"és a tizenkét kőműves te vagy"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 9. (551.) SZÁM — MÁJUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Molnos Lajos
Feltételezés
Igen, igen…
Petres László
„Egyetlen valóság van: az önmagadé” - Beszélgetés György Attila íróval, közíróval, a Székelyföld szerkesztőjével
György Attila
Elysium
Sebestyén Mihály
Eroica-zárvány
Szőcs István
Színházi szép újdonságok
Noszlopi Botond
A gyilkosság esztétikája
A torony lakója
Boér Tamás
Falusi lakoma
János
Domokos Johanna
Versek Chilf Marinak
Lászlóffy Csaba
Megérkezni valahova
Jancsó Miklós
Don Juanok alkonya
Tar Károly
Versei
László Noémi
Arról, ami arany, még ha nem is fénylik
Terényi Ede
ZE­NÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - A szakma hálójában
Hírek
 
György Attila
Elysium
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 9. (551.) SZÁM — MÁJUS 10.

 A nőstényfarkasnak

– Elysium? Elysium nem létezik, drága Caius – mondta az öreg lukumó, és féloldalra dőlve néhány csepp bort a parázstartóba öntött áldozatként, majd nagyot kortyolt a kupából. – Elysiumot mindöszsze csak a magadfajta, nyughatatlan emberek számára találták ki, hogy könnyebben elviseljétek a korai, erőszakos halált. Ez az igazság.
– Nem szeretem, amikor igazságokat mondasz, Tiszteletreméltó – mosolyodott el a fiatalabbik. – A Te igazságaid, megbocsáss, felhígulnak a borban, és könynyebben állnak nyelveden, mintsem szerencsésnek lenne mondható.
Az öreg felnevetett. – Ám legyen így, türelmetlen ember. Én megtehetem, hogy igazat beszéljek és sok bort igyak. Egyik sem az enyém. Az igazságot nem én találom ki. A bort Te magad tölteted kupámba. Ha úgy tetszik, hát íme, itt van Elysium, a hősök nyugvóhelye. Szép aszszonyok és erős férfiak nyugosznak egymás karjaiban.
Kupát tartó kezével szélesen körbeintett a termen. A kereveteken heverésző meghívottak valóban, etruszk szokás szerint rendszerint párosával feküdtek, beszélgettek egymással. Az átriumból behallatszott a zenészek sípjának dallama.
Tarquinius Lucius Caius, a ház ura ülő helyzetbe emelkedett. Átnyúlt, és kupájából bort öntött az öreg főpap kelyhébe.
– Talán hamarosan megtapasztaljuk az igazat, öreg barátom. Ha Rómával nem sikerül megegyezni, hamarosan megtudhatjuk, mi van odaát.
Az öreg elmélázva bólogatott. – Na igen – mondta vontatottan –, ez lehetséges. De még nem tartunk ott. Ne siess ezzel. Most pedig menj – élénkült meg hangja – és fogadd vendégeidet. Megérkeztek.
A hirtelen elcsendesedő terembe feltűnően szép termetű emberpár lépett be. A férfi magas, izmos, méltóságot sugárzó katonás alkat volt. A nő méltó párja volt, határozottságban és tekintélyben egyaránt, bár külsőleg leginkább a görög hetérákra emlékeztetett: feltornyozott haja és krétai divat szerint fedetlen hagyott fél keble ha nem is szokatlan, de ritka volt az etruszkok körében.
Az ifjú Tarquinius eléjük sietett. Régi szokás szerint a vendég férfi jobb vállára tette karját üdvözlésül, aki ugyanúgy cselekedett.
– Érezd magad otthon házamban, Trifanius lovag. – Alig észrevehetően a nő fele intett: – És lelje örömét benne elragadó kísérőd is.
A nő elmosolyodott, majd alig érezhetően megérintette Caius karját: – Köszönjük, nemes Tarquinius. Igyekezni fogunk. A nevem pedig Elisia, a latinok törzséből.
Valahonnan hátulról csendülve hallatszott, ahogyan egy kupa földre esik. Önkéntelenül arra néztek: az öreg lukumó bocsánatkérő kézjellel intett, ami egyúttal üdvözlet is lehetett a vendégeknek, majd új edényt hozatott magának.
– Nálunkfele szerencsét hoz, ha vendég elé ömlik a bor – szólalt meg a római lovag. – Minden bizonnyal jó ómennel kezdődik hát mai beszélgetésünk.
Caius udvariasan hallgatva bólintott. Tarquiniában egészen másként tartották, de egy részeg öreg ügyetlenkedésének nem kell túl nagy fontosságot tulajdonítani.
A vendégeket a díszhelyre vezette. Külön kereveteken foglaltak helyet, római szokás szerint. A szolgák erős, illatos, fanyar borokat hoztak, amelyeket Caius sajátkezűleg töltött ki.
– Erőt, erényt – emelte kupáját a római lovag a vendéglátó felé. – És a legdrágábbnak – fordult Elisia fele – carissimae…
– A barátságra – válaszolta Caius. Belekortyoltak a borba, és elhallgattak. Elisia keze ismét a fiatal nemes vállára rebbent:
– Úgy tudom, az etruszk szokásjog megengedi, hogy a nőkkel együtt vigadjatok. Tekints hát most etruszknak bennünket is, és társulj hozzánk. Nézd, van még hely mellettem a heverőn.
Tarquinius habozva állott, az udvariasság és a vendégjog között ingadozva. A kínos helyzetet Trifanius mentette meg:
– Jól mondod, cara. Vendéglátónk társasága megtisztel bennünket. És így talán kellemesebb hangulatban beszélhetünk közös ügyeinkről is.
A nő elutasítóan, bosszúsan intett: – Nem, Trifanius, ma este nincs kedvem unalmas politikáról, szerződésekről és más efféle fárasztó dolgokról beszélni, és hallgatni sem. Hagyjuk ezt a holnapi napra. Ma ismerkedünk, és megtiszteljük vendéglátónk kedvességét.
A két férfi egymásra nézett, majd beleegyezően biccentett. Tarquinius újabb heverőt hozatott a szolgákkal, és a dísz-emelvényre helyeztette a római vendégek mellé. Hamarosan elmélyült beszélgetésbe fogtak az oscus és pannon borok természetéről, szorgalmasan kóstolgatva azokat.

***
A vendégsereg szétoszlóban volt már. A zenészek letették kétágú sípjaikat, az öreg főpap félálomban motyogott helyén, a fáklyák árnyékában néhol ölelkező párok feküdtek. A sűrű, erős boroktól nekipirult két férfi már a ligur hadjáratokról emlékezett, amikor Elisia felkelt helyéről, és Trifanius mellé ült. Valamit hoszszan súgott fülébe, közben Tarquiniusra nézett. Trifaniusnak megrándult az arca, de vállat vonva rábiccentett a nő szavaira. Az megcsókolta a férfit, majd átült Caius mellé. Kezét annak mellére tette, és a latin nők nyíltságával szólt hozzá:
– Szép és okos férfiú vagy, ifjú Tarquinius. Bizonyára nem lepne meg, ha azt hallanád: kedvem szeretném tölteni veled ma. Kívánatos lett számomra, ahogyan beszélsz, ahogyan félig lehunyt szemmel a boroskupából iszol. Talán nem tagadod meg egy jövevény latin nő ártatlan kívánságát.
Trifanius tapintatosan elfordult. Tarquinius kis habozás után gyengéden eltolta a nő kezét:
– Kívánságod megtisztelő, szép Elisia. Minden bizonnyal sok férfi meghalni is képes lenne ölelésedért, hiszen gyönyörű vagy, és testedet remekbe teremtették az istenek. Te azonban Trifanius asszonya vagy, bár a nehéz borok most elbódították szívedet. Kérlek, bocsássatok meg nekem.
Elisia félig lehunyta szemét. – Ahonnan én jövök – mondta halkan, szinte éneklő hangsúllyal –, a testi szerelem nem erkölcsi kérdés. Ezt csak a naplopó filozófusok találták ki. És ahonnan én jövök, abban sincs semmi szégyenletes, ha két férfi egyszerre szeret egy nőt testileg. Gondoljatok hát erre is.
Tarquinius megrázta fejét. Újabb bort kért a szolgáktól. Elisia tétovázva ült még keveset mellette, majd fölkelt, és újra Trifanius mellé heveredett.
– Csak Téged szeretlek, cara – mondta, és végigsimított a lovag arcán. – Csak Téged. A többi múló szeszély és kívánság.
– Nem tesz semmit – mondta a lovag, és viszontsimogatta a nő vállát. – Igyunk a nők szeszélyeire hát, barátom – emelte kupáját Caius fele. A férfi és a katona végül úgyis egyedül hal meg.
Ittak a borból. Elisia Caiust nézte közben, majd hegyes nyelvével végignyalta ajkát.
– Ha jól meggondolom – mondta újra dallamos hangján –, mégiscsak szeretlek téged is, te etruszk. Talán beléd szerettem, ki tudja? Valóban magaménak akarnálak most.
A férfiak zavart mosollyal hallgattak, és kerülték egymás tekintetét. – Mérsékeld magad, drága Elisia – kérte alig hallhatóan Trifanius. – Ne élj vissza a vendégjoggal és a szokásokkal. Holnap nehéz nap lesz, tárgyalni fogunk népeink jövőjéről.
– Talán visszavonulok, ha megbocsátotok – emelkedett fel a végszóba kapaszkodva Tarquinius. – A személyzet majd szobátokba vezet. Érezzétek jól magatokat.
Elisia fürgén átnyúlt, és a felemelkedő Tarquinius tunikájába markolt. Lábával idegesen toppantott, és éles, metsző hangon szólalt meg:
– Fütyülök nektek, ligur vagy etruszk férfiaknak a nevetséges szokásjogaira. Szokásjogot nálam, latin nőnél jobban senki nem tudhat. És nálunk az a szokásjog, hogy egy nő kérését nem illik elutasítani. Engedjetek hát meg egy utolsó szeszélyt, nekem, szegény asszonynak, noha nem sikerült kívánságotokat felkeltenem.
Felsőruhája valamelyik rejtett zugából kis ampullát varázsolt elő, amilyenben a görög nők rendszerint illatszereiket tartják. Kinyitotta és tágra nyílt pupillákkal megszagolta.
– Ez a kétkortynyi bor szülőföldemen, az ősi bordűlőnkben termett. Csak kivételes alkalmakkor ízlelhetjük meg, és ezt férfi és nő osztja meg mindenkor egymással. Így kívánják ezt isteneink, és a latin szokásjognak most ti sem mondhattok ellent. – Szigorúan a férfiakra nézett, majd folytatta: – E bort pedig a kiválasztottak csak az őket arra érdemesítő szájából fogadhatják el.
A két férfi újra egymásra nézett. Tarquinius kiszáradó torokkal bólintott végül, ahogyan pillanatnyi késedelem után Trifanius is. Elisia magasra tartott kézzel szájába öntötte az ampullából a vörös nedűt, majd Trifanius fölé hajolva szájon csókolta. Utána Tarquiniushoz fordult, és arcát két kezébe fogva, a maradék bort átpréselte annak szájába.
Az italnak kesernyés mandulaíze volt. Tarquiniuson hirtelen szédület vett erőt, s ahogyan Trifaniusra nézett, látta, ahogyan az is ültében megtántorodva kap a kerevet támlája után. Szólni akart, de hang nem jött ki száján. Elisia a vizeskorsóból szájat öblített és kecses ívben kiköpte szájából. Megoldotta tunikáját, és meztelenül állott meg a két, haláltusában vergődő férfi között.
– Sosem fogjátok megérteni.
Két kezével kinyúlt, és telt, dagadó kebleihez húzta a tehetetlenül összecsukló férfiak fejét. Erősen melleihez szorította őket, amíg csak életet érzett bennük.
Egy aranykupa ismét megcsendült a földön, a vörös borfolt hosszan terjengett körülötte. Az öreg lukumó félkönyékre emelkedve, megigézve nézte a látványt.
Elisia szeméből a jóllakott, ivadékait szoptató anyafarkas diadalmas tekintete villant vissza rá.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében