„Az Atya bölcsessége”
A Krisztus hét szava a keresztfán című művemben felhasznált dallam eredeti latin szövegének kezdősorát választottam cikkem számára. Nem véletlenül. Haydn hasonló című művére utalva egész sor Haydnnal kapcsolatos régi és új élményem bukkant fel gondolataimban. Hiszen az utóbbi hetekben történt, hogy véletlenszerűen rákapcsoltam egy Haydnnal foglalkozó tévéfilmre. Levélrészletek hangzottak el, olyanok, amelyek még magánéletébe is befurakodó részleteket tártak fel Haydn papáról. Mert gyakran emlegetik őt a zenetörténetben ilyen jelzővel. Valahogyan így közeledett hozzá Mozart is híres vonósnégyes sorozatának ajánlásában. Ilyennek látjuk mi is a 20. században: BÖLCS ATYÁNAK. És nem is tévedünk. Mozart lázongásával, Beethoven küzdőszellemével ellentétben Haydn a bölcs nyugalom világát sugározza életművével és az azt megkoronázó két monumentális remekművel, a Teremtés és az Évszakok című oratóriumaival. A hatalmas kompozíciósor mögött szerényen húzódik meg mindennapi élete. A pontosan betartott napi programja legendás a zenészek körében, annak dacára, hogy később soha senki a zeneszerzők közül nem igazította napi munkáját a Haydn-i órarendhez. Talán egyedül Csajkovszkij a kivétel. Akárcsak Haydn, ő is naponta komponált, és vallotta: ne várd az ihletet, fogj hozzá mindennap ugyanabban az időben a komponáláshoz. Haydn meszsze túlment ezen, mert szinte percnyi pontossággal követett egy napi programot, amelyben a reggeli komponálás csak egy volt a sokadik teendőből. Kora reggel tanított, délfelé kikocsikázott életet látni. Délután hangszerelt. Este próbált, vagy éppen hangversenyt adott főúri hallgatósága kívánságára. Közben bőségesen étkezett, beleértve a késő esti kiadós vacsorákat is. És! Nyugalom árad körülötte, sehol semmi disszonancia az életében, zenei tevékenységében. Legalábbis nem feltűnő konfliktusok kísérik mindennapi életét, csak a megszokott átlagos napi csetepaték.
Milyen szürke kis élet a rengeteg mű hatalmas árnyékában – mondhatnánk a rohanó, mindent elnyeléssel fenyegető, cinikus és kegyetlen 20. század emlékével a bensőnkben. De vajon mihez kell nagyobb erő? A hatalmas, lázongó kitörésekhez, vagy a kitartó, az életen és az alkotáson bölcsen úrrá levő szellemi nyugalomhoz, KIVÁRÁSHOZ? Haydn kivárta életműve diadalát. Ő maga utal arra, hogy kételyei voltak arra vonatkozólag, hogy művei tovább élnek-e az utókor emlékezetében, és a párizsi, londoni előadások győzték meg arról, hogy művei kilépve a közvetlen hazai környezetből eleven erővel ragadják meg a hallgatóságot. Örömmel nyugtázta nagy művei, kamarazenéje európai sikereit. Lekerekített életművet hagyott maga után, akárcsak Verdi. Élete alkonyán még fokozni is tudta alkotásainak szellemi kitárulkozását. Ebben is hasonlít rá Verdi. Patris sapientia, jut eszünkbe mindkettőjükről.
Amikor írásomhoz nekikezdtem, egészen más cím forgott a fejemben. Például ez: A haydni tükörben. Minden mű, minden életmű és minden zeneszerző tükör, amelybe beletekintve önmagunkat véljük felfedezni. Az a tükör, amit Haydn tart e-lénk, nem kedvez az izgága embereknek, kissé görbe tükörben láthatják magukat. Nem nyerheti el a tetszését a hatalomra vágyóknak sem, még a hősökre sem gyakorolhat a visszatükröző arckép valami megnyerően. Nem kedveli ez a tükör a romantikát sem, kivéve ha olyan bölcs ember néz bele, mint Brahms. De kedvesen visszamosolyog olyan valóban vidám szellemű emberre, mint Prokofjev. A haydni tükörben a 20. század általában, de különösen a zenéje nem láthatott tetszetősen visszaintő, egyetértő pillantást. Valahogy elmaradt az a fesztiválözön, amely jó néhány más alkotó életműve köré fonódott. Nem is igényel ilyesmit a Haydn-zene: van ideje kivárni egy kedvezőbb világfordulatot, egy BÖLCSEBB EMBERISÉGET. Egy nem öszszevissza rohangáló, céltalan emberi társadalmat. Vár egy olyat, amely harmonikusan illeszkedik a természetbe, az ember valóságába, nem kérve kérkedőn számon és nem céltalanul, osztályozva a jót és a rosszat.
