Máté Angi első önálló kötete olyan világot tár elénk, amelyben eligazodnunk egyaránt jelent kihívást és könnyedséget. A mű már az első pillanattól egy olyan helyre juttatja olvasóját, amely egyszerre tűnik gyermekinek, primitívnek, játékosnak, szürreálisnak. Műfaji szempontból komplex alkotással állunk tehát szemben. Épp ezért meglehetősen bonyolult folyamatot jelentene, hogy ezt a művet egy konkrét műfaji kategória jellemzői alapján definiálnánk. Regény, kisregény, novella? Talán egy kicsit mindhárom, s ki tudja, még mennyi minden sűrítődött ezekbe az oldalakba. Én leginkább lírai hangvételű lélektani regényként nevezném meg.
A regény címe elsősorban olyan elvárásokat kelt bennünk, amelyek az alkotás főszereplői pozíciójába a nagyanyát állítják. De valójában kinek vagy minek a regényét olvassuk? Mamó, a kis Angica, az elidegenedés vagy az identitáskeresés regényét? Máté Angi úgy ötvözi mindezt, hogy sikerül saját, önálló regénypoétikát teremtenie.
Az író kissé szokatlan elbeszélői pozícióból szólal meg, a gyermek pozíciójából. Ezért már a mű elején egy olyan folyamatnak lehetünk szemtanúi, amely dekonstruálja az eredetről alkotott eddigi elképzeléseket: „Jó ideig úgy hittem, vannak, akik nagyanyától születnek, vannak, akik anyától, innen vagy onnan.” (7.) A gyermeki perspektíva mindent más értelemmel ruház fel. A nagyanya, mintegy anyapótlékként, olyan szerepbe kerül, amelyben teljesen felforgatódik a hovatartozás és az identitás kérdése. Ez a szerep a nagyanya halálával a regény végére új értelmet nyer. Szerepkörök, identitások, személyiségek egymásba-tűnését figyelhetjük meg: „Már azon kezdtem gondolkozni, hogy nem ragadt-e rám a mamó arca, ott a fadoboznál, s ezentúl én leszek ő.” (114.) Ahogy Mamó átvette a halott édesanya helyét, ezek után a kis Angélának kell egy más szerepkörbe átlényegülnie. Feldolgozható-e mindez? Egyáltalán hogyan jut el a gyermek addig, hogy a halált megismerje? Hogyan jelenítődik meg a halál a gyermeki mentalitásban? Mindezek olyan kérdések, amelyekre maga a regény nyújt potenciális válaszlehetőséget. Mamó állandó leskelődése a temetéseken, a fekete – mint a gyász lényegi megtestesítője –, amely magukban az emberekben lakik, az anya sírjánál való álldogálás, ami ciklikusan ismétlődik, a krizantémok, a halott anya fényképe, mindezek hozzájárulnak egy lehetséges halálképzet megalkotásához.
Máté Angi a gyermek szemszögéből, mintegy kaleidoszkópszerűen láttatja velünk azt a világot, amelyben ezek az átlényegülési folyamatok végbemennek. Ez a világ a gyermeki valóság- és igazságkoncepció függvényében teremtődik meg. A „kék ház” mint a mű egyik központi motívuma az elkülönülés vágyát hivatott megjeleníteni. Egy olyan intim környezetet jelképez, amelyhez idegen nem férhet. A ház egyszerre nyújt otthont és kelt félelmet: „A kék háznak nem volt oldala, azaz nagyobb volt a lyuk, mint az oldal, odahúzta az ágyat, az betömte. Csak néha mutatta a lángjában lebbenő láng, hogy közénk jött a kint.” (9.) Bent és kint, makro- és mikrouniverzumok egymásba-fordulásának lehetünk szemtanúi. Nyomon követhetjük, hogyan válnak a mindennapi élet egyszerű tárgyai létkonstituáló szimbólumokká. A fazekak a telet jelképezik, a kacsák a tavaszt, a kötésmintákba egész élettörténetek szövődnek, Mamó arcán a ráncok az egész teret betöltik. A hétköznapi materialiatások átesztétizálásának szép folyamata ez, annak, hogy egy gyermek mindenséggel való egyesülni vágyása hogyan vetítődik ki az őt körülvevő környezetre: „Nem tudom, miért mindig a falak környékén jártam, álltam. Miért vágytam arra, hogy változzon rajta valami, hogy legyen ezekhez a falakhoz valami közöm. Tudod, mindenhez hozzá akartam érni, mindenhez akartam a közömet.” (18.); „S ha akkor megkérdezi, mit szeretnék, azt mondtam volna, lyukas fazék szeretnék lenni.” (41.) A gyermek közvetlen környezetéből keres magának egy olyan tárgyat, amivé igazán válni szeretne. Miért éppen lyukas fazék akar lenni? – merülhet fel bennünk a kérdés. Válaszként azt adhatnánk, hogy az ő képzeletvilágában egy lyukas fazék egyaránt magába zár és kienged, ezáltal a szabadság képzetét rejtve magában. De ezeknek a vágyaknak valami mindig határt szab, és bármilyen alakban is öltsenek formát ezek a határok, valamilyen módon mindig a nagyanyához kapcsolnak vissza: „Három kilincsem volt, olyan kilincsek, hogy megállítottak. Ha nem lettek volna az ajtókon, csak mentem volna tovább, küszöbökön keresztül, de így meg kellett állni.” (96.)
Máté Angi első kötetében, a felnőttlétből visszahelyezkedve egy gyermeki perspektíva szintjére, megpróbál egy olyan univerzumot elénk varázsolni, ahol maga a gyermek válik önmaga világának megalkotójává, ő próbál meg mindenek elrendezője lenni, még akkor is, ha folyamatosan korlátokba ütközik. Nem a gonosz nagymama és a szenvedő kisgyermek történetét látjuk tehát, hanem egy olyan kapcsolatét, amely a megismerés, a felnőttlét felé vezet. Ez a könyv egy ígéretes írói pálya méltó kiindulópontja lehet.
Máté Angi: Mamó. Koinónia, Kolozsvár, 2009.
