III. (A télvégi hulla)
Lassan lépkedtek felém.
Megszakadt a képsor a mélyen ülő, fekete női szempárról, a nevetést lefékező-szelídítő orrnyeregről. A hang is elhalt, mely az éjjel ébren tartott a helyzethez ritkán illő monológjaival, mint: „Hányszor érzem magam én is esendő kis féregnek, tele hibákkal és akaratgyengeséggel...” Sok mindent mintha mentségemre talált volna ki. Amikor azzal érveltem, hogy mindenki megreked (ő közben a kék foltokat tanulmányozta a felső karomon, szerencsére nem tetoválásra bukkant), még ha nem is tudatosodik bennünk a sérülés, mondtam – inkább papoltam! –, megrekedünk valahol az anyaméhben, vagy a börtönrács mögött. Kizárt dolog, válaszolta ő, hogy emberszabású lény erőszak nélkül boldoguljon ma... Előtte azonban megkérdezte tőlem, hogy ültem-e már börtönben?
Kedvem lett volna kielemezni a nyelvi konstrukciókat is – mármint az éjjel, ha azoknak a marha belügyieknek a rajtaütése nem jön közbe. Habár azt a helyzetet kizárólag én idéztem elő (úgy látszik, hiányzott nekem egy kis konfliktus); ugyanis éppolyan nevetséges drámaiságnak nevezni egy ilyen mesterségesen kreált szituációt, amiképpen a didakticizmus életútnak állítja be a véletlenek néha legképtelenebb sorozatát, melyek mindenképp a halálhoz vezetnek.
(Feldúlt, felégetett rezervátumban mozaiktörmeléknek tetszik úgyis minden; ne próbálj művészi harmóniát keresni. Ezt megint utólag gondolom rólunk, és szinte látom, amint az izgatottság átüt a bőrén.)
Megyek a zsúfolt utcán, a „butik-bástyák” között, és elfog a vágy, hogy átköltözzem valahová délebbre, egy rusztikus, maradi helyre... ha nem is épp Boszniába. Szeretnék eredeti módon reagálni ezután is mindenre, ahogyan eddig – a kockázatok közepette is – tettem. A részeg Hódos, a mogorva buldog képű Matula úr; a készségesen heherésző pincér mind súlyos realitások, akárcsak a fizetésképtelenség, valamint a hazafiság újabb, alattomosan bizarr konfliktusai. Az agyonbonyolított, irracionális világban, mint valami parttalan óceánkavargásban, egyetlen mentőövem a fantázia. (Ez már több nyelvi konstrukciónál.) Nincs ebben semmi titokzatos – mint ahogy abban sincs, hogy nem vagyok részese (vagy áldozata egyelőre) semmilyen összeesküvésnek.
(Felhajtott gallérral álltam; bámultunk egymásra. A pultnál iszogatók leplezetlen kíváncsisággal figyeltek, mintha megsejtették volna, hogy régi ellenfelek vagyunk. Férfiasan érzelgős dal szolgáltatta a háttérzenét.
Álmélkodva figyeltem, hogy ő itt?
A kijáratig kísérte tekintetem, majd tovább, a járdán, a sarokig. A kavicsropogást is hallani véltem. A sarki árnyék egyszer csak eltűnt.
„Azért iszunk, hogy kiverjük a fejünkből a fóbiát. – Egy homlokát ráncoló, cserzett arc tolakodott elém. – Például a gyanakvást.”
Elhárító vigyorral viszonoztam csuklásszerű röhécselését. Majd utána egy másik hang szorította háttérbe a kellemetlen látomást, és az állampolgár közérzete iránti kötelező megértésről halandzsázott ünnepélyesen.
„Az eszményi hajszolása, persze, humbug” – rikkantotta közbe a cserzett képű hőstenor.
Kihátráltam a borozóból. Lucskos, napos délután. Néhai ellenfelem látomása talán igaz sem volt. Csak az utcán elhaladók rideg közönye a szemekben.)
Hatáskeltően – mindegy, hogy fagyasztó vagy füllesztő erővel – környékezett a végkimerülés. Úgy éreztem, mintha két egymástól elkülönülő lénnyé válnék. A derűsebbik szinte féltékenyen leste a sötét árnyékú merészebb lépéseit. Hol a tél kemény jégrétegébe hatoló, hol a síró, remegő rőzseláng közelébe hajló idegen árnyék kétes kontúrjai követtek; vagy én követtem őket valami megfoghatatlan szorongató érzéssel, amelyet korábban nem tapasztaltam.
Ezért mondhattam Petrának az éjjel, hogy az ember mint társas lény agyrém... Voltak már furcsább meglátásaim is, amelyek beigazolódtak.
Szerény házban, de tisztességre neveltek. Nem gondoltam volna soha, hogy bűnösnek kikiáltva könnyebben kiérdemlem környezetem rokonszenvét, sőt a megbecsülést is, mintha „beismerném”, hogy csak félreértés áldozata, vagyis bűntelen vagyok. Viszont, ha rászánom magam, hogy tisztázzam ártatlanságomat – az ivócimborák talán ki is közösítettek volna; vagy bizalmukba befurakodót, provokátort sejtve bennem, megpróbáltak volna eltenni láb alól.
Így viszont egyből meghódítottam környezetemet: a kóklerektől, az utcalányoktól kezdve a profi (de üres zsebű) bűnözőkig. Jóképű, jókötésű férfi lévén, a hírem megelőzött. Reklám szerepét töltötte be, mint pornóképek a cirmos szemű, ruganyos párductestű bestiáknál.
Ami eseménytelen életemben történt: a szűkös körülményeket, az általános iskola unalmát, a záróvizsgát, a füstbement terveket, a katonaságot, a félbehagyott kereskedelmi technikumot, a szüleim halálát, a kurvákat – úgy hagytam magam mögött, miként egy szürke, zavaros álom pillanatképeit.
Mint ahogy lassan elapad a pennán megcsillanó tinta – kit érdekel manapság még a meseszerkezet(?) –, látszólag a kiszolgálásra késztető, kényszerítő eszmék is elapadtak. A kiszolgáltatottság érzése mégis megmarad. (Ez nem lineáris történet.)
„Apuka Dániában él” – nézett rám Petra még az ágyban, meglehetősen zavartan.
Később aztán (a gyermekkor „más tészta” – örök, ott minden lehetséges!):
„Az ebédlőasztalnál apuska halkan beszélt, ma úgy mondanám: szövegelt (mi Anyuval az evésre összpontosítottuk a figyelmet). – Az én időmben tudták, mit kell cselekedni – hangzott apuska ellentmondást nem tűrő hangja. Tekintetével a könyves téka felé mutatott: – Az én érveimet erősíti meg nap mint nap az is! – S mi tudtuk, a Bibliáról van szó...”
(Expozíció nélkül történik, zajlik minden...Hol vagy, ó, régi korok Invokációja! – lelkesítő érzelmekkel dúsított. Kiálthatsz, senki sem hallja meg. S ha mégis, durván betapasztja a szádat, vagy szemberöhög.)
Amilyen lassan lépkedett felém (az a két policáj – azt hiszem, ott tartottunk), éppolyan komótosan haladtak el mellettem, anélkül, hogy utamat állták volna.
A változások elől nincs menekvés. Ez lehetne a Henry Miller-parafrázis is vajon? („További zűrzavarok, halálesetek és katasztrófák várhatók. Semmi jele a változásoknak. Nincs menekvés, bal-jobb, bal-jobb, mocsározunk a halál tömlöce felé...”)
Össze kell szednem magamat időnként, hogy el ne sodorjon a hordalék. Azért, hogy ne nézzen rám úgy senki, mint holmi torzszülöttre.
Mi lett volna, hogyha én is csak lapulok?...
Balgaságra vall, ha nem próbálsz meg ellenkezni. A kegyetlenségre kegyetlenséggel való reagálás kigyógyíthat a kishitűségből. Csak így tudod elkerülni az öngyűlöletet, amely előbb-utóbb önpusztításhoz vezet... A jellemeket különben a valóság jóval a modern regényírók előtt lebontotta. A féktelen (abszurd) helyzetek kétségbe vonják a részekre osztható-bontható idő létjogosultságát. Minden rosszkedvünk kimerül a romkereső ábrázolásban. Részvétlenségünk perverz diadala, hogy elhihetővé sminkeltük a világvég kábító undorpanorámáját. Az évezredvégi rémlátomásokkal konkuráló élet (a „nonfiction”) megszámlálhatatlan testhosszal lehagyta az irodalmat.
Hagytam egy üzenetet Petrának, a postaládájában:
„A rendőrség az állomástéren elvette az útlevelét az illetőnek, akivel összefutottam a szállodában... Úgyhogy gyanús személynek számítok. László.”
Porhintés volt az egész; semmit nem érthet meg belőle... Igaz, én sem tudom, mire megy ki a játék. Egy szál rendőr volt, jó vicc. (De a rendőrséggel állsz szemben – te ne tudnád?)
A papír fölött hajladozó árnyékomat figyelem. Megint este van. Szélcsend. A rendőrsípszót, a csizmák trappolását lesem. Valakit üldöznek kint? (Nem én vagyok.) Vak neoncsövek, betört kirakatok. Minden igyekezetem kitérni a baljós jelzések elől. Jobb lúdbőrözni a Nyugat perverz finomságaitól. A korrupt, másképp élveteg Kelettel is volt már dolgom, sajnos.
A végtelen idő valamelyik véletlen pillanata, mint egy ostoba üvegszilánk, vaktában belénk hatol. (Ez csak az én gyötrő rögeszmém.)
Hátha Petra is csak egy kis sznob tündér – csak most van időm erre gondolni –, tele komplexussal?... És két remegő kecskeemlőjével. De kedvem lett volna nyüszíteni (ha a szabad ég alatt lettünk volna); aztán elakadt a lélegzetem. Az a kis sápadt, ovális arc, az éjszakai árnyak megrohanják tükörképét a kihűlt szobában! „Nem így szoktam viselni – játszadozott homlokába hulló hajával –, hanem szigorúan hátrafésülve.”
Ennyi gyermekes őszinteségre mit válaszolhatsz?!
Megbénultam. Csak azután környékezett meg a félelem. Te onnan jössz, néztem magamba, ahol felmagasztosul a bűn! A tömeggyilkos évszázad után s egy újabb előtt a társdalom sem szabadulhat meg az erőszaktól. Törvényeket hoz, hogy demagóg módon megszegje őket. A rontás szabadon jár, eljátszadozik velünk egy éjjel, egy meghitt délutánon...
A mellkasomon valósággal süt erős telt melle, önmagát is ünnepli, ahogy karjával – kihívó kacérsággal? anyásan? – magához szorít. Ajkam megvonaglik, mély, infantilis álom lenne ez? Teljes önkívület?
Ő abbahagyja a nevetgélést, a másik percben már panaszosan nyöszörög, szája elgörbül, sírdogál. Mellkasomon nedves a szőrzet; vigasztalón most én szorítom magamhoz fejét... Végül ki kell nyitnom a szemem, hogy boldog elbambulásomból (egy pillanat erejéig mindenünk összeért) visszatérjek a földre: a megújuló bűnös örvénylésbe.
Hogyhogy nincsen bűntudatom?! Már pedig, öregeink szerint legalábbis, ez volt (s ez lehetne!) az emberi tisztesség kulcsa. Az áldozatot – mielőtt meggyászolnánk, gyertyát gyújtanánk neki – fel kéne ismerni magunk között. Megkülönböztetni a bűnösöktől.
Kritikus helyzetekben a konformizmus is egyfajta árulás lehet (ezt apámtól tudom). Önleleplezés – mihelyt a hatalom, az erőszak lidérces álmai (ha csak ideig-óráig is) valóra válnak... Megpróbáltam őrizkedni mindig a megszállott idiótáktól. Amilyeneket például nem is olyan régen a háztömb lépcsőházában tetten értem.
A szektás nyelven írt brosúrát böngészték, falták, mint valami szeánszon. Talán egy sci-fi sztori, vagy egy horrorfilm képsorai sem lettek volna képesek semlegesíteni az izgatott hangon felolvasott rágalomözön hatását. Asszonyok jöttek piaci portékától dagadozó cekkerekkel, gondterhelt ábrázattal, egyikük kövér képe feltűnően kifestve, legörbülő szája szélén a vastagon felkent olcsó rúzs elmaszatolódott. Percek alatt kiderült, hogy az ő szája uszít a legnagyobb hangerővel; a háttérben sunyító „forgatókönyvíró” biztos sikerre számíthatott ebben a fanatikus csődületben. Közben a kormány kampánybusza is megérkezett a városnegyedbe, a tömeg a nagygyűlésre beharangozott stábokat várta, hogy kiéljenezhesse magát.
Repül a nehéz kő, a tócsa vékony jege beszakad. Őrjöngeni tudtam volna akkor, ha apám nem lett volna nagybeteg. Nem reméltem, hogy olyan simán el tud szenderülni; az undor mérge, úgy látszik, fokozta az idegkimerülést. Fantáziája azonban még félálomban sem mondott le a képtelen helyzetek összevágásától; félrebeszélt. A kóros „montázsba” belejátszott valahol egy terrorista Vörös Brigád, amely a szervezett bűnözés merőben új struktúrái közepette acélöklével erőteljes csapásokra ragadtatta magát. Aztán egyszer széthullt minden a tudatában. A bérgyilkosoknak (micsoda szörnyű kelttészta-pofák) sikerült inkognitóban maradniuk. Szelíden kéklő szláv tekintetük hozzásegítette őket, hogy a terrorizmus kaméleonjaivá váljanak.
Halálos ágyán az öreg rám mosolygott. Az apám nemzedékéhez fogható erkölcsi katasztrófát nem éltem meg; de volt rá eset, hogy elvesztettem a fejemet.
Nem óhajtottam soha áldozat lenni. Forradalmárt játszani, egy álomért, egy eszméért! Vagy csupán magáért a fiatalságért... Akár a tejbekása íze, közhely volt számomra, hogy mire a nap lemegy, egy másik ifjú nemzedék hiszi magáról, hogy kiválasztott. Persze, nincs mindenkinek akkora „szerencséje”, hogy vesztőhelynek nevezett pöcegödörben végezze... „Gőgös fiatalság!” – fortyogott magában anyám, jobban mint a gulyásleves, amit főzött. Én közben a konyakot, whiskyt, rumot, gint nyakaló bulizó bandát láttam magam előtt; a hányásszagban kornyadozókat, a hullámzó függöny mögött hortyogókat, s az üres parketten utálkozva, óriás kebleivel is könnyedén ellejtő-libegő csajt, amint maga elé motyog: „Több nyelven is eltársalognék, de kutyába se vesznek.”
Minden képzeletet megszégyenítő nekirugaszkodással távolodom, kimenekülök a képből; mint gyermekkoromban, midőn apámék elvittek „lógóba” egyik kötelező elvtársi összejövetelükre, ahol „a testvéri bolgár nép bárányvacsorája” és a fűszerezett moldvai berbécstök kóstolgatása helyett több ízben is a csempézett falú vécét választottam inkább.
A tapasztalat később aztán segít(ett) elviselni a – válságba sodort lelket is alkalmazkodásra késztető – test mocskait. Még ha az a lélek anakronisztikusnak érzi is magát a újabb barbár korban. Más hajlammal van megáldva.
A táltos vagy örökli a hajlamot, hogy táltos legyen, vagy tanulja, mint egy szakmát. Előfordult már, hogy a serdülő a még meglévő tejfogak mögött több növekedő új fogat fedezett föl szájpadlásán. «Táltosfogak! – vigasztalták –, a rendkívüli képességeid bizonyítékai.« «Annyira tehetséges azért nem akarok lenni” – hangzott a keserű válasz...
A fölös csontképződés nem volt kizárólagos feltétele a táltosságnak, de mivel velejárónak tekintették, az emberek kitalálták maguknak a fölös csontot, és addig mondták, míg maguk is elhitték. Egyébként a külső tulajdonság már azért sem lehet egyértelműen meghatározó, mert a táltos többnyire születik. Már az anyja méhében kiválasztották táltosnak.*
Van úgy, hogy az ember mégis meghal egy kicsit (maszk mögötti ájulat?) – önmagáért, hogy újrakezdhesse a semmibe vett életet.
Nyűgös, kényeskedő, gyilkos hajlamú gyermekből ha jobb nem is, de ne legyen a tömeghalált Ázsia csúcsai fölött átvészelő, nemzésre képtelen Nemezis. Ezt egy, a Föld történetét kutató s tudósként is megbecsült kaukázusi öreg dalnok mondta volt nekem, akinek karavánok utasaként, egyik hágótól a másikig poroszkálva és meg-megrázva a sárga homokkal behavazott üstökét, volt ideje eltűnődni azon, miszerint a szerelem a földlökésekhez hasonlatos: amint jót vagy rosszat felszínre hoz, az kétségtelenül mind hozzájárul ahhoz, hogy az emberi faj ki ne haljon...
Halántékom, mielőtt leszállna az est, megremeg: a hámlásos mennyezetű nappali szobában (ahol anyámmal, apámmal, fivéremmel sok szép karácsonyt értünk meg, és hangos, némelykor szavak villámlásától viharos születésnapot) szerencsére nem hallani a világbomba-ketyegést. A titkolt csoportképből úgyis kihullanak egyszer a Közös Piacot hazudó, hányingerlő ajánlaton röhögő Kisingerek. S a hihetetlen homokóráját ezerszer megzörgető szellem ott is üdvözülni fog, ahol a szerelmes marálszarvas hívására virradatkor a szakadékok visszhangja felel.
A magnókazetta tárcsájára bámulok szórakozottan. Majd elindítom a tekercset.
Egy női hang: „Hiába gyötröd magad. Az izgatott élet, a szellemi ámokfutás sok esetben rosszabb, mintha nyílt háborút viselnél...”
„Látom, azt akarod, hogy pihentessem az agyamat is...”
„Másról beszélek – a női hang megkeményedik. – Talán még nem késő...”
„Anyám is azt szokta mondani (persze, az egy másik életben volt), hogy: Egyél. Kihűl a vacsorád!”
„Sokat éltél egyedül – a hang (a Petráé) most bölcsen oktató. – Már úgy értem...”
„Dehogy. Volt nőm, barátnőm bőven. Az utolsó, mielőtt elhagyott, szelíd szomorúsággal nézett rám, úgy emlékszem, meg is simogatta az arcomat: «Az előérzetem ritkán csal meg. Szerencséd lesz, ha természetes halállal végzed«... Ezt mondta.”
„Na, ne bomolj” – jegyezte meg félig vicces hangulatban Petra. De csak félig. Jól esett ez az együttérzés, már csak amiatt is, hogy nagyanyám morcos képét juttatta eszembe. Az ő szavajárása volt, hogy: Ne bomolj!
„És egyik barátnőddel sem voltál úgy?... Úgy igazán.”
Megmakacsolja magát, várja a választ. Makacsul hallgatok én is.
„Hajlandó lettél volna mondjuk oltár elé vinni?... – A hangjában most játékosság bujkál. – Már hogyha szerelmes voltál belé...”
A férfihang is kedélyesebbé válik: „Apám mindig arra figyelmeztetett, különösen, ha nagy sebességgel száguldott velem a tűzparipa, hogy: Ne hajolj olyan mélyen ki!”
„Szóval hitványul, gyáván meghátráltál, megszöktél... Jól ismerem a fajtátokat.”
„A felelősség elől!... Ezt akartad mondani?”
Lezárom a magnót. Egyből üres lett a legénylakás. Úgy fáj a fejem (ha iszom, ha nem), mint agyrázkódás után.
Álomba zuhantam. Testem torz, idomtalan, minden arányt nélkülöz (pedig erre kényes vagyok), lapockám kiáll. Szobám falait régi agitatív hangú plakátokkal meg újságkivágásokkal ragasztották tele. Nem volt erő a lábamban, hogy felkeljek és letépjem őket. Csak a szám mozgott; lélegzetvisszafojtva olvastam a legképtelenebb passzusokat.
„Te szemét! Te senki!” – hangzott az ítélet fejem fölött. – Hát itt érzed jól magad ma is?!”
A penészes falak visszhangozták, hogy: „...jól magad!... ma is!... ma is!”
Négykézlábról nagy nehezen valahogy mégis talpra álltam, de visszazuhantam a kemény priccsre; akkor vettem észre, hogy egy cellában vagyok. Nyikorogtak a sarokvasak, amikor a zárka ajtaja kinyílt, s a küszöbön egy tömlöcőr előbb reám ripakodva, hogy vegyem észre már a tálcát, melyet hatalmas tenyerén egyensúlyoztatott, rajta egy orosz pezsgőspalackkal... Elképedve, mozdulatlanul álltam.
„Megtagadja a vendéglátás nemes gesztusát?!... Van mersze visszautasítani?” – ripakodtak rám többen is a takonyszínű háttérből. – „Legutóbb is ezt tette! La ambasada de la Budapesta!”
Fölemeltem a lyukas takarót, s az izgalomtól kivörösödött fejem a párnába fúrva, tüsszenteni kezdtem, hármat, négyet... Meghökkenve hallom, hogy: „Kedves egészségedre!” (Ezek szerint nem vagyok egyedül.) Egy izmos vállú fehérnép megragadja a nyakamat, és hevesen húz magához. Arcom eltorzul, mindig tiltakoztam az agresszió ellen. Vadul szájon csókol, rémülten ájuldozom két élveteg karja és hurkás combjai között. Súlyával rám nehezedik, egy pillanatra alkalmam van megbámulni őszes, bozontos lába tövét. Ahogy rám fúj, édeskés ánizsos leheletétől menten elkábulok. Passzív, lekonyuló vesszőm láttán dühösen pofozni kezd, mintha a büszkesége szenvedett volna csorbát. Vasmarokkal szorítja torkomat; minden erőmre szükség van, hogy leteperjem. Szédületes gyorsasággal növekszik bennem a bosszúvágy; ám még mielőtt elszánnám magam a végzetes mozdulatra, fölébredek.
A romlott, rideg arctól így is nehezen szabadulok.
Irtózatosan megszomjaztam, bősz rohanás le a lépcsőkön. A telefonfülke mellett elhaladva látom, hogy az ott rostokoló valaki engem néz; zavartan pislog és bárgyún mosolyog, mintha emlékezetében keresgélne. (Énutánam?) Amint elszánt fordulattal felém fordul, s a fagyos napfény beragyogja erőszakos, pattanásos állát s alatta a kiugró sovány ádámcsutkát, megborzadok. Néma kiáltásomat ki hallja? Tátott szám csak egy mélyről jött sóhajtással reagálja le az évtizedek óta bennem rekedt ijedtséget... A hasonmás (gyermekkorom zsenge évei estek áldozatul neki) – akire hasonlít, halott.
Lázam van?! Kétértelmű kíváncsisággal – a halottaknak ennyi kijár – hozzálépek, hogy megtapogassam.
Az orosz csaj (látomásom micsoda metamorfózison ment át!) megáll a szemközti ódon kapuboltozat alatt. Csak akkor ismerem föl (kész döbbenet); a hosszúszárú bőrcsizma helyett combját most bő köntös takarta. Aligha tudom palástolni előtte a fojtott riadtságot. Zavartam mosolygok. Mit mondhatnék?... Amikor a kaput megnyitja és belép az ismerős udvarra (a mi udvarunk volt valamikor), gyanakvó szememmel teljesen másnak látom. Egy vadidegen világ küldte ide!... Hozzám!
Az oroszországi emlék egészen más dimenzióban élt bennem. Azt hittem (tévesen), hogy rajtam kívül nem létezik. Egyszeri, hülyén-kiborulásnak hazudtam azt a sokáig a fejemben zúgó káoszt, mely fagyos ürességet hagyott maga után... Aztán maradt: a nem véletlenül felnagyított, mert eksztázisba ejtő – különös incidens.
Más volt – nemcsak mint jelenség, nem csupán megjelenésében volt más, mint a nyugati országokból idelátogató, különcöknek számító személyek, akik félévenként megjelentek a városban, a számukra újat ígérő környezetben, a zsebük degeszig tömve dolcsival, újabban Euroval, s röhögve, elégedetten állapították meg, hogy nálunk mindenki megvesztegethető; ritkán volt részük elutasításban.
(folytatjuk)
