"és a tizenkét kőműves te vagy"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 9. (551.) SZÁM — MÁJUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Molnos Lajos
Feltételezés
Igen, igen…
Petres László
„Egyetlen valóság van: az önmagadé” - Beszélgetés György Attila íróval, közíróval, a Székelyföld szerkesztőjével
György Attila
Elysium
Sebestyén Mihály
Eroica-zárvány
Szőcs István
Színházi szép újdonságok
Noszlopi Botond
A gyilkosság esztétikája
A torony lakója
Boér Tamás
Falusi lakoma
János
Domokos Johanna
Versek Chilf Marinak
Lászlóffy Csaba
Megérkezni valahova
Jancsó Miklós
Don Juanok alkonya
Tar Károly
Versei
László Noémi
Arról, ami arany, még ha nem is fénylik
Terényi Ede
ZE­NÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - A szakma hálójában
Hírek
 
Sebestyén Mihály
Eroica-zárvány
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 9. (551.) SZÁM — MÁJUS 10.

A hős holtan esett össze. Ezt később nagyon sajnálta, de akkor már nem volt mit tenni. El kellett terülnie a napfényen, egykedvűen, közömbös arccal, nem szerette volna, ha látszik rajta a kínlódás, a meghalás mesterségét a hős nagyon ismerte, számtalan helyzetben gyakorolták korábban a laktanyában és a királyi lőtéren, máskor meg, főleg tavasztól, a gyakorlóréten.
És meg kellett várnia – végtelen türelemmel –, amíg a nép egyszerű gyermekei: parasztok, szántóvetők, balladaszerzők, utazók, lantosok és katonák felfedezik a testét, ezek után jöhetnek a történészek, hogy megállapítsák, melyik csatában esett el, milyen gyermekkori örökletes komplexusokban szenvedett, illetve New Yorkból két CSI detektív érkezik később, akik kivonatot készítenek végtelen műgonddal a gyomortartalomból, és úgy találják, hogy a hős egy kicsit torkos volt, ami nem is csudálható, mert a lakásadó nénije: Rózsika a linczeghutca huszonkettőből; a hős pontosan ugyanott lakott, ahol én is laktam egykoron diákkoromban, szóval ugyanaz a Rózsika néni, aki nekem is szállást adott, midőn gólyaként rátelepedtem az első év fészkére, bár soha sem említette, ha voltak-e előttem lakói, vagy én voltam az első.
Weber Rózsika szemrebbenés nélkül azt állította a két new yorki nyomozónak (feketébe voltak öltözve és kaukázusi típusúak voltak, hogy a stílusnál maradjunk), hogy neki soha semmi baja nem volt a hőssel, igaz, megevett egy egész tábla szalonnát (angolul: lard) és némi maradék kájzert (imperial), amit a hűtőben talált, fájlalta a gyomrát, nem csoda, mert alig evett hozzá kenyeret és vereshagymát (Magyaroszágon azok a másféle magyarok azt mondják, hogy lilahagymát, de ebben speciel igazuk van), szóval a hős torkos volt, de nem bánta, mert a csatát, amelyet a hős vívott, már békévé oldotta a közemlékezet, meg is koszorúztuk a hős egyszerű, ámbátor jelképes sírját a házsongárdiban, azért nem bánta a szalonna eltüntetését, mert éppen közelkedett peszach, amit most úgy mondanak jobb helyeken, hogy passover, mivel mózes, ezt állítják a régiek, száraz lábbal kelt át a vörös-tengeren.
Szegény ura(m) is átment egyszer, egész pontosan 1940. szeptember 2-án a vörösszászékhoz, akik a 21. szám alatt laktak és soha nem jött haza, ugyanis nyakon találta egy eltévedt golyó, az utolsó, amit még kilőttek azok, amikor visszavonultak a kül-monostori úton, mesélik, hogy egy hülye kamasz vagy diák volt, akit feltüzeltek az egyetemi tanárok, bezzeg azok már elhúzták a csíkot szebenbe, futtak az egyetemmel együtt.
De hogy szavaimat egymásba nem öltsem, szóval húsvét előtt volt, a zsidó húsvét előtti napokban ő szólt Hősnek (akkor még nem is tudta, hogy egy valóságos, hús-vér hőst fogadott be, egy fedél alatt egzisztál „egy nagy, igazán nem nézett ki hősnek”-kel), aki most kint hever temetetlen az irodalom és emlékezet mezsgyéjén, még jó, hogy jöttek maguk onnan messziről, New Yorkból.
Nem, nem az én drága uramról beszélek, aki átment volt a vörösszászékhoz, nem ő volt a hős, elvérzett, senki sem mert két napig kimenni az utcára, csak az én uram volt olyan hősködős, őt eltemették, és ma már senki sem emlékszik az esetre az utcában, hogy a sétatérről ne is beszéljünk, a hősről viszont legendák keltek azóta lábra (szárnyra), könyveket írtak és dalnok kap a húrokba, ha csak említik, mert szerencsére még oszlás előtt felfedezték őt a hőskultusz-költők, különben már régen eltemették volna, szépséges, bús, felemelő és ünnepélyesen lassú szertartással. Ő pedig úgy szeret szép és hatásos temetésekre járni, mindegy, hogy milyen valláson tartják, szerencsére ma a linczeghutcában mindenféle emberek laknak, lakik lejjebb, már közel a fürdőutcához, egy bizonyos illető, név szerint párzsián úr, akiről rebegik, hogy örmény, ő még soha nem volt örmény temetésen, de ha egyszer párzsián úr meghívja, elmegy abban a csipkés fekete ruhájában, amelyről elől lepattogzott egy gomb, de azért még nagyon csinos, igaz az egész városban nincs egy mercsenár, aki ilyen gombot árulna, régi varrónőket is nyaggatott már, hiábafőtt krumpli, mert azok mind olyan fekete apró, négylyukú gombot ajánlottak fel, műanyagot és túrót, nem pedig valódi csontot, azt mondják meg nyomozó urak, igaz, hogy a fekete csontgombot az amerikai medve ágyékcsontjából gyártják, valami különleges indián eljárással?
Szóval nem haragudott a hősre, nem is volt miért, ugyanis maga szólt, hogy azokat a humeceket, a keresztény sonka- és szamilámó-darabokat tűntesse el, mert passoverkor tiszta kell legyen a frigó, és a hős kénytelen volt egy egész tábla szalonnát pusztán lenyelni, ui. már késő volt, egyetlen pékség sem volt nyitva a környéken, sem a szentgyörgytéren, sem a gáborffiház mellett a sarkon, el kellett volna menni egészen a főtérig, le ottan a mátyáskirályutcán, mert van ott egy kenyeres, jó házi kenyeres, de nagyon lőtték az Unió utcát mindenfelől a felkelők, és a hős is csak ember, fáradt volt, aznap éppen az eskütétel zajlott a kaszárnyában, gyakorolták a térdhajlítást, amivel azért egy hős soha sincs megszokva, mert ő nem alkuszik, nem kuncsorog kegyelemért, és neki kellett vezetnie az egész mutatványt a szentrudolfkaszárnyában, ő volt a ceremóniamester, és különben sem volt még felírva hősiesség órája Isten naptárában, még egy nappal előtte állottunk, amikor lefeküdt az ágyba és mélyen elaludt.
Reggel én költögettem, az ágyban most is meg van a nyoma, a párna őrzi még a feje formáját, verítékét, tessék talán déenesmintát venni, a lepedő súlyos álmaitól sima, ámbátor álmait nem tudtuk meg, de bizonyosan valami magasztosat szoktak álmodni a hősök, így mondta a megboldogult uram.
A new yorki detektívek azonmód kimentek a csatatérre, ami hozzávetőleg két mérföldre volt légvonalban a linczeghutcától, meg három századdal korábban, a hős pedig nyitott ballonkabátban feküdt, sütött rá a 18. század napja, pedig azokban az években nem is volt jelentősebb járvány, számottevő háború, erőteljesebb pusztítással járó hadmozgás, a király országgyűlést is csak ímmel-ámmal hívott össze, mégis ez volt a végzet végzése, így kellett történnie. Váratlanul fellázadtak a roxolánok és ellepték a környéket, kaszával, kapával, akna- és átalvetővel. És ekkor támadnak a hősök is. Ugyancsak váratlanul, hiszen, amikor szobát vett ki Rózsikánál, egy szóval sem említette, mi is a végzet(ség)e. Ámbátor gyakran hallgatta attól a beethoventől az eroicanyitányt.
Ásóval és lapáttal mentek ki a halottkémek, azért volt szükség hagyományos kéziszerszámokra, hogy meg ne sértsék a rétegeket és a sírmellékleteket, a csatatér egykori szövegkörnyezetét, kontextusát, ami a rögök között még itt-ott felbukkanhatott, soha sem lehet tudni, pontos képet kívántak alkotni arról, hol s miként fekszik a Hős, noha mondták nekik a városházán – mit tudnak azok? – , hogy ne is keressék, ők pontosan lemérték a mondott századév során, tehát kétszáz lépésre keletre az irgalmasrendiek kútjától (soha senki nem hallott erről a kútról, még olyan nevezetes kirándulók sem említik feljegyzéseikben, mint Attila bácsi és Zsiga bácsi, akik pedig minden vasárnap reggel kimentek a bükkbe, ha esett, ha fújt, ha burnicázott, hogy ne kelljen hojázniuk a belvárosban, így mondta a drága uram, kissé selypítve, a két detektív alaposan, fürkészve, enyhe, de ugyanakkor gunyoros mosollyal szétnézett a csatapusztán, melyet azóta benőtt a város, a felejtés és a portörő csertölgyek, és egy adott ponton (ki adta meg nekik a koordinátákat? mert a városházi útmutatás birtokában nem látszottak elégedettnek) ásni kezdtek. Ez volt az a pont, amely eddig elkerülte az utókor figyelmét, kis kurgán volt, egyesek kúndombnak, mások jelentéktelen korhánynak vélték, alintották, sejtelmeik azonban üres találgatásoknak bizonyultak a new yorki szakférfiak ásatásainak fényében, és valóban meg is találták a kigombolt ezüst színű köpenyt, a mell tájékán egy egész csomó kitüntetés helyét – a rozsdafoltokból következtettek erre a nagyon is logikus következményre –, ezekről pedig sem Rózsika, sem én, aki nála laktam elsőéves koromban, semmit sem tudtunk, és csak utóbb tették közzé a felfedezést, amikor már a leletet kimentették és biztonságos csontkamrában helyezték el a Smithsonian Institut of Heroes egyik osszáriumában.
A fiatalabbik nyomozó megnézte az első év második félévében kapott vizsgaosztályzataimat az egyetem archívumában (Marinica Mária elvtársnő mondta el egy viharos éjszakán fönt az alvernában, de ez már egy másik lejárat lenne), majd Rózsika néni után érdeklődött a városházán, ahol azonban a legnagyobb sajnálatunkra nem hallottak, sem Rózsika néniről, sem a linczegutcáról, sőt rólam sem, ami nem is csoda, hiszen én régen elkerültem a kincsfaló városból és már csak az antikváriumokba járok vissza, hogy összegyűjtsem a hősről fennmaradt hősénekeket, amiket keresztesúr mindig félretesz nekem.
De a legfájóbb mégiscsak az volt, hogy a hőstettre, bár szó és olajnyomat örökítette meg, senki sem figyelt fel, holott egyetemi tanárok és szerkesztők járják be keresztül-kasul az antikok várát, az Idő egy idő után nem tartotta érdemesnek továbbörökíteni, bár egykor a 19. században még a farkasutcai királyi lyceumban is oktatta Bergai professzor, a bányászat előadója a hősrétegek között, mára teljesen elenyészett.
Nem találkoztam senkivel, aki a hősről tudott volna valami közelebbit. Tényszerű adalékot, úgy értem. A felfedezés körül elcsendesült a tudományos világháló. A hős holtan esett össze. Ezt később nagyon sajnálta, de akkor már nem volt mit tenni: Rózsika nénit kivitték az unokái még 1959-ben Palesztinába, haluc és teljesen süket lett egy kibucban, az én érdem(?!!)jegyeim pedig olyan gyalázatosak voltak rétegtanból és a szilárd testek hallucinációjából, tételes misztikából és tévtanokból, hogy a CSI két átküldött nyomozója szégyellt velem ismételten szóba állni.
Mindezt azért mondtam el, hátha akad valaki, aki tud valami érdembe vágót a Hősről, Rózsika néniről és nem utolsó sorban rólam.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében