A kolozsvári helyi sajtó mindig is „európai ívelésű” volt a színházi életről szóló tájékoztatás dolgában. Olvasom például egyik kolozsvári helyi lapban, hogy „Budapest színházi életében a legutóbbi évek legnagyobb színházi eseménye volt, hogy Faludi Jenő dr. átvette az Unió-színházat. Az Unió valóságos színháztröszt és Budapest színházainak kétharmadát tartja kezében. De mindentől eltekintve, akik Faludi dr.-t a vígszínházi időkből ismerték, olyan koncepciójú embernek tartják, aki a budapesti színházi kultúrát még magasabb nívóra fogja emelni, amint amelyen ma áll. Itt meg kell jegyezni, hogy a budapesti színházak ma valóban európai nívót jelentenek, és a legnagyobb külföldi színházak igazgatói is állandóan átjönnek Budapestre a magyar színjátszás és darabok tanulmányozására.”
Régi dal, régi dicsőségről: a szóban forgó kolozsvári helyi lap a Keleti Újság, annak is az 1924-es évfolyama! Mert például a 2009-es helyi lapban a kolozsvári színház igazgatója olyasmiket ír, a pesti színházi élet annyira lehanyatlott, hogy az egyetlen valamire való színház az értelmi fogyatékosoké; és uccu, meg is hívta őket Kolozsvárra vendégszerepelni, mondván, hogy ezt jelzésnek szánja mind a budapesti, mind a helyi közönség és színházak számára. Meg is jött ez a bizonyos együttes, de visszajelzés nem érkezett: itt volt hát? jaj, nem is hiszem!, senki sem tud róla semmit; a helyi lap vezető színibírálója is hallgat????
Ám ha már az európai vérkeringésnél tartunk, amely annyira átjárja a KoMaSzit, érdemes egy elszánt pillantást vetni mondjuk a német nyelvterület színházaira. A Die Zeit egyik közeli számában néztem át a színházi hirdetések oldalát. Több mint száz város legalább másfélszáz együttese, félezernyi darab, ezernyi előadás… A mennyiség mindenesetre lenyűgöző, pedig nincs itt minden.
Náluk is vannak a nagytermi előadások mellett kistermi, kamara-, stúdió-, próbatermi, foyer-előadások, de nem a jövő hónapban valamelyik csütörtökön, hanem naponta; sőt, naponta többször is; vannak délutáni előadások és matinék, még munkanapon is! Ami a játékrendet illeti, szerepelnek azon természetesen iskolai tantervekhez kapcsolódó előadások bőségesen – Don Carlos, Haramiák, Minna von Barhelm, Bölcs Náthán, aztán a „mai hazaiak”, és Brecht (Puntilla), még Th. Mann-feldolgozás is (Egy szélhámos vallomásai), kellő számú Shakespeare; aztán az európaisághoz tartozó Godot-ra várva, Becket, Cseresznyéskert, Éjjeli menedékhely… De a pesti színházak hajdani sikerdarabjai közül csak a Liliom, Molnár Ferenctől (Ausztriában például egyetlen héten két városban), és akad Csárdásfürstin is; a régi jó békeidőkből, mondhatnánk, ha nem tudnánk, a Csárdáskirálynő direkt az első világháború szörnyű vérzivatarainak idején keletkezett (!). Legalábbis ezen a héten a németeket nem érdekli, milyen randák és kezdetlegesek a magyarok; tehát nincs Örkény, Szabó Magda, Spiró, hasonlók. És bizonyára, a számomra ismeretlen szerzők és címek között sok az olyan darab, amely „a mai német valóságot” ábrázolja, illetve „a német lelkiség” fölött tépelődik.
Egészében azonban a német területek játékrendje éppen úgy kissé sótlannak, porosnak tűnik, mint a magyar. Hiányzik belőle például a latinitás; a francia, olasz, spanyol világ; sőt, még Dürrenmatt „és társai” is! Amerikából egyetlen Hosszú út az éjszakába. Wilder, Williams, mind-mind elavultak?... Lehet.
Feltűnnek még olyan apróságok, hogy a rendezők neveit nem nagyon lobogtatják, mint nálunk. Csak a legkisebb német színházi város, amelynek neve sem szerepel a lexikonokban, Singen, valahol a svájci határhoz szorulva, Münchentől északra, hirdeti, hogy Színek („Die Färbe”) nevű színházában szerdán bemutatják új átdolgozásban a Szabin nők elrablása című bohózatot, a rendező Peter Simon???
*
Aktualizált drámákról szólva, nemrég közvetítették Németh László Széchenyijét… Halála százötvenedik évfordulójára. Szégyenlem bevallani, de nem tudok elmerülni e drámában; Németh László-rajongó vagyok a tanulmányaiért – közéjük sorolva romániai útirajzát is –, szeretem több regényét, de a drámái közül egyedül a Papucsférj ragadott meg: nem tézisdráma vagy tanszínmű. Nem különbözhet végletesebben két személyiség mint alkat, jellem, mentalitás, érzelemvilág, mint ahogy Széchenyi és Németh László különböznek… Egyrészt a dúsgazdag, vakmerő arisztokrata, huszártiszt, sportember, vállalkozó, közgazdász, szervező, másrészt a szolid kispolgári értelmiségi, aki mindenen átlát, mindent felülről lát, de mindentől retteg; és minden gyakorlatiasság nélküli. „Széchenyi… valóban regényhős – írja Várkonyi Nándor Surányi Miklós regényéről szólva – minden ellentét megvan benne, amit a szenvedély, a féktelenül izgatott idegrendszer, a mohó tettvágy, a sötét önmardosás, a rajongás és a hitetlenség, a buzgó vallásosság és a beteges érzékiség, zajos közéleti szereplés és titkolt végzetes magány egy ember életében összezsúfolhat.”
És akinek, tehetnénk hozzá: akkora érzéke van a drámaisághoz! Nem emlékszem rá, ki hogyan írta meg – ha egyáltalán megírta még valaki biográfusai és rajongói közül – azt az esetet, amit én témának feladnék minden drámai gyakorlatból vizsgázó színészjelöltnek. Csak Falk Miska leírására emlékszem.
Széchenyit a döblingi elmegyógyászati intézetben egyszer meglátogatta az egyik Jósika báró; az, aki az udvarhoz behízelegte magát s az „önkény” egyik legellenszenvesebb kiszolgálója lett; Széchenyi meghívta ebédre. Amikor hű lakája, a megbízhatóság, odaadás, a ragaszkodás példaképe, tálalni akart, Széchenyi leintette: ülj csak le te is az asztalhoz őméltósága mellé, ma én szolgálok fel!
A hű lakáj tiltakozott, majd könnyezni kezdett, de a parancsnak nem állhatott ellen. Sírva kezdett enni; Széchenyi pedig, miután kiszolgálta őket, szintén leült, de nem evett, csak biztató házigazdai mosollyal nézte az ebédelőket. Vajon honnan tudta, hogy minden inasok leghűségesebbje épp aznap mérgezett fogásokat fog felszolgálni? Jósika néhány nap múlva megbetegedett, szinte belehalt, az inas viszont nemsokára meg is halt. A drámai mintagyakorlat: „tudom, te kedves, jó hívem, hogy meg akartál ma ölni; de most én öllek meg téged; te egyetlen szót sem szólhatsz, mert a te helyzetedben ez képtelenség volna! Mert te a kedves, jó, hűséges lélek vagy!”
Ez a jelenet jutott eszembe, amikor a Szabadság című lapban megjelent egy cikk Széchenyi halálának 150. évfordulójáról. A nevét le sem írja, csak legrófozza. És csak arról értekezik, hogy a gróf szeretett úszni; szeretné, ha azt is elmondhatná, hogy „a gróf, a gróf a vízbe fúlt”, ám ugye, ezt nem mondhatja, csak érzékelteti, hogy „na akkor mi kinn vagyunk az összes vizekből”. Hosszasan feszegeti, hogy Angliában vajon hol, mekkora távon úszott a gróf? ki várta? és vajon hogy volt öltözve? Elárulhatjuk neki: rézsarkantyús csizmával és kócsagtollas fővel úszott, öltözéke pedig egy pitykés dolmány volt, amit is, amikor a vízből kimászva levetett, lord Spencernek ajándékozott. És úgy lett a spencer nevű ruhadarab! Egyesek szerint a dzseki is?
Ha valakinek neve vagy funkciója az ő egyéni értékét, szellemi és erkölcsi rangját is jelenti, konkrétan és szimbolikusan is, de csak a származásánál fogva emlegetjük (az adott esetben legrófozzuk): alattomos sértés. Mintha az amerikai elnökről azt írnánk: A félvér megint Keletre utazott, orra tövét kapargatva… A helyzet összefoglalva tehát ez: Meghívják a duplEXállamtitkárt az Emlékezés Asztalához; Ő leül és abrosz közepére rajzol egy pancsoló majmot. Aztán egy kívülálló idegen merev arcával figyeli, észrevettük-e, hogy milyen szerencsésen elhatárolódott ettől a kegyeleti parádétól?
Észrevettük!
Még szerencsésebb lett volna, ha magától a gróftól idéz: Én itt a nemzet nagyja nem vagyok, és nekem itt szavam nincsen….
