Vad és vadász egymásnak teremtettek:
végzetes kapocs köztük a halál.
Előreengedtem Klárát, utána én is kiléptem a vagon folyosójára. Leszálltunk, nemsokára Olivér meg Ádám is csatlakoztott hozzánk. Az állomással szemközti buszmegálló felé indultunk, társaink előresiettek, és csak a menetrendet mutató tábla előtt vártak be. Olivér, mint mindig, most is kizárólag Klárához intézte a szavait.
− Egy teljes órát kéne a legközelebbi buszra várnunk − mondta −, mehetnénk gyalog is. Csak tíz kilométer ide Örlebánya.
− Induljunk, persze − felelte Klára. − Nincs értelme itt kolbászolni.
A főút mellett sorakozó parasztházak közül újonnan felhúzott banképület rítt ki: csupán egy tágas, műanyag cseréppel fedett, plexiüveg-falú szobából állt. Ádám tréfálkozni próbált:
− Vajon mit tesznek fel az ügyfelek a számlájukra: szénát, lucernát, esetleg tojást?
Egyikünk sem nevetett, még arra sem méltattuk, hogy szánakozzunk olcsó bevágódási kísérletén. Ennek ellenére én mégis értékeltem a jelenlétét. Klára nem akart velem kettesben nekiindulni a hegynek, azt mondta, elszigetelve érezné magát, így meghívta Olivért − erre én kiegészítettem a csapatot Ádámmal. Barátai nem voltak, minden társaságban csak potyásként leledzett ideig-óráig, reméltem, most szépen ráakaszkodik Olivérre, nekem pedig nyugtom lesz, nem kell állandóan a tekintetek, mondatok mögöttes jelentését kutatnom.
Örlebányáig jóformán teljesen néptelen volt az út, csak nagy ritkán húzott el mellettünk egy-egy leszolgált teherkocsi. Klára a nagyanyjáról duruzsolt, akivel kiskorában rengeteget kirándult errefelé, és azon sajnálkozott, hogy szegény mami talán soha többé nem teheti ki a lábát a négy fal közül.
Körülbelül fél éve szélütés érte az öregasszonyt. Klára éjt nappallá téve ápolta, sosem vesztette türelmét a temérdek ágyneműigazítás, fürdetés, ágytálazás, etetés közben. Valakinek állandóan kellett ügyelnie a betegre, ezért Klára alkalmanként egy, a szomszédban lakó férfit kért meg a bevásárlásra, amaz pedig készségesen segített, úgy tűnt, szívén viseli szomszédasszonya egészségét. Egy idő után a vásárlás mellett még azzal is kedveskedett, hogy esténként hazafuvarozta Klárát. Egyszer aztán a serény betegápolónő az anyósülés helyett a hátsón kötött ki. Már másnap bevallotta a történteket. Csupán rideg tények, semmi okfejtegetés, magyarázkodás. Megütöttem. Nem ököllel, csak úgy visszakézből. Ő meg csak nézett megütközve, szája elé tartott kézzel, mint egy undorító manga-figura, melynek fénytáncoltató szemei azt rebegik: ennyi kínlódás után egy kis kikapcsolódás sem jár nekem?
Az erdő alatt leültünk egy turistaasztal mellé, szendvicseket vettünk elő, Klára paradicsomot vágott, körbekínálta. Csak Olivér nem foglalt helyet, járkálva falatozott; olykor, mintha csak engem akarna piszkálni, átnyúlt Klára válla fölött, és úgy vett a paradicsomból.
− Nagymamád kertjében termett? − kérdezte egyszer.
− Persze − mondta Klára.
(Hagyjátok már a fenébe azt a nagymamát!)
Egy közeli csurgóból ittunk, majd bevettük magunkat a fenyvesbe, nekiveselkedtünk az emelkedőnek. Igyekeztem úgy alakítani a menetet, hogy Olivér és Ádám előttünk menjen, hadd ne bámulják egész úton Klára seggét, amint szinte a háta mögött haladó arcába nyomja a farzsebeket. Jó darabon keskeny, korlátokkal szegélyezett turistaösvényen kaptattunk, később kiszélesedett az út, Olivér Klára mellé szegődött. Halkan, bizalmaskodón beszélgettek, csak értelmetlen szófoszlányokat kaptam el, oldalamon ugyanis Ádám lépdelt, és fárasztó szövegével traktált.
Késő délután értünk fel a Veszes lába elé boruló fennsíkra. Balról gyalogfenyőbozót kapaszkodott a sziklás talajba, vele átellenben komor, halott fenyves szabdalta az eget. Egyikünknek sem volt kedve a tűzrakáshoz, Ádám ósdi viharlámpát vett elő a hátizsákjából, meggyújtotta, mi pedig körbeültük. Magamhoz vontam Klárát, de pár perc elteltével kijelentette, ez így kényelmetlen neki. Arrább csusszant, átkulcsolta a térdét, és kabátja gallérjába fúrva az arcát a fénybe meredt. De nem ült veszteg sokáig, mihelyt előkerült a gitár, Olivér mellé húzódott, és szopránjával egészítette ki a másik középmélységben búgó hangját. Elővettünk egy üveg vodkát is, körbejárt, a javát azonban Ádámmal ittuk meg, a kórus nem akarta szeszbe fojtani a dalt, épp csak megágyaztak neki. Közben egyre jobban elterebélyesedett a lámpa fényköre, az éneklés elnémult, visszafogott beszélgetés foszlányai szakadtak hozzám a sötétből. Úgy éreztem, az egész hegy kifordul alólam, még láttam, amint Klára Olivérnek dőlve réved a semmibe, és közben hiába kerestem a tekintetét, szemei üveggé változtak. Hátrazuhantam a fűben, felnéztem, a sötét égbolt csillagjai sápadt fényposvánnyá olvadtak össze.
Nem emlékszem, mikor, hogyan feküdtem le. Mire teljesen visszanyertem az öntudatom, már a sátor előtt térdeltem és hánytam. Aztán feltápászkodtam, köpködtem. Megszomjaztam. A kulacsomnak valahol a sátorban kell lennie, hátha akad benne még némi víz, s ha nem, Klárának biztosan maradt. Ekkor eszméltem rá: túl egyszerű volt kikászálódni a sátorból, nem rúgtam bele senkibe-semmibe, mintha egyedül feküdtem volna bent. Megtorpantam, füleltem. A másik sátorból Ádám összetéveszthetetlen hortyogása hallatszott, Olivér szuszogása sehol. Végigtapogattam Klára fekhelyét, de csak a lelapult hálózsákot markoltam. Aztán észrevettem, a sátor elé tett vastag, műanyag zacskóban, amibe a bakancsainkat bugyoláltuk, hogy reggelre ne nedvesedjenek át, csak az enyém árválkodik, Kláráé sehol.
− Mi a baj? − hallottam Klára hangját a hátam mögül.
Megfordultam. Olivér épp akkor mászott be a másik sátor száján.
− Hol voltál?
− Szerinted? − kérdezte Klára, miközben szorosabbra húzta az anorákja derékmadzagját.
− Nem tudom.
− Hát pisilni − legyintett unottan.
− Pisilni?
− Igen.
− És Olivér?
− Elkísért…
− Nehogy félj egyedül a sötétben.
Klára arca elé leheletgomoly tömörült, mintha a mögött keresne fedezéket.
− Akkor merre is voltál? − kérdeztem.
− A bozótosban.
− Értem. Nem inkább a bozontosban? Az Oliéban?
Öklömön egyszerre éreztem a kemény pofacsontot és a szemgolyó lágyságát. Klára hátratántorodott. Már a következő ütés is a levegőt szelte, amikor lendülete hirtelen eltévedt, megváltozott. Magamhoz vontam a szepegő lányt, szorítottam; ő karját a mellemnek támasztotta, mintegy készenlétben, hogy bármelyik pillanatban ellökjön magától. Így bújtunk be a sátorba.
…aközben végig arra gondoltam, azt próbáltam kiérezni, hogy másnak talán jelent-e valamit e tájék?
Reggel úgy terveztük, felmászunk a sziklákra, s ha szerencsénk lesz, és felszakad a hegy túloldalán elterülő ködpadozat, gyönyörködünk egy keveset a látványban, fotózunk. Nehéz kapaszkodók estek útba, a fiúkkal szerre segítettük Klárát, úgy adtuk körbe a kezét, mint valami közös portékát. Azonban három pár szem s a hozzájuk tartozó kezek sem bizonyultak elegendőnek: a kisasszony egy óvatlan pillanatban szárközépig merült egy jól álcázódó vizes süppedékben.
Elüldögéltünk egy darabig a magasban, szurkoltunk, hátha eloszlik a köd. Klára objektívet rögzített a fényképezőgépéhez, néha kattintott egyet. Olivér egy sziklának vetve a hátát szunyókált, Ádám fancsali pofával ténfergett, fejét-gyomrát javában bolygatta még a másnaposság. Klára kiengedett hajával rejtette el a szeme sarkában kéklő ütésnyomot, mégis, mintha szándékosan dobálta volna úgy a haját, hogy a többiek észrevegyék az arcán éktelenkedő foltot. Jó órába telt, míg beletörődve felsóhajtott, és szólt, indulhatunk vissza a táborhelyre.
Már távolról észrevettük, valaki téblábol a sátrak körül. Ki a franc lehet? Felfelé jövet nem találkoztunk senkivel, utánunk meg nem érkezhetett, láttuk volna. Csak egyetlen ösvény vezet fel a hegyre, azon kívül a fenyves áthatolhatatlan. Amint hallótávolságon belül kerültünk, az alak elkurjantotta magát, integetett. Méregzöld esőkabátot viselő, negyvenes férfi volt, fején csuklya. Azonnal Klárán állapodott meg a tekintete, és csak hozzá beszélt, közben pedig majd elcsöppent a nyála.
− Jól énekeltetek az éjjel − mondta vigyorogva.
− Honnan hallotta? − csipogta Klára.
− Itt lakom a közelben, a menedékházban. Erdőkerülő vagyok.
− Van itt menedékház? − szólt közbe Ádám.
Az erdőkerülő csak úgy, foghegyről, szinte undorodva lökte oda, igen, van, éppen a fenyves szélén, a mögött a fasor mögött, ott ne, aztán szemével ismét Klárába harapott, aki időközben leakasztotta nyakából a fényképezőgép táskáját, és most a kezében lóbálta.
− Fényképezni akarsz? Tudok egy pár nagyon fasza helyet − ajánlkozott a férfi.
− Szeretnénk tüzet rakni − vágtam a szavába. − Az erdőben van bőven rőzse, de kéne néhány darabosabb is.
− Van nálam elég. Adhatok, ha kell.
− Megköszönnénk. Olivér, te gyere velem. − Aztán Klárához fordultam. − Te addig Ádámmal készítsd elő a tűzhelyet. Jól fogna valami meleg kaja.
Útban a menedékház felé az esőköpenyes folyton Kláráról érdeklődött: melyikünké, még szűz-e, vajon meddig megy el? Rühelltem az ilyen figurákat, egyszavas válaszokat adtam, próbáltam másra terelni a szót. Aztán végre feltűnt a menedékház, az avatatlan szem legfeljebb egy jó kőhajításnyi távolságról, ha megakadhatott rajta. Alacsony, zsindelytetejű tákolmány volt, egyetlen ajtaja, amely egyben ablakként is szolgált, a ház oldalához rakott farakás mellől nyílt, a tetőn rozsdásodó kéményből gyér füst gomolygott elő. Felnyaláboltunk néhány fahasábot, fizetségül hátrahagytunk egy doboz cigarettát, majd indultunk vissza.
− Szóljatok, ha kell még valami! − kiáltotta utánunk az erdőkerülő.
Parazsába roskadt a tűz, mire jóllakottan elheveredtünk a fűben. Rágyújtottunk, előkerült az utolsó üveg vodka is. Ádám már jó ideje célozgatott, elkelne valami érdekesebb, aztán, amikor úgy érezte, kellő figyelmet vont magára, előrukkolt a meglepetéssel: fű! Nagyot slukkolt a cigarettából, majd továbbkínálta. Mindannyian szívtunk belőle, én azonban nem tüdőztem le, csak a számban forgattam a füstöt.
Már hűlt helye volt, amikor felriadtam. Lábujjhegyen megközelítettem a másik sátrat: Ádám horkolása, Olivér egyenletes lélegzetvétele hallatszott ki a ponyva alól. A tűzhely mellett ráakadtam a viharlámpára, meggyújtottam, lecsavartam a kanócot. Segítünk a kisasszonynak hazatalálni. Felkaptam a sátrunk elől a zacskót, úgy takartam el vele a lámpát, hogy a fény épp csak a lábam elé szóródjék. Körbejártam a bozót szélét, de csak egy eldobott vécépapírcsíkot találtam.
A menedékház felé indultam. Leheletem megsűrűsödött a lámpa fénykörében, próbáltam megzabolázni ziháló tüdőmet. Megkerültem a házat, a zsákot még jobban rácsúsztattam a lámpára, csak egy arasznyi területet világítottam meg a földön. A farakás mellett hirtelen valami puhára léptem. Klára bakancsa volt az.
Résnyire nyitottam az ajtót. A sötétben nehéz, hullámzó szuszogás, simán belefér egy nő pihegése is. Teljesen kitártam az ajtót, vigyázva, nehogy megzavarjam a két tubica álmát. Felcsavartam a lámpa lángját, és már lendült is a karom.
Kitörtem a házat takaró fenyősorból, felhorkantak a lángok. Aztán következett az üvöltés, ahogy egy ereje teljében levő férfitól telik. Elfelejtettem eldobni, kezemben a zacskóval rohantam a táborhely felé. Nagyon kapálózhattam, egyszer csak az arcomba csapódott valami. Miközben lecibáltam a zacskót a fejemről, átfutott az agyamon: vajon hol késlekedik a női sikoly? És a következő pillanatban már meg is hallottam Klára hangját. Nem sikoltott. Higgadtan, közelről szólt.
− Mit csinálsz?
Aztán megismételte.
− Mit csinálsz?!
Már az egész ház lángokban állt, a tűz a fenyőkbe is belekapott, az erdő szélét kóstolgatta. Csak annyit tudtam kibökni:
− A bakancsod…
− Odaadtam az erdőkerülőnek, a-míg ti rőzsét gyűjtöttetek, hogy szárítsa meg a kályháján. − Hangja nyugodt volt, kárörvendő. − Tudod, beázott a délelőtt. Szerencsére volt cserém.
Eközben ismét felharsant a máglyahalál üvöltése.
Majd még egyszer.
Aztán már csak a tűz ropogása töltötte ki az éjszakát. Gyors lakoma volt a sok száraz, zuzmós fenyő a lángoknak.
