"...nincs fegyverszünet, sem vadászati tilalom"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 8. (550.) SZÁM — ÁPRILIS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Király László
Költemény a ládafiában…
… és a falvédőn
Karácsonyi Zsolt
A puszta alkotásban - Interjú KOVÁCS ANDRÁS FERENC Kossuth-díjas költővel
Varga Melinda
LÁSZLÓ NOÉMI: „Megbecsült hobbiköltő vagyok”
SZÁLINGER BALÁZS: „Semminek nem kell megfelelni”
BOGDÁN LÁSZLÓ: „Az asszociáció sötét mezőin bolyongó árnyak, történetek”
FEKETE VINCE: „Egy jó vers megírása felér egy díjjal”
Szőcs István
Ha történész volnék... (Moraj, mors, murva, Morava)
ANCA MIZUMSCHI
Versei
VASILE ERNU
Született a Szovjetunióban (Născut în URSS) (részlet)
LUCIAN DAN TEODOROVICI
A paplan
Dávid Gyula
Szerkesztői asztal és tanári katedra Áprily Lajos Kolozsváron: 1925-1929 - Folytatás előző számunkból
Szabó Róbert Csaba
Faluregény
POTOZKY LÁSZLÓ
A Fáklyahegy
Muntán Emese
„Vannak, akik nagyanyától születnek”
Oláh András
Versei
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - PATRIS SAPIENTIA
Májusi évfordulók
 
Szabó Róbert Csaba
Faluregény
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 8. (550.) SZÁM — ÁPRILIS 25.

Mottó:
„Rémesen szegények voltak.
De hogy ki mondta, nem tudom.”

Havat lapátolnak a férfiak az ulicán, az apró sikátor ganéjszaga sárgásan üti át a tejszínt, a sáncok felé terelgetik a kercegő lapát élével a mocsokságot.
Mi kell a szegénységhez, Volkánné asszony, löknek havat a vegyesboltba araszoló fehérnép elé a férfiak.
Ne költekezz fölösen, nézd meg az árát, ha drága, ne kelljen.
Perdült tovább az ulicán.
Mindenhonnan az a nagy fene panaszolkodás dugja elé az orrát.
Maholnap a nyakunkon vannak, Kériné, sáfárkodik, és piros keszkenője csücskét álla alá gyúrja, fogatlan szájával kapál hozzá, úgy gondol a falu felső fertálya felé, ahonnan a cigányok házából fölszálló sűrű dióhéj füstje ácsingózik a nyakukba.
Mázsányi köveket raktak a mellkasomra, úgy kúráltak ki nyavalyámból, Timókné, hahojj, ha tudná kendtek, micsoda szenvedések árán állhatok színük előtt.
Na de ki ád enni az ég madarainak, és a templom egereinek ki, Volkánné.
Kijön az a gondoskodásból, s ha nem futja, éhen pusztulunk.
A púpegereknek, a toronyból, Kériné, ki vet elemózsiát.
Nem kell azoknak vetni, kíszíják a tehén csecsét, nem látta kend, milyen véres Balláék tehene.
Hát itt van megint, március létünkre a tél, kiabálják átal az úton egymásnak, és lesik, Volkánné kiszöktött, megriasztott macskája hogyan téblábol a hóban, hogy bújik át az aszfalttest alatt, a csatornalukon. Ott már mások is átpasszírozták magukat, nevetnek, és Istenes Mózsi veres pofáját látják maguk előtt, ahogy átkozódva kiabál segély után. Az istenért, segélyje meg már valaki, hátulról, jól megseggéljük, recsegnek harsányan röhögve, és már húzzák is a beszorult nadrágszárát. Mire az még éktelenebb lármával kezd el tiltakozni, hogy végezetül megszánják, kisegítik a lyukból, ahová önszántán kívül, de szorultságában ragadt be. Ilyet is még ki látott, horgadva villannak a vegyesbolt alatti kocsmában, csak a sör békíti őket rummal vegyesen, és a még nagyobb ricsaj. Másnap a pap horgad rájuk, úrvacsoraosztás után bent marasztalja a fiatalját, és a pokol legmélyebb fertályáig lehordja őket, azokat is, akik kezén ott van a diszkóbeli pecsét, azokat is, akik nagyhét idején mégiscsak tisztességgel kibírták az otthonülés minden hercehurcáját, és testüket is önmegtartóztatás által megvédték a sátán kedveskedésétől. A marhák, most napvilágra jött, nem is mosakszanak, máskülönben hogy maradt volna meg bőrükön a belépti pecsét.
A mosakvás körülményei különben nem a legmegalapozottabbak a gyanúsítgatásra. Mondjuk úgy, kinek nincs lehetősége apja-anyja elől elrejtőzködni csutakolás alatt, az inkább nem is vállalkozik reá, főleg, ha fasza körül méretes már a fűcsomó, és ágaskodik is éjjel-nappal a szerszám. De inkább éjszaka ágaskodik, a diszkóban legyeskedő tyúkokra mutogat mindegyiké, és csak gyűl a gyúrott tejföl az előbőr árnyékában. Amiként gyűl a gerjedelem is, fölösen, nem fölösen, hogy előbb-utóbb révbe ér, kinek szerencséje van, szárazba fúl, kinek nincs, gyermeket nemz tizenhét évesen. Katonadolog, ha volna még katonaság, de hogy megszűnt, nagyapák nem győzik eleget fújni, miféle bakaságot álltak ki, itthon meg a fehérnépség epekedve várta őket, levelet, gatyadarabot, mindegyelé mit, csak küldjön. Jószándékkal kell fegyelmezni a fiatalságot, meg néha keménykedve, de ha jobban belegondolunk, felesleges ez is, az is, mert amikor kiszabadulnak az isten markából, akkor aztán elkövetnek mindenfélét egyenként, ami addig tiltva levék. De nem is egyenként, hanem egyszerre mindet, ivás, füstölés, verekedés, krucsázás, pingázás, meg aztán kimelegedett felsőtesttel való táncolás mind terítékre kerül, mint egy jó háznál, győzzenek válogatni a válogatósok. Nem is akad, aki válogatna, legalábbis nem a férfinépek közül, a leánykorúaknak meg az az ő feladatjuk.
Haj, ismerjük Darvas Icu féleszét, mind közül az a cófra tetszett a legválogatósabbnak, pedig oka a legkevesebb lehett volna rá, de Lucifer az ő fején addig állítgatta a hajcsavarokat, míg nagyobbat kívánt, mint a többiek, de nagyobbat magánál is, és addig mutagatta a csöcseit a románoknak, hogy az egyik legény Olaszországból hazatérvén hanyatt dobta, és gyermeket nemzett neki, hogy finoman szóljunk.
Így a világ, szórták szuszogva a havat a férfinépek, által egymás sáncába trükkösen, vagy aki nem takarított, annakéba mindahányan. A macska szilvafára körmölt fel, és dermedten rázza magára a gallyakról a fehér port, majd hanyattveti magát, kicsavarodik a teste, mégis négy lábra dobban. Akkor is elsüllyed, a hó nem tarthatja meg.
Hát egylejes bugyogót látott-e már kend, Volkánné. Aztán mitől olyan olcsó, köpnek a markukba, nem olyan olcsó, hanem akkoraé, röhintik körbe a hallottakat, és kapirgálják rendületlenül a ganéjlének a vezetéket, follyon, hadd csurogjon. Balláék kerítése alól szivárog által, ki a járdára, de Timókéktól is megindul, biztos tanálkozni szándékozik azzal a szivárgással ez a szivárgás. Hó, hát micsoda népek, hogy a szart az ulicára eresztik, hadd tocsogjon benne mind, ki erre jár, s ha majd megfagy, csiszinkázzon rajta, lássa meg benne saját sárga ördög képét. Az egylejes bugyogóra terelik a szót, Pókáné reklámozós ötletére, hogy aszongya a turkáló ajtajára mázolta, női bugyik egy lejért eladók, hát mifélék azok a bugyogók, kérdezgetik egymástól, használtnak használt, legyintgetnek maguk elé, hessegtetvén a rossz válaszokat, nem drágák, ezt is kitudakolják a nagyvilágból, sercintve tisztítják a járdát, kilapátolnak egészen az út közére, egyre közelebb verekszik magukhoz egymást. Az út derekán állnak meg fejvakarva, egymástól lehelletre, hagyma, szalonna, párizsi, pálinka, mi minden kavarog elé a lélegzetben.
Honnan telik ezeknek parizerre, les ki utóbb az ablakon szemszomszédjára Timók, és a konyha tűzpattogós csendjében sokáig elgondolkodik irigykedő kérdésén, és csak várja, hogy asszonyától is megkérdezhesse, hogy hát szerinte is honnét. Szerét ejti az egylejesre is terelni a szót, nem mintha erősen terelgetni kéne, mert hát az asszonynak is van szeme, meg hát négy osztályt végzett az is. Persze csak mikor nem kellett markot szedni, akkor végezhette, egyébkor az apja nem nagyon engedte. Ha nem, hát nem, mondta a tanító.
Horvát Eszti nagy csöcseinek tova nyúlásáért senki sem háppogott csépléskor, mert mindenki hozzátett valamicskét a nyújtásához, ilyenekre gondol Timók márciuskor, ha havazik. Örömest megbeszélné ezt is, no de nem az asszonnyal, hanem Kérivel, átellenből, ha lenne hozzá bátorsága, hogy átgyalogoljon, de nincs, mert őrizni kell a tejet a kifutástól. Azt nem lehet sürgetni, inkább ül a fásládán elmélázva, és úgy is mellé kap a tej, perzselődik a fűtőlapon és keserű füstöt kanyarít, hogy szellőztetni muszáj. Arra vár, hogy az ulicán megint felgyűljön a hó, gyakran kiles az ablakszemen, nézelődés után gondosan visszaigazítja a függönyt, mert a felesége azt sem állhatja, ha felemáson húzza vissza. Nekem ide ne lássanak bé, sziszegi, és Timók rendesen eligazítja a firhangot, mit tehetne mást. A cséplőgép mögötti kivert szalmakazal árnyékába járnak hűsölni a béresek, ha váltogatják egymást, oda csalogatják Horvát Esztit, és csöcsörészik végtelenül, ki egy fél veder búzáért, ki többért, és ki csak úgy ingyen. Azokat irigyelni kell, mert nem veszi elé senki őket otthon, hogy hát hova lett a búza, tavaly fél szákkal több volt. Igen, de tavaly fele ennyi öröm is volt, de ezt megint csak nem lehet mondani. Horvát Eszti hangos nevetése szerencsés viszonyok között alig szárnyalja túl a cséplő dohogását, fújtatását, a pelyvahullás meg egyenesen jól fog, a márciusi hóval vetekszik. Ezzel itten, ni, bök ki az ulicára Timók. Ha meg túlszárnyalja, akkor meg Istenem.
De nem csoda ez a nagy világromlás, ha mindenki csak a televíziót bambulja, áldott nap elé ott guvad a szemük az ekránon, a veje és a lánya sem tesz egyebet, csak a filmeket bámulják. Timókéknak nem telik ilyes masinára, ő még csak ráállana valahogy, de a felesége fogához üti a garast, nem enged, pöröl, fenyegetőzik, vagy csak egyszerűen elvágja a szavát, mint ollóval a madzagot. A vizet sem kötteti be, amikor lehetőség nyílik reá, ott van a kút, mire fizessünk, és a csatornázásról meg hallani sem kíván. Semmiről, ami pénzt zabál. Hát mik mivel élünk, gondolkodik keserűen Timók, és fejben a nyugdíja után számol. Honnan jő a szegénység, ha egyszer mindenki egyenlő az Isten előtt, töprengi, és az ulicára tekintve méricskéli a hókéreg vastagságát. Ahogy Kériék mozdulnak, ő is nyúl báránybőr fövegéért, előbb dob a tűzre, de csak hogy ki ne aludjon, a macskát kirugdossa az udvarra, veszi a lapátot és kiballag a ház elé. Sokáig csak trécselnek megint, jönnek-mennek az emberek az ulicán, ki megtérőben, ki indulóban a vegyesboltba, ki csak ácsorogva a késői télben. A sűrű havazás sietősnek tetszik, mintha pótolni szeretné a karácsonyi kimaradást, évtizedekkel ezelőtti pelyvahullást, egyrészt mert a tavasz is ott ágaskodik a kerítéseken túl, másfelől meg hirdeti, hogy az üzekedéseknek sosem lesz vége, bár pelyvahullást, cséplések híján nem is végeznek immár. Ez tetszik a férfiaknak, de az asszonyoknak is bizonyára, mert különben miért is ülnének itt velük, és hogyan is viselnék el ezt a rémséges nagy szegénységet. Lapátra kapnak, és ott folytatják, ahol reggeliben elkezdték, hogy hát honnan jön elé az a sok baj, szomszéd, és végeérhetetlenül hányják a havat, által egymás sáncába trükkösen, vagy aki nem takarított, annakéba mindahányan, hogy soha ne is fogyjanak ki belőle.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében