Híre ment a faluba, hogy szombaton este Börje Jocó állattartó gazda nagy mulatságot óhajt lebonyolítás tárgyává tenni. Mondotta azt is, hogy mindenki lemehet a borospincéjébe és kóstolás alá veheti a jobbnál jobb nedűjeit. Vártuk is a becsületes meghívást, de se nekünk, se a társadalom más, keményen dolgozó tagjának nem érkezett meg a dísztávirat. Biza mind én, mind Raffai Zoli barátom úgy döntöttünk, hogy akár meghívóval, vagy akár anélkül, de részesévé kívánunk válni a nem mindennapi eseményeknek.
Mire a porta tájékára érkeztünk tartott már az esti dínom-dánom. Az udvaron volt felállítva Bogda Jenci hatalmas disznótoros asztala, körülötte pedig ott ücsörgött a jónép.
– Igyék csak mindönki! – kiáltott Börje Jocó – Mindjárt kész a leves, oszt lehet önni!
Na, ezt hallván rögvest meg is jegyeztem a Raffainak, hogy nem ártana, ha mi vennénk kezelésbe azt a levest. Még a végén képesek lesznek kifelejteni némi hozzávalót.
A konyhaablak résnyire nyitva volt, odabent pedig Jocó anyja sürgött-forgott a lábas körül. Egyszer csak egy hangos dörrenés vonult végig a helyiségen, mintha Raffai barátommal részesévé váltunk volna az eljövendő apokalipszisnek. A világvége azonban nem érkezett meg, helyette olyan bűz terjengett a levegőbe, akár a faluvégi dögkútnál.
– Azt a betyár hétszentségit – csapta össze tenyerét a nő – Hát nem becsurgott a hígja is!
Felhúzta pendelyét, és letolta hatalmas barna folt rondította bugyogóját. Na nem is kellett se nekem, se a Raffainak ettől több. Olyan öklendezés jött ránk, mint mikor Csurfai felissza a Csabaki napi borállományát és csak akkor jön rá, hogy nem fér el a gyomrában, amikor már kifelé csorog a száján kissé habosabban és rucskósabban.
– Hát nem kicsorgott a fosom is a fingommal karöltve – forgatta a viseletes ruhadarabot – Mögyök, oszt beáztatom, nehogy mán ki kölljön dobni, mikor mán csak ez az egy van belülle.
– Na komám – csaptam a Raffai vállára, mikor a vénasszony fél pucéran kibillegett a helyiségből. – Gyere, oszt sózzuk meg az a levest, még a végén a burzsuj vendégsereg megszólja a ház népét, hogy itt még biza a fűszerrel is spórolnak.
Bemásztunk az ablakon, oszt rendesen megkotyvasztottuk a lábas tartalmát, hogy azt még a vidék vasorrú banyái is megirigyelték volna. Ebben aztán nem volt híja se sónak, se borsnak, se paprikának. Sőt, Raffai cimborám meg a padlót is felseperte, oszt egy egész lapát pormacskát hintett az ízletes vacsorába.
No, de mi is megkaptuk a jussunkat a nekünk kijáróból. Képes volt a Jocó anyja alulöltözötten visszasomfordálódni az étkek közé, de olyan sebesen, hogy már csak a pincébe volt időnk lejutni.
– No – csapta össze tenyerét Raffai – Elgyütt az ideje, hogy könnyítsek magamon.
A kisasztalon már ott sorakoztak Börje Jocó legjobb borai díszüvegbe mérve. Hát cimborám sem volt rest, letekerte a kupakokat, a jó nedű egy részét a sárba öntötte és bíz azokat saját pisájával töltötte vissza.
– Nem bánnám, ha azt a két maradék üveget te töltenéd vissza – nézett rám – Én már kiszenvedtem magamból az utolsó cseppet is.
Nekem sem kellett kétszer mondani, mert már engem is csavargatott a folyadékfelesleg.
Odakint aztán felharsant a nép, Jocó anyja jelent meg az udvaron a koszttal. Bíz ez volt a legalkalmasabb pillanat, hogy kiszökjünk a házból.
– Na fogjanak hozzá – kiáltott Jocó – oszt lakjanak jól!
Az éhező emberiség mohón szedte teli tányérját, kanalat ragadtak és az isteni áldás elharsogása nélkül már nyamnyogták is az ételt. No, de meg is érezte mindenki az úri vacsora ízét.
– A nemjóját! – fintorgott a polgármester – De mög sózta ezt kend!
– Tán sok volt a só, oszt nem tudták hová tönni? – mordult fel a csendőr és az egész tál ételt a verandáig hajította, ahol aztán csúfos véget ért mind a finom étek, mint a drága portéka.
– Azt a betyár hétszentségit a mögfásult büdös életbe – üvöltött Szabó Márton az erdész – Hát önni hívott kend, vagy lebetegíteni? Szánt szándékkal nem öttem otthon egy katonát sé, oszt most egész éjszakára éhön maradok? Hogy a jóisten csapná mög kancsikával a büdös szipirtyót!
– Elhallgasson maga férög! – rikácsolt a nő – Hát arra van esze, hogy a másik étkit szíjja! Inkább maradna csöndbe, ha nem ízlik!
– Csak semmi pánik embörök! Ha nem öszünk, akkor igyunk. Odale a pincémben már kimértem kendtöknek a legjobb borokat. Máris mögyök értük, oszt higygyék csak el, gyógyír lösz ez mindön sebre, amit anyámasszony levese magukra karistolt!
– Befogd a szád te csozé! Hát már te is engömet szidalmazol! Na csak törje el a jóisten a kezemet, ha én még egyszer étköt készítök a fingós belednek!
– Na komám – súgtam a Raffai fülébe megbújva a veteményesben – Gyere, szereljük meg a klozetot, mert hidd el, nemsokára ott fog csoportosulni előtte a jónép várva a meghitt bebocsátásra.
Komoly munkát nem igényelt megbontani azt, amit már csak a teremtő akarata tartott össze, de hogy csorba ne essen tevékenységünkre, meglazítottuk az ülőkét, hogy azt már ténylegesen csak a budiból fölszálló gázfelhő marasztalta a helyén.
– Na embörök, már itt is vagyok! – állt meg az asztal előtt Jocó és pakolta szét a minőségi bort. –Ha ezt mögisszák kendtök, bizton állítom elfeledik mindön bánatukat.
Teletöltötte a poharakat, a szomjhalál szélén álló burzsuj társadalom pedig mohón töltötte magába a toroknedvesítő szőlőcsodát.
– Ez Istenkáromlás – kiáltott fel Szivacs atya – Már mögbocsásson, de miféle löttyel itat bennünket?
– Hun érlelte ezt Jocó bátyám? – tűnődött el Jászabó Pali – Ittam én már annyi mindönt életömben, de még semmi se húzta össze így a bélömet, mint ez.
– Hát ez már mindönnek a teteje – morgolódott az erdész – Nem ölég, hogy éhön maradtam, de ez a lötty teljesen mögforgatta a bélöm röndjit.
Felállt és akkorát dörrentett, hogy az asztalon lévő poharak mind megremegtek.
A csendőr hangos vihogás közepette szavalta el legújabb szerzeményét:
Márton bátyám hasmenéstől sündörög, lépte nyomán béka recseg, sün dörög.
– A jó édös anyádrúl költögessél szavalnivalót, ne rólam. Biza mondom, ha nem lönne csendőri uniformisod úgy szájszélön hasítanálak, hogy benyelnéd a saját fejedet, oszt azt finganád kifelé három napon keresztül!
A kerti budi felé vette útját, és egyes lépésénél hangosan kieregette bélgázát. Olyan büdös fingszagot hagyott maga mögött, hogy egy görény is belepusztult volna a vegyi támadásba.
Benyitott a klozetba, leoldotta a gatyamadzagot és terebélyes seggét az ülőkére helyezte. Reccsent a fa és összecsuklott a szerkezet. Az erdész akadály nélkül hullott bele a fél méteres szarkupacba.
– A jó istenit neki – kiáltott fel – Segítsön valaki! Leszakadtam a klozettal, oszt belehullottam a mélyibe!
Kalapos Győző a bor rossz íze ellenére lehajtott néhány pohárkával, majd ingatag léptekkel indult meg a vesztőhely felé. Belépett, behunyta szemeit, letolta nadrágját, magkapaszkodott az oldalfalba és az emésztőbe hugyozott.
– Álljon mög kend! – kiáltott fel az erdész – Hát nem lássa, hogy engöm pisál?
– Hát maga mit csinál odale a ganéj tetején? Csak nem ejtött bele valamit, oszt most azt keresgeti?
– Ne viccelődjön már, hanem segítsön ki innét! Adja már a kezit!
Kalapos Győző minduttalan hiába próbálkozott a nagytestű erdész kimenekítésében, az csak nem akarta elhagyni a szarkupacot.
– Na ne rángasson annyira komám, mert én is ott kötök ki maga mellett!
– Hát akkor dögöljön mög a szomszéd tehene is – kiáltotta oszt lerántotta maga mellé a földes gazdát.
– Mit merészölt tönni kend! Ezt jól mögcsinálta, most aztán úgy löhet itt fogunk gubbasztani gyűvő karácsonyig, oszt nyelhetjük magunkba Jocó anyjának szarcsimbókjait.
– Segítség – kiáltották – Mögszorultunk a ganéjba!
– Na komám – néztem a Raffaira – most magadra hagylak, addig ügyeld a népet, nehogy belefáradjanak a nagy mulatozásba, oszt mind egy szálig haza szivárogjanak innet.
– Mért Márton öcsém, hova készülsz te eltávozni?
– Csöppet se aggódj, jövök én ahogy csak tudok. Gondoskodni fogok arról, hogy a mulatozás reggelig kitartson, oszt megemlegesse a Börje Jocó élete végéig, hogy nem sürgönyzött meghívót a falu becsületes embertársadalmának. Várd dicsőséges visszajövetelemet, oszt biz kitartásodért cserébe megígérem, olyan patáliát teremek, hogy kő kövön nem marad…
Tíz perc se telt el, hogy átértem a falu túl végére, a Kispacsirta utcába. Sietségem okán elnéztem magamnak azt a tényt, hogy végiggyúrtam mezítláb az úton megtermett, már kihűlt, de még mindig ragacsos lótrágya kupacot. Bíz az sem hátráltatott meg dicsőséges menetelemben, hogy úgy bűzlöttem, akár Csatra Géza, ha részegen saját nadrágjába üríti kifelé kandikáló salakanyagát és ennek megtörténéséről néhány napra megfeledkezik.
Megérkezve úti célomhoz, hangosan bezörgettem az ablakon. Szegény Ropszky Máté nem tudom hol járhatott, de nem kis idő telt el, mire megjelent a kertkapuban elvörösödött arccal, összevizelt nadrággal, és egy poharat szorongatott, ami félig volt sárga folyadékanyaggal.
– Mit zörgetöl éjjel te Márton? Tán apád nem bír möggyürkőzni a pálinkával oszt értem küldetött segítség végött?
– Nem Máté bátyám, komolyabb a baj! Odaát a lakomán a Börje Jocó éppen kendet szégyeníti meg. Azt hazudja az embereknek, hogy milyen csúfosan ellátta Máté bátyám baját. Hogy két napig fel se bírt kelni a ganéjból, ahová bátyámat leterítette! Meg, hogy azóta a szemébe se mer nézni, és minduttalan fejet hajt ha találkoznak, hogy elkerülje az újbóli megmérettetést!
Az amúgy is vörös feje most olyan színárnyalatba váltott, amit jómagam már meghatározni se tudtam, hogy miféle. A poharat hozzávágta a ház falának, de úgy, hogy nem csak az ivóeszköz ért csúfos véget a benne lévő furcsa szagú folyadékkal, hanem a fal tapasztása is megrogyott.
– Azt a szentségös anyám úristenit a büdös disznajának! Hogy önné mög a penész a háza pincéjét! Hát nincs nyugodásom ezektől a burzsuj népektől! Még arra se hagynak időt, hogy az embör lemércézze, amennyit mögiszik, azt mind kihugyozza-e áltó helyében! De majd én átmögyök, oszt úgy kiosztom, hogy annak visszaosztására nem lösz képes senki embör fia!
Az utcába érve már hallottuk az emberek nevetését. Titkon meglépve Máté mellől, Raffai cimborám társaságába szegődtem a rekettye mögé és onnan figyeltük a további történéseket.
Máté úgy összeráncolta homlokát, hogy a bőrhullámai között az ácsceruzája is megállt volna és úgy bevágta maga mögött a kertkaput, hogy az kiszakadt tokjából.
– Hogy az anyám pöce illatú pacsuliját kenöm rögvest a büdös parasztjára! – ordította el magát, majd kikapta Jocó kezéből a korsót és azt a földhöz csapta.
– Maga mög mi a fenét képzel, hogy bejön ide, oszt szabadon vandálkodhat?
Máté felszívta az összes taknyát és egy hatalmas zöldhátút csulázott a gazda becses képibe.
– Hát hogy merészöl engöm mögszégyenítés tárgyává tönni? – majd akkora sallert kevert le, hogy Jocó az asztalra repült és ott aztán mindent felborított, amit lehetett.
Alig kecmergett talpra, Máté megmarkolt egy husángot, és akkorát vágott a férfi kemény seggére, hogy az rögvest ki is énekelte a magas C-t.
– Az anyád úristenit te galád – kiáltott Jocó női hangon. – Miska! Bilincsöld mög a csozét, és vidd a fogdába!
A csendőr a fűben feküdt, nadrágja pisás volt, oszt akár hogy is próbált Jocó életet lehelni belé, az csak nem akart kikecmeregni a kábulatból.
– Fú, hogy az anyám úristene szorongassa mög a torkod, te ganéj! Hát tömlöcbe akarsz juttatni!
Máté a papot egyetlen mozdulattal lekényszeríttette a székéből és az ülőalkalmatosságot a paraszthoz vágta. Reccsent a fa is meg a térdkalács is, Jocó pedig a galagonya tövébe hemperegve üvöltött, ahogy a torkán kifért.
Ezalatt a pöcében egész kis társaság gyűlt össze és megfeledkezve szorult helyzetükről, a szarkupac tetején snóbliztak, oszt egymást kenegették mulatságból az orrfacsaró gyurmával.
– Hát kend ne csaljon! – mordult Bogda Jenci az erdészre – Hát láttam, hogy most lükött ki egy pengőt a keziből oda a kupacra!
– Nem pénz volt az, hanem csak a csulám!
– Ne hazudozzon mán – markolt bele a salakanyagba a böllér és húzta ki az érmét – Ehun van-e! Úgy éljek Márton bátyám, ha megint csalásra vetemödik bele fojtom a ganéjba!
– Fejezzék már be – morgott Szivacs atya – Inkább folytassuk, ha már az úr összezárt minket a klozet mélyén. Biz mondom urak, ez csak próbatétel a Jóisten segedelméből.
– Hát atyám – vakarta meg fejét Kalapos Győző – Tudom, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, de azért azt mán tülle is sokallom, hogy itt füröszt minket a szarba, oszt nem is nagyon akaródzik neki, hogy kihúzzon.
– Kihúz minket ha elgyün az úr királysága!
De Máté sem elégedett meg a veréssel. Kinyitotta a disznóólakat és a husáng segedelmével mind kizargatta a jószágot. Aztán még bekecse alá dugott egy üveg pálinkát is, és jól végzett dolga után maga mögött hagyta a tetthelyszínt.
Jocó nyöszörögve kecmergett talpra és sántikálva vette útirányát a pince felé orvosság után nézi.
– A disznóim – ordított fel mikor egy pillantást vetett az ólra – Hol vannak a disznóim?
Még a fájdalmai sem szabtak gátat rohanásának, úgy iszkolt az ól felé, hogy biz attól tartottam elragad a szele és minket is a pöcébe röpít. Benézett, de odabe semmi se volt, csak egy kupac szalma, amit reggel rakott be és egy kupac disznószar, amit már egy hete ki kellett volna hordania.
– Ellopták a disznóimat! Mind egy szálig ellopták. Egy fikarcnyit se hagytak belülle a csozé útonállók!
Jocó vadul csapkodta az ól ajtaját, de úgy, hogy az erős fém elfáradt és az rögvest a kezibe is bicsaklott. A földre rogyott, belemarkolt a disznó belinek sarába, oszt azt önkívületi állapotában mind a fejére szórta.
– A disznóim – zokogta – Szömöm fényei! Kicsi disznócskáim, hol vagyok?
Bíz nem kellett sokat várni a válaszra. A szomszédos poráról hangos visítás hallaszott.
– Hogy a jóisten döfne mög bicskájával a nyakatokon bennetöket! A mindönit a rohadt dögöknek, hát volt pofájuk lezabálni a veteményösömet!
Becskei Tihamér a szomszéd gazda egy szál klotgatyában rohant a malacok után, oszt jókora furkósával minduttalan végighasított a jószágok hátán.
– A disznóim! A dudvára való mocskos parasztja, hát képes testi sérelmökbe bocsátkozni ellenük! Erissze el őket, mert olyat bemosok a pofájának, hogy nem győzi majd kiszárítani! –iramodott meg felé.
– Az anyádat te galád! Hát van pofád lezabáltatni a kertömet a disznaiddal! Majd adok én a seggödnek olyan odarúgást, hogy a valagad mind egy szálig betömi a likadat, oszt nem löszöl képes bíz még a szarás folyamatát se lebonyolítani egyedül!
Találkozásuk pontja valahová a két porta határára esett, ott aztán úgy öszszegabalyodtak, hogy bíz senki ember fia nem tudta volna kioldani azt a csomót.
Idő közben a kerti budihoz a csendőr is megérkezett, hogy elcsendesítse fingós bélrendszerét.
– Hát kendtök mit csinálnak odalé? – nézett a szaporulatra értetlenül.
– Nem lássa Miska komám, snoblizunk.
– De mért az emésztőbe?
– Hát mert csúfosan belehullottunk mind, oszt nem tudunk kikapaszkodni.
– Hát akkor csak ne aggodalmaskodjanak az urak! Gyüvök én is!
– Várjál Miska – kiáltott az erdész, de mire a mondat végére ért, a csendőr már ott dagonyázott a bűzölgő iszapban.
– Mit rikácsol Márton bátyám, tán ki akarnak hagyni a játékból?
– Dehogy hagytunk volna, de ha mindannyian idelent löszünk, akkor ki fog minket innét kiszabadítani?
– Majd a jóisten kihúz minket, ha elgyün az ő királysága – szólalt meg a pap.
– Na én is ettől féltem!
Az úr királysága azonban nem nagyon akart eljönni, legalábbis aznap éjjel nem. Valamikor másnap dél felé lelték nyomukat az elveszett férfiaknak, de akkor azok már annyira elbarnultak, meg úgy bűzlöttek, hogy először azt hitték csoda történt, és az úr jelet adva szobrokat gyurmázott az ürülékből. Volt is fogadkozás a faluban, hogy bíz többé senki se tesz be a lábát Jocó elátkozott rezidenciájára.
