoznak” (Látogatás Kolozsvár kertes művésznegyedében. Pásztortűz, 1928/12. 268-270). Egy későbbi, szintén Reményiknek írt levél ezeknek a közös nyaralásoknak egy másik epizódját villantja fel, amelyben azonban a megtalált nyugalom érzése már keveredik valami baljós szorongással: „Zaklatott hangulatban van Szegény – számol be Jékelyné a pécsi szemklinikán gyógyuló Reményiknek férje állapotáról –. Ujra nagy válságokat él át. Jövő esztendeje csak nem akar kialakulni és félős, hogy végülis lehetetlen formát fog kapni. Olyan fájdalmas, hogy telik a nyár és ha egy-egy terv föl is fakad benne, a gond és a nyugtalanság elmossa. Kis szabad idejében a Karamazov-testvéreket olvassa. Komor könyv lehet. Sokszor észreveszem, hogy reánehezedik a kedvére. Estefelé halászni megy. Néha én is elkisérem. Milyen harmonikus órája az neki. Gyönyörű fölfelé haladva a Szamos. És a halak megvillannak. Néhol sziklás a part és a meder, mintha a havason volnánk. Alig várom, hogy Magával is sétáljunk azon helyen. Makkaiékkal már voltunk ott. M. Sándor fürdött és nem szidta a Szamost. Sőt szerette. Én csaknem mindennap fürdök és Margit is, valahányszor kijön. Nagyon élvezi a vizet és az egészségét, amely most megengedi, hogy fürödhessék a szabadban.
Szép és kedves a Hója ujra mindenfelé, de mégsem olyan, mint régen volt. Csak egyszer-egyszer egy-egy megfoghatatlan rövid pillanatra jön el valami édes, régi hangulat a régi Hójából. Mire eszmélek reá, hogy itt van, már nincs is többé. Csak átsuhan valami illatban vagy fényben és aztán visszahozhatatlan.” (1927. júl. 16.)
A Makkai és a Jékely család kertje közötti kapu is jelzi: nem csak az irodalom, hanem a pihenés is összeköti őket. Sőt a Makkai-villa falán Áprily Lajos verse olvasható (Olajos Domokos foglalja be riportjába – a legújabb Áprily-összesben nem szerepel):
Ez nem kastély: fenyőfa-ház,/ Felette Isten-szem vigyáz,/ Legyen derüs vendége sok,/ Nótázó cinke-koldusok,/ Vidámító gyerek-sereg,/ Poéták, lélek-emberek,/ Sziget legyen, védő tető,/ A gond után pihentető,/ A hangulatnak menedék,/ Legyen felette kék az ég -/ Ne bántsa tűz, ne verje jég,/ Szív és cserép maradjon ép.
A Olajos Domokos-riportot illusztráló másik fényképen a Makkai-villa látható, előtte egy padon Makkai Sándor és felesége. 1937-ben őutánuk is árván maradt a Dónát úti nyaraló – aztán az 1970-es években még a nyomait is eltüntette az idáig kinyúló tömbházépítkezés.
*
Mindez a Pásztortűz riportere által idillinek rajzolt világ (Makkaiék fölött a Kányafőre kinyúlóan Szent-györgyi Istvánnak volt szőlője, amelyet az akkor már nyolcvanat meghaladó színművész maga kapált-metszett, szüretelt) Áprily számára alig három-négy évet tartott.
Erdélyből való eltávozását annak idején az író-kortársak traumaként élték meg. A döntésről és összefüggéseiről részletesen szól Áprily monográfusa, Vita Zsigmond, kommentálása nem a mi témánkhoz tartozik. De adalékként idéznünk kell egy olyan leveléből, amely arra utal, hogy a döntő lépés évek óta érlelődött benne. Egy még 1920. nov. 11-én kelt levelében arról számol be Reményik Sándornak, hogy sorozásra kell mennie, s mivel ez azt a lehetőséget is magában hordozza, hogy esetleg magára kell vennie a román katonai egyenruhát, a következőket írja:
„A besoroztatás még nem katonai szolgálat, igaz, de jelentheti nemsokára azt is és jelentheti százszorosan azt, amit ma is érzek: fizikai és erkölcsi lehetetlenséget.
Nem magyarázkodom, hiszen úgy is megértesz. Hétszáz éves erdélyi traditiókkal s egész exclusiv erdélyiségemmel vívom a harcot s nem szeretnék helyrehozhatatlan hibát elkövetni.
Mégis kell, hogy kérjelek a következőkre: Arra az esetre, ha a bevonulás esedékessé válik, szeretnék Magyarországon elhelyezkedni. Nincsenek nagy igényeim, egyáltalában nem kívánkozom nagyvárosba. (Olyan helyre szeretnék jutni, mint Kaposvár.) Ha már a Felvidékre nem mehetek, leginkább Dunántúlra szeretnék kerülni (ha nincsenek havasok, legalább Balaton legyen).
Igéretet arra, hogy [...] az állást el is foglalom, nem tehetek, mert nem bizonyos a bevonultatás. De szeretnék egy menedékhellyel rendelkezni, amelynek irányában kitörhetek, ha a hajtás megindul. Nem tudom az ilyen zsákutcás erkölcsi kényszerhelyzetet elviselni [...]
S ha szivességedből, kedves Sándor, még ezen felül is jutna egy kevés számomra, siker esetén érdeklődj, kérlek, odakünn a kisváros megélhetési viszonyai iránt. Anyagi romlásba természetesen nem vihetem a családomat.” (A kiemelés tőlem származik, D. Gy. Az idézet a Liktor Katalin szívességéből olvasott levelek egyikéből.)
Az, hogy a katonai szolgálat kényszerhelyzete nem következett be, majd közbejött a kolozsvári kitörési kísérlet, nyilván háttérbe szorította a repatriálás gondolatát. De nem feledtette el egészen. S amikor a külső körülmények – más vonatkozásban – ismét úgy alakultak, eljutott a döntő elhatározásra. 1929. jún. 23-án kelt levele nem csak a kolozsvári tanári éveket zárja le, hanem életének és költői pályájának egy egész szakaszát. Búcsúverse, az Erdélytől elválni kényszerülő Izabella királyné alakját idéző Így akarja a sors ismert. Kevésbé azok, amelyek már Budapesten, a magára maradt kert képeiben idézik az elhagyott szülőföldet (Otthagyod a házat, Keleti szél, Halott pásztor őrzi a telket, Gyümölcsoltó). Ezeket a verseket majd csak évekkel később, a Rönk a Tiszán című kötetében (1934) bocsátja a nyilvánosság elé.
Az Izabella-parafrázisban költőileg megfogalmazott döntésre (a verset az Ellenzék 1929. június 29-i száma közölte) Reményik-válaszvers (Elmégy...) alatt a dátum: „Nagyvárad, 1929. máj. 31.” , benne a fájdalom mellett az önmarcangoló felelősségrevonás is hangot kap:
Ha te elmégy, mi néma csendben álljunk,/ Néma csendben és lehajtva fejünk,/ Mert mindannyian bűnösök vagyunk,/ Hogy Téged, Téged elveszíthetünk,/ Hogy Téged, Téged meg nem tarthatunk.
Erre is utal Áprily, amikor levélben is elbúcsúzik:
„Azt hiszem, ez az utolsó helikoni levélpapír, amelyet levélváltásra felhasználok. A juniusi szám holnap készen van, szerkesztői munkám, szeretném hinni, hogy egyszersmindenkorra, – megszűnik ezen a héten.
[...] Szerettem volna szóval vagy talán inkább szemmel, kézfogással megköszönni a mélyből buggyant verset, melyet versben is bejelentett távozásom alkalmával hozzám intéztél. Régi tartozásom már ez a köszönet, de ilyenkor, év végén (iskolai időszámitásra gondolok) nemesebb levél megírására teljesen alkalmatlanná teszi az embert a vizsgáztatás és az adminisztrációs tanári munka. Mit irjak a versről? Nagyon mély húrokat rezgettél meg vele bennünk, az elválás tragikus sulyát közelebb hoztad a bucsuzás felé siető szivünkhöz. A ’mindannyian bünösök vagyunk’-nak természetesen ellentmondott bennem valami. Néha gunyolódom talán, magammal, másokkal is, amiért ebbe a mélyen paradox helyzetbe jutottam, de nem haragszom senkire. Ki a hibás? Egy ’presque fataliste’ álláspontról letekintve nem látok senkiben sem hibát emiatt, csak a világháboru utáni történelmi áradás sodrát érzem meg erősebben. Köszönöm, kedves Sándorom, a szeretet ritmusát, melyet nagyon-szép versben megéreztettél velünk.”
A Szülőföld és a Haza kettéválásának tragikus léthelyzete jut kifejezésre a költői levélváltásban, olyan helyzet, amelyet azóta is átél mindenki, akinek a sors a választás dilemmáját méri ki osztályrészéül. A Kolozsvártól való elszakadás után született Áprily-versek sora tanusítja, hogy ezen a dilemmán ő sem tudta túltenni magát.
Amikor pedig – rövid időre – úgy tűnik: a kettő megint egy lehet, a hazaérkező, hajdani emlékekkel találkozó Áprily már csak a halott költőtársat idézheti, s lelkére az új világháború rémei borulnak:
Város, amelyben forró ifjúságom/ tüzijátékot játszott kék egen,/ város, amelyben megpihenni vágyom,/ túl minden derűn s minden tüzeken.//. . . / Házak, tornyok, rokonok, régi társak,/ felétek nyújtom szomjas két kezem,/ ne várjatok, hogy jelszókat kiáltsak,/ nagy békesség vágyával érkezem.//. . . / Napjaiban a viharnak s a vérnek,/ mikor a föld a pokollal rokon,/ a bujdosásból hozzád visszatérek/ s Város – meghajtom néma homlokom.
