– Többször írtál a székelyekről és a gyimesi emberekről. Elgondolkoztam, hogy milyenek is ezek az emberek. Elsőre ezek a jól ismert sztereotípiák jutottak eszembe: a székely góbé, állandóan kötözködő, „makuj”, sőt sokszor „mutuj” is. Ezek a jelzők talán a székely ember sajátosan polemikus természetét ragadják meg. Azt, ahogyan saját logikájuk mentén értelmezik a világot, perlekednek vele, azt, ahogyan kitartanak igazuk mellett, és többnyire nem vakon, hanem megokoltan. A történelem folyamán – kis túlzással – ezt az észjárást könynyebb volt adomázgatónak, góbéskodónak tekinteni, mint megérteni. Az más kérdés, hogy ez ellen a székelyek sem nagyon tiltakoztak. Szándékosan sarkítottam, ugyanis úgy látom, hogy mind a szépirodalmi írásaid, mind a publicisztikád erősen polemikus jellegű.
– Mindjárt az elején leszögezem, hogy nekem eszem ágában sincs megrajzolni a székelység robotportréját, fantomképét. Én arról írok – sok más mellett –, amilyennek én látom, érzem, tapasztalom a saját népemet. Hogy ez néha sztereotípia? Annál rosszabb a sztereotípiáknak. Hogy néha polemikus? Hát, nem vagyok egyszerű lélek, sem a béke elfogult barátja.
– Megírtad nagyapád történetét, aki a pesti széplányokért bolondult, de akin kifogtak a gyimesi bűbájosok. Hogyan oldották meg a feszültségeket családodban, mennyire tudták az indulatokat, életproblémákat kezelni, megbeszélni?
– Talán meglepő, de sehogy. Ez valami újkori úri huncutság, hogy mindenféle feszültséget, apró-cseprő gondot meg kell beszélni, ki kell beszélni a családban, még jó, hogy nem csoportterápia vagy pszichológus… Nagyapám korának igazi emblematikus karaktere volt, szorgalmas, okos, az élet örömeit fogyasztó ember, Budapesten és Konstancán egyaránt sikeresen üzletelt, és mindemellett gyimesi (nagy)gazda volt: sajnálom, hogy én magam csak a családi legendáriumból ismerem. De visszatérve a kérdésre: nálunk soha nem dívott – ma sem – a családon belüli élveboncolás, pszichoanalizélés. Mindenki boldogul valahogy a maga keresztjével, s ha levenni nem is tudja a másikról, legalább nem nehezedik rá.
– Azzal a vélekedéssel nőttem fel, hogy a vitás dolgokat kibeszélni, híreket hallani, intézkedni végső esetben a kocsmában lehet, ami azt is jelentette, hogy történeted a falu szájára kerül, ezzel nyilvánosságot, jóváhagyást nyer. Először a Mini manó nevű kis lokál kapcsán hallottam rólad. Hogyan láttad, látod a csíki lokálok nyilvánosságát?
– Hú, de rég volt… akkoriban még közeli barátaim „Zsidónak” becéztek… enynyit a változó időkről. A kocsma – a mindenkori Kocsma vagy Kávéház, nevezzük bárminek – valóban fontos része az életemnek, életvitelemnek. Alkalmi társas lény vagyok, szeretek jól megválogatott (általam megválogatott, nyilván) társaságban beszélgetni, koccintani, egyszerűen csak agyonütni az időt. Világot nem szoktunk ilyenkor váltani, az ilyen embereket kerülöm messziről. A csíki lokálok nyilvánossága? Nemigen ismerem. Amíg kocsmáros – vagy kicsit nagyzolva: kávéház-tulajdonos – voltam, máshová nem is nagyon jártam. Mióta nem, van egy másik törzshelyem, ugyanazokkal a régi barátokkal. Kocsmában, kávéházban gondolkodva rettenetesen monogám vagyok, nem szeretem a változatosságot.
– A Tilos kávézó fontos helye volt életednek. Egy olyan intézmény volt, amiről még a váradiak is hallottak, ahová a magyartanárnők, rockerek és a mindenkori alternatívok is beültek egy-egy beszélgetésre. Sok történet színhelyévé vált így. Nagyon leegyszerűsítve, mi a te tilosos történeted?
– Készülőben van A Tilos Kávéház legszebb meséi, előbb-utóbb csak elkészül, részleteket már olvashattak belőle az érdeklődők itt-ott.
– Több újságnak is munkatársa, alapítója, szerkesztője voltál. Hogyan, mikből állt össze idővel a györgyattillás stílusod?
– Eleinte vitt a lendület, aztán a kihívás, sokáig a dac, ma már inkább helyzetfüggő, mikor, mit, miért, hogyan írok. Többnyire indulatból, ez nem feltétlen jelent indulatosságot, de az erő nagyon fontos egy prózai szövegben, legyen az széppróza vagy „közirat”. Érdekes lehet, de én azt hiszem, a stílusomnak, íráskészségemnek halvány köze sincs ahhoz, hogy éppen melyik lapnál vagy lapnak dogozom. Erre még büszke is lehetnék, ha nem kellene ez annyira magától értetődő legyen, mint amennyire ritka manapság.
– A Székelyföld irodalmi folyóirat karakteres fórummá vált az idők során. Milyennek képzelted el indulásakor ezt a lapot?
– Ilyennek, amilyen most, csak kevésbé sikeresnek. A Székelyföld – a folyóirat is, a régió is – az őt alkotó emberektől olyan, amilyen. Isten jókedvében teremtette mindkettőt – ahogyan Einstein mondta: ravaszul, de nem rosszindulatúan.
– Két novellád, a Willybald úr és a Kismedve kalandjai egyik kollégád, Molnár Vilmos alakját idézik meg. „Létezése okán hajlamos az ember hinni a manókban” – írod. Mivel bűvölnek tapasztalatod szerint a manók?
– Nem vagyok nagy manó-fan, ha már mese, akkor nekem inkább a fantasy, sci-fi vagy horror… A kérdezett novellák baráti paródiák inkább, egyféle kollégai hódolat eredményei Vilmos felé…
– Több írásodban visszatér Hanga alakja. Mit kezdett ki benned ez a szerelem?
– A gyerekkort. Elég későre, de sikerrel megölte bennem.
– 1995-ben jelent meg a Ki olyan, mint a sárkány? című köteted. A címadó írás egy űrlap, amit személyes karakterjegyekkel kell kitölteni. Mindenki olyan, mint a sárkány, aki viszont olyan, mint mindenki emberfia. Hogyan oldanád fel most ezt a csapdát?
– Ismét csak sehogy… A sárkány mindenkiben ott lakozik, egyértelmű, hogy a belső sárkány az igazi ellenfél. A héber mitológiában a sárkány „párja”, azaz ellenfele Mikáél arkangyal, akinek neve azt jelenti: „Ki olyan, mint az Isten”. Nos, a többit sejteni lehet… Nem ragozom most itt a tudatalattikat, mert utálom a pszichológiát (mű-tudománynak tartom).
– A fent említett köteted és A boszorkányok feltámadása szövege is bravúrosan forgat ki, fog vallatóra mítoszokat, szentséget, irodalmi kliséket. Mit kerestél, mit szerettél volna megtudni a fonákjukra fektetett, szétszedett kulturális tárgyakban?
– Úgy gondolom, nem igazán forgattam ki én a mítoszokat, a szentségeket pláné nem. A boszorkányság mindig is rokon értelmű volt a nővel és a nőiséggel, a magyar nyelvben aztán különösen világosan. Még maga a szó etimológiája is a szexusra utal. Megtudni már nem tudtam én meg semmit ezektől a „kulturális tárgyaktól”, nem is ez volt a szándékom: egyszerűen csak elmeséltem, figyelmeztettem, leírtam a saját tapasztalataimat. Egyszerűen? Na persze, amennyire egyszerű egy nő vagy akár egy férfi-női viszony lehet…
– Az 1999-es köteted, a Történetek a nyereg alól egyik írásában kijelented, hogy „a nyereg alatt soha, semmiféle könyvek és történetek nem rejtőztek. A nyereg alatt úgy általában... a ló [van].” Úgy tudom, hogy szeretsz lovagolni, ismered a lovak természetét. Látsz-e közös vonást a történeteid és az általad megismert lovak között?
– Hát, képzeld el, én amikor ezt a novelláskötetet megírtam, soha, egy pillanatig sem ültem lovon. Jóval utána kezdtem lovagolni, el is nyertem vele méltó büntetésemet vagy jutalmamat. Az idézetben a nyereg alatti ló az irodalomkritikusoknak, irodalomelméletészeknek szólt, akik mindenféle értelmet keresnek minden nyereg alatt, persze a lovat a legritkább esetben veszik észre, amíg az oldalba nem rúgja őket. A lovakat ma sem ismerem ennél jobban, lovagolni szeretek, régebben sűrűn, ma ritkábban… Nekem a ló, igazság szerint, sosem volt partner. Most lehet, megutálnak a lórajongók, de nekem a ló egy haszonállat, amit tisztelettel kezelek, de nagyjából ennyi. Én ülök a lovon, és nem ő rajtam, ez az a viszony, amiből kiindulok.
– Ugyancsak ebben a kötetben írod, hogy „A nyelv, amit beszélek, a világ egyik lenyomata, s e nyelv magában hordozza mindazt, amit népem lát, ért és megél ebből a világból”. Visszatérve a kiindulóponthoz, mit gondolsz, mennyire sikerül ennek a nyelvbeszédnek a belső logikáját megmutatnod, sajátos világtapasztalatát megjelenítened? Mi a viszonyod például Tamási, Kányádi vagy épp Bogdán László, Bodor Ádám szövegeihez?
– Ez most azért jó kérdés, mert szinte lehetetlen az első felére válaszolni… Nagyon őszintén úgy gondolom, Isten különleges kegyelme kellett ahhoz, hogy magyar anyanyelvűnek szülessek, annyira imádom ezt a nyelvet, hogy az már szinte bűn. Persze, a nyelvet elsősorban használom, élek vele: nem egy piedesztálra helyezett, steril dolog, amit áhítattal bámul az ember, mint ahogyan beszélni sem érdemes csak önmagában a beszéd kedvéért, ha nincs mondanivalód. És itt már el is jutottunk a kérdés második feléhez, a szövegekhez, azok íróihoz, viszonyokhoz… Nos, az általad kapásból felsoroltaknak mind mondanivalója van, és ez a legkevesebb, ami elmondható róluk. Tamási nagy gyengeségem, a világ egyik nagy, ha nem éppen a legelső mágikus realista írójának tartom. Igen, nem éppen ezt szokták róla megemlíteni. Kányádi és Bogdán tekintetében ennek az írói pályának a nagy hozadéka, hogy megismerhettem őket, sőt erős baráti viszony fűz hozzájuk. Kányádi versei, Bogdán prózája egyértelműen formáltak, ők (is) hibásak azért, hogy olyan vagyok, amilyen. Bodor Ádámmal talán kétszer találkoztam. Tisztelője vagyok, de nem tartozik kedvenc íróim közé, nem tehetek róla.
– A Mit meg nem teszen az ember a fehérnépé’-t az egyik legbravúrosabb novelládnak tartom: egy előre bejelentett gyilkosság krónikája – csángó módra. Erősen helyi, de nagyon trendi, hogy trehányul fejezzem ki magam. Nehéz volt megírni, milyen visszhangja volt?
– Furcsa, ez Mózes Attila mesternek is nagy kedvence, én azt hiszem, el is felejtettem volna azon nyomba’, ha folyton nem köszönne vissza. Az alapötlet a megírására, ha jól emlékszem, Fekete Vincének egy felhívásából származott. A szöveget egy fél délelőtt, egyhuzamban írtam meg hajdanán, jókat nevetgéltem rajta közben. Aztán elküldtem, és el is feledkeztem róla, és tessék, néha mint egy bumeráng, most is… De azért jólesik, na.
– Van egy visszatérő mondatod: „S végső soron ez sem lesz csodálatosabb, mint maga a tény, hogy egyáltalán létezett.” Úgy látom, hogy az egyszeri létezés csodája és a történetek, amelyek körülfognak egy létezőt, a Harminchárom, de a legutóbbi, Hajós a kikötőben című köteted egyik alapproblémája is. Vonzó lehet Szindbád, Tarquinius vagy Attila hun vezér alteregójába bújni, de kötözködő természeted erősebb annál, hogy ezek felvett pózzá váljanak. Másrészt a Toszkánába megálmodott tó, tölgyes nyugalma ugyan elveszett otthonossággal kecsegtet, de nem annyira mozgalmas, érdekes. Mintha nem tudnád eldönteni, melyiket válaszd – jól érzem ezt?
– „Semmi nincs az embernél csudálatosabb” – mondta Szophoklész, és ez már akkor is közhely volt. A létezés tényleg nagy csoda, egy túrós pityókaleves éppen úgy, mint a szerelem vagy a harag… Most mondok egy meglepőt. Én nem bújok semmiféle alteregóba, én valóban Szindbád vagyok, a magam módján, valóban Tarquinius vagyok, az etruszk uralkodó, és valóban Attila (nem a hun vezér, egy fenét: hanem György Attila). Talán ezért nem póz, mert ez tény, hús-vér valóság. Mondtam már, hogy csodálatos ez a dolog… Ahogyan az a toszkánai tó is létezik, fizikai bizonyosságában. Még nem jártam a partján, de készülök. Majd eljutok, amikor itt az ideje.
– „Ha őszintén és tárgyilagosan gondolkodott, ami e vidéken nem volt szokás...”, így kezdesz egy, a székelyekre vonatkozó, talán önkritikus mondatot...
– Mikor beszélünk mi tárgyilagosan és mihez képest? Mi a tárgyilagosság? Egyetlen valóság van csak: az önmagadé, és ezt üggyel-bajjal összeegyezteted a mások valóságával. Ezt csináljuk mi is, ezt teszik a népek is. A többi szemérmes hazugság…
– „Ha jó cikket akarok olvasni – vallotta Tarquinius úr – úgy magamnak kell írni egyet.” Tarquinius úr, de Attila és Szindbád is cikkeket írnak, pontosabban nagyon is rendszeresen blogoznak közéletről, filmről, irodalomról, mindennapi nyűgökről, örömökről. Mindegyik a maga modján ír jó cikkeket?
– Abszolút… Adni kell az örömnek is, a haragnak is, az önvédelemnek és a nagyvonalúságnak is. Vagy csak egyszerűen elmondani egy viccet. Vagy engedni kicsit a mindenkiben rejtőző exhibicionizmusnak. Ha egyszer olyan világban élhetnék, ahol a politika nem a belélegzett levegő szerves alkotóeleme, kizárólag vicceket mesélnék, valamint a nőkről és filmekről írnék. És ha mindezt csak egy hangon tudnám, lebutítva megtenni, akkor átköltöznék Pestre, ott még elmennék kortárs celebnek...
– Szerinted mennyire tud publicisztikád bekapcsolódni, szót érteni a szűkebb-tágabb közösségünk mindennapjainak, problémáinak ki-, meg-, elbeszélésébe?
– A visszajelzések alapján egyértelműen hatásosan, hogy mennyire eredményesen, az más kérdés. De meggyőződésem, hogy eredményesebben, mint sok más, köldöknéző megmondóember véleménye. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy meglehetősen nagy szórással „lőhetek”: több anyaországi és romániai napi-, heti-, havilap közli ezeket az írásaimat. Ez nagyon fontos, bármennyire is illendő lenne most szerénykedni. Egy közírónak aligha van nagyobb kudarc, mint ha nem olvassák. Akkor már nem is közíró, ugyebár. Én hiszek abban, hogy tudat-, illetve folyamatformáló ereje van egy jól megfogalmazott gondolatnak. Egy rosszul megfogalmazottnak is, de ez egy más kérdés, ezeket nyögjük ma többek között.
– Van egy lányod. Mit szeretnél tovább adni neki: a toszkán tölgyek nyugalmát vagy Szindbád nyugtalanságát?
– Egyértelmű, hogy Réka lányomnak a nyugalmat szeretném… és az is egyértelmű, hogy génjeimmel együtt a nyugtalanságot is magával viszi… De elboldogul majd vele. Az ő élete lesz, és minden bizonnyal több és gazdagabb, mint amennyit én megálmodhatnék neki.
György Attila
1971-ben született Csíkszeredában. 1991–1997 között újságíróként, az Ifi Fórum, If, Zabhegyező című ifjúsági lapok főszerkesztőjeként, majd az Erdélyi Napló munkatársaként dolgozott. 1999-ben a Könyvjelző című erdélyi könyvszakmai folyóiratot szerkesztette. 1997 óta a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője. Novellái, publicisztikái 1991 óta rendszeresen jelennek meg romániai és magyarországi folyóiratok, újságok hasábjain. Kötetei: Ki olyan, mint a sárkány? (1995); A boszorkányok feltámadása (1997); Történetek a nyereg alól (2000); Harminchárom (2002); Harcosok könyve (2005); Az én státusom (2005); Hajós a kikötőben (2009).
