Nem pökhendien, inkább enyhe gúnynyal, a szavak valós súlyával fogalmazta meg magában a változó idők realitását; a felületi kifogások, a kellemes (megszokott) külső csak annyiban befolyásolták a köztük mélyülő távolságot, amennyiben – pályája és életkora függvényében, a harmadik X-hez közeledvén – az ambíciójának rendelt alá mindent. Kérőjének jó állása legyen, ne legyen sóher, dolgozzék; az sem számítana, ha ötvenhez közelít s hamuszürke képű. Akkor is inkább hozzáillő valaki, mint, mondjuk, egy élősködni akaró, csélcsap donhuán, aki képes aprópénzre váltani betanult bókjait.
Estélyi ruhában, feltupírozott frizurával megáll a piros stoplámpa alatt a járdaszigeten szmokingos, mosolygó partnerével, aki inkább magabiztosan, mint gyöngéden karon fogja, és átvezeti a zebrán. Ilyen álmai voltak. Vénkisasszony barátnője – valamikor balettet tanított és mellesleg házinyúl-tenyésztő –, miután órákon át unottan, együtt kóstolgatták az ananászkoktélt, váratlanul magához ölelte:
„Én nem látok ebben semmi giccseset” – suttogta. És nem győzték egymás meghatottságát, fölös könnyeit csodálni még sokáig.
Már besötétedett s összehúzta a függönyöket, gyöngéden közeledett a még mindig feldúltan, magába roskadtan ülő Verácskához.
„Ugye, azért nem mentél férjhez te sem, mert igényes voltál, a tökéletesre vágytál?”
A barátnő karikás szeme pillanatokig elborult, sovány nyakán megfeszültek az inak; lehetetlen volt kiszámítani, hogy sírásba vagy nevetésbe fog kitörni.
„Ha megvakarhatnám a hátam közepét… – vékony gúny futott át fonnyadt képén. – Ez lenne az igazi tökély.”
És elfelejtett lábujjhegyre állni.
Ő viszont nem felejtette el, hogy Olivérrel tanult meg csókolózni. „Ez nem nyelves csók volt! – kiáltott fel a fiú, a sokadik próbálkozás után. – Azt kell érezned, hogy a föld (a te szád az!) hirtelen felhevül, és hasadozva megremeg. Csak részben függ össze érzékszerveinkkel… Ismeretlen élőlények mohósága… a ragadozó vágy – suttogta a fiú; s ő mind jobban beleélte magát. A csókról addig talán csak értekezéseket olvasott, precíz, száraz, többnyire orvosi megfogalmazásokat… Ám amikor egy közönséges tapintású fatörzs is (késő, augusztusi éjszaka volt) kísértetiessé válik, s a tárgyak imbolyogni kezdenek, mint a lelkiismeret? A testbe, a leggyámoltalanabba is – ezt óhajtotta érezni – eszeveszett erő költözik; s önző elvakultságában, lehet, még gyilkolni is tudna(?)… Mások nyugodtan alusznak, senki sem törődik azzal, hogy az a csók vakmerő fordulatot hozhat sorsodban, te magad is átalakulsz…S percek múlva, váratlanul, talán öngyilkosságra gondolsz.
Rémálmok, újrajátszott históriák. A rideg, aprószemű esőben, mielőtt kinéznél a kilátástalan, vagy belátnál a bordáid közé szorult, rontó időbe: akit elhagytál – súgja a mögöttes én –, váratlanul eléd áll, és komisz fölénnyel packázik veled. Mintha már sejtenéd vesztedet: „Egy csók, és megnyugtat a mellette-ébredés…”
Megszokott gyötrelmes és kétségbeesett nyöszörgésre ébredt; a saját hangjára. Halk, meleg sugárzásra, érzésre vágyott. Talán valami régi muzsikára. Amikor a Föld látszólag könnyen suhan el velünk az űrben, mint a pára.
Nem érzek bűntudatot, gondolta. Sorolni lehetne mégis a megnevezhetetlen mellékhatásokat.
Miután kikászálódott az ágyból, csontjai mintha nem akartak volna engedelmeskedni; néhány bizonytalan, hadonászó karmozdulat (mint aki védekezik), kitámolygott a fürdőszobába, megmosdott, egy kicsit összeszedte magát; csak az arcvonásai nem álltak össze teljesen, ahogyan elvárta és szerette volna – hányszor érezte úgy életében, hogy maszkot visel, legtöbbször kiállhatatlant – a falitükörben… Vagy mint amikor nincs konkrét okod a fájdalomra, mégis úgy tűnik, hogy csupa horzsolás, seb a bőröd. S ugyanúgy belül is.
Letörölte tenyerével az asztallapot, a szék hátát; és ugyanazzal a kézzel kitörölt szeméből egy könnycseppet, mely valósággal szúrta a szemét.
Szürke massza – ismerős emléktömeg; néhány szabálytalan vonal metszi keresztül-kasul… Abban az időben nagybeteg anyja, többet akarván tudni hajadon leánya jövőjéről, titokban egy török-tatár kártyavetőnőhöz járt.
„Bemocskoltál… Hiába is próbálod szépíteni a történteket.”
Ez a szemrehányás már régóta tartó viszonyuk végén hangzott el. Felhúzott térdekkel ült Olivér mellett a folyton nyikorgó, vacakoló ágyban; ha nem is kuplerájban, de purgatóriumban érezte magát a fiú egyik barátjától kikunyorált kölcsön-hálólyukban.
Mintha nyirkos, penészes léglökések csaptak volna át fejük felett.
„Hülyeségeken jár az eszed – morogta Olivér. – A vak is látja, hogy én vagyok az, aki jobban ragaszkodom hozzád.”
„Lefogadom, másokkal is idejártál… Azzal a titkárnővé avanzsált, szőkített frizurájú fruskával? Ne is tagadd!”
A fiú erős tenyerével rátapadt a szájára, és belefojtotta a duzzogást. Aztán belebokszolt a párnába; igaz, erőtlenül. Mint ahogy szabadkozása is hamisnak, erőtlennek tetszett.
Őbenne mindez csak később tudatosodott. Testük azon az estén és még néhányszor gépiesen csapkodott egymáson és tajtékozott… Míg végül hirtelen (őszerinte látszólagos összhangban) elváltak egymástól.
*
Amióta nem érezte közelében az „obsitos-legényt” (ő így nevezte), enyhe depresszió vett erőt rajta. Volt néhány görbe estéje-éjszakája: gyanútlan kószálások a Fellegváron vagy a Szamos-hídon át, enyelgések, kis ellágyulások, édeskésen ragadós szavak, keserűfű-íz, féltékenykedés, gúnyos vállrándítások – minden izgalom nélkül; nem lehetne kalandnak nevezni őket –; másnap már úgy érezte, hogy túlságosan messzire van tőlük. A távolságból nézve rég ellobbant a mámor; csak a gőg maradt, és rossz, nyaksajdító alvás utáni álomfoszlányok: lámpással menekül hínárba sülylyedt lábbal, lápvidéken.
Néhai táncpartnere is volt. S most tőle jön… a kórházból. (Amióta meghallotta a mentőautó szirénáját, mintha ijesztő hideg szél vette volna üldözőbe; s az egész életritmusa megváltozott.)
Unalom, szennyes fellegek, feledésre biztató idő. Akaratán kívül muszáj emlékeznie mégis. „Csak képzelődtem annyi éven át? Ágyastársak voltunk, nem is akármilyenek. Hogy lehet hát, hogy legtöbbször csak feszengéseimre emlékszem vissza. Benne nem bíztam igazán, vagy önmagamban?...”
Telefoncsörgést hall (még most is mély szégyenérzet bénítja meg végtagjait, zsigereit… utólag nyilván hasztalan tiltakozik). Mintha először nyitná ki szemét s bámulna a rideg mennyezetre, mely nem is lakosztályé vagy hotelszobáé. Irodaszoba-plafon, s ő izgatottan azon töpreng: vajon mi lesz velük? Az asszonyok őstudásával borzong bele – jobban szemügyre véve a négy fal bekeretezhetetlen, undok foltjait.
„Nem bírom ezt…”
„Mit nem bírsz?”
„Mit magyarázzam neked! Ezzel az egésszel azt érted el, hogy elvesztettem a bizalmamat irántad… Annál is többet: az önbizalmamat.”
„Bori, te nagyszerű lány vagy – mondta az anyja, megragadva két beesett vállát, és szorosan magához ölelte. – Csak ne add a büszkét… Lásd, bennem tönkrement valami legbelül, amikor botor fejjel szakítottam Bagi Olivérrel. Számomra ő volt az egyetlen jó partinak ígérkező férfi, abban az időben. Kicsit ügyetlennek tartották, akik közelebbről nem ismerték, de korántsem volt félszeg, legfeljebb az élelmesség hiányzott belőle. Az esze viszont vágott, mint a borotva; ez a háború utáni nélkülözések idején derült ki igazán. Amíg ővele voltam, nem tudtam, mi az a koplalás. S velem együtt te se…”
Az ő Olivérje (a családban a II. – kezdetben mulatságosnak találta a különös egybeesést s főleg a nevet) lassú, biztos mozdulatokkal gyűrte volt maga alá, s tartotta fogva. Kiéhezetten; látszott rajta, hogy rég nem volt nővel. Bekapcsolta a tévét, aztán áldozatával eldőlt a heverőn. Ő akkor nem is vette komolyan az egészet. Tovább nézte a képernyőt, valami revüműsort közvetítettek, az is lehet, hogy amerikai film volt az antik világból. Később csináltak belőle színes kópiát. Azóta sem állhatja az ilyen újrasminkeléseket.
A fiú helyes nőcskének tartotta őt, nem csupán az ágyban. Benne viszont akkor szakadt ketté a képzelt világ. Valami tönkrement… s nem sok időnek kellett eltelnie, hogy rájöjjön: vége a felelőtlen álmodásának.
Az ablakból a kis semmi függöny mögül kikukucskált az úttestre. Idegesen futkározó alakokat látott, volt köztük egy idősebb hölgy is, föl-fölpillantottak az emeletre; előbb értetlenül, majd gyanakodva mutogattak feléjük. Az egyik elegáns alak, egy sötét gépkocsiból telefonált, kétszer is. (A fejeseknek van ilyen! futott át az agyán – nem Dacia volt, hanem kényelmesebb, nyugati limuzin.)
„Te, ezek fel fognak jönni!... Tudják, hogy itt vagyunk.”
„Ne akard, hogy kacagjak rajtad” – torkolta le újdonsült szeretőjét Olivér. A hangjában azonban idegesség vibrált.
Akkor szólalt meg náluk odafönt a telefon.
Gyengédek voltak egymáshoz, nem kétséges. A kockázatos találka végén még egyszer kitartóan szembenéztek egymással. Egyikük sem érzett meghatottságot. Aztán felöltöztek, és megitták kihűlt kávéjuk maradékát.
Álmában néha még zörgetett valaki a találkozóhelyük ajtaján. Durva darócidők, hogy is lehetett volna megtisztulni akkoriban, még ha szerelmet éreztek is egymás iránt. Sunyi, gyáva emberek, helyezkedő, lelketlen főnökök, egy hazug kor zsoldosai… Hogyan is tudták volna lemosni magukról a gyanakvás, a megalkuvás szenynyét. A kétszínűségét.
Idegtánc, vitustánc; lassú tűz lángja. (Aligha éget már olyan nagy távolságból, egy ilyen árva, havas délutánon, midőn megkövülve, de lázas képzelgéssel csügg kis koszos emlékein.)
*
Sós kekszet rágva sikoltozni szeretett volna. Körülötte vaslábú székeken zubbonyos, önelégült pofák – talán a sörbár törzstársasága –; mellükön ötágú csillag, fejükről a kozákos bőrsapkát elfelejtették levenni. Feltűnést keltő harsány röhögésük nem hagy kétséget afelől, hogy többségük tizenéves.
„Egyetlen célom maradt – emlékezik vissza a fiú egyik dagályosan gonosz mondatára: – Pokollá tenni az életedet!” A Vigadó sarkán hangzott el – már szürkülődött –, amikor Oli odarohant hozzá és elállta az útját. Cinikus kihívás volt, félt a fiúra nézni, nehogy még megkívánja rángatózó (sírásra álló?) érzéki száját. Ha sejtette volna akkor, hogy két hónap múlva (!)…
Nem akarja gyötörni magát semmivel; de most már tudja, hogy a meg nem tett lépések nyoma fájdalmasabb, félelmetesebb; nemegyszer tartósabb emléket hagy bennünk, mint a napi történések rutinja. Különösképpen, hogyha végérvényesen közel sodródtunk a jóvátehetetlenhez.
Ugyan mit mondhatna a kórházi ágyban öntudatlanul fekvő rémnek (ifjúkori társának)?... Mi lehetett volna belőlünk! Kibírtuk volna egymás mellett békességben? Az akaraterő hiányzott? Vagy túl sok volt – „főleg bennem” – a dölyf, az önzés. (Hányszor a vendéglepedőn múlott: nem tartotta elég tisztának! – micsoda álságos ürügy!) Két esztendő múltán – azt az irodaházat meg motelt, sőt az utcát is lebontották azóta – fölösleges gyötrődni ezen, pláne ilyenkor, amikor egyikük autóbalesetet szenvedett. S még ha túl is fogja élni, örökre nyomorék marad.
A látogatás után elment egy vendégkoncertre, klasszikus műveket látott a hirdetésen. Elnyűtt cipőben, mindennapi ruhában elsüllyedt a plüssülésben, el is szunnyadt, csak akkor riadt föl, mikor a zenekar fortissimót játszott. Mint akit megcsaltak, most csaltak meg frissiben, mord, számonkérő hangulatban futott ki a szabad levegőre. A várt meglepetés – az annyit áhított finom érzésekre ráhangoló művészeté – ezek szerint elmaradt. Nem volt már semmi ütőkártya a kezében. Neki, aki magányát mentegetve, egykori osztálytársai előtt is, azzal vigasztalta magát valamikor, hogy mennyivel esendőbbek azok a nők, akiknek egy szerencsétlen házasság után kell szembenézniük az egyedülléttel; különben is minden férfi élvhajhász vagy agresszív.
Mikor először járt bent nála a kórteremben, valamilyen oktalan bizakodás volt benne. Bazsarózsa csokrot vitt egykori kedvesének, s a párnájára tette, a feje mellé. Az erős illattól hátha magához tér. Egy friss zsemle volt még a táskájában, más semmi.
Előbb zavarban volt: hogyan kell viselkedni ilyen helyzetben? (A fiú vajon megérzi-e a jelenlétét?... Ő, kit valósággal irritált mindig a habozás?!)
„Megismersz-e?... – Tudod-e, ki vagyok?”
Arca a sérült test felett lebegett – csak az ép láb látszott ki a takaró alól, félig lelógott; tekintetével egy ideig abba kapaszkodott bele. Majd lassan mind jobban közeledett a fiú befáslizott arcához, mintha – egyelőre a testvéri szeretet jogán – a tapasztaltabb nővér szigorával felelősségre akarná vonni a drága fiút könnyelműsége miatt.
Túl meleg volt a kórteremben, hiába vetkőztették meztelenre Olit. Kipárnázott puhaság körös-körül, mintha csak a börtöne volna – annak, aki a nyílt felületeket, egymást metsző éles vonalakat szerette.
„Kétségbeesetten erőlködsz, tudom, hogy rájöjj az összefüggésekre. Elmosódott arcélek, alakzatok; érzelmi káosz.. És hol hallottad e szavakat, vajon? Az összefüggéstelennek látszó szürkeség, hidd el, nemsokára szertefoszlik…”
Hitte, hogy a súlyos károsodás ellenére, a fiú hallja őt – tudata (vagy tudattalanja) valahol működik.
A szemüvege nélkül, igaz, nagyon elesettnek látszott, hosszú szőke haját is le kellett nyírni; a személytelenség érzése vette körül.
„Különc voltál mindig – folytatta töredelmesen. – Nem gondoltam volna, hogy a szerelmen kívül másról is képesek leszünk társalogni.”
Csak azt nem merte hangosan kimondani, hogy szegény anyukája elégedetlen volt a Bori udvarlójával (isten őrizz, hogy jövendőbelijével!... Az ő orvosnő leánya még ellustul az ilyen mellett, aki örökké csak ül és töri az agyát valamin.)
Távozása előtt nem mulasztotta el figyelmeztetni a személyzetet: a beteg meg ne hallja, hogy levágták a fél lábát. Fel ne izgassa magát…
Annyi zavarosnak tetsző dolog történt velük – de ezen a reggel még nem történt semmi. A mostani lénye gyerekesnek tartaná a félreértéseket. („Önáltatás lenne, balzsam a sebre? – nem hiszem.”)
Képtelennek tűnt számára, hogy a kapcsolatukat megrontó önérzetes, dacos frázisok visszanyerhetnék hatalmukat felettük valaha is. Mintha minden ellenérzése elpárolgott volna. Remélte, nincs messze a nap, amikor újra karjába zárhatja Olit.
El se tudta képzelni, hogy a szerelmes társnak nincs már teste, nincs meg a tér s a világ se, amelyben éltek.
Mikor eszébe jutott, hogy tavaly a fiú születésnapjáról is megfeledkezett, szipogni kezdett.
A Lajoska vibráló energiája mint egy zeneműé, úgy hatott rá mindig.
Másnap a fodrásztól jött, rövidre vágatta a haját. Hajdani osztálytársnője – minden lében kanál természet (érdekes módon, máskor egy ilyen incidens biztosan feldúlta volna) ma azt kérdezte tőle: „Miért vagy úgy begyulladva, kedvesem?” Rosszkedvűen vállat vont, anélkül, hogy tiltakozott volna.
„Hiszen, jól emlékszem, te hagytad faképnél” – folytatta a barátnő intrikusan, és belekarolt a tolldíszes kalapját zavartan igazgató anyukájába.
„Azért mégis több, mintha egy kismacskát üt el az autó… Hát nem?”
A molett, idős hölgy arcát értelem sugározta be. A lánya rendületlenül derűs pillantással figyelte áldozatát:
„Gondolom, nem szenvedett!”
„Még gépen tartják.”
A kórházi folyosó egyik ablakát a vihar törte be éjjel, az üvegtörmeléket gondosan kikerülve lépett a kórterembe.
Változatlanul teljes amnéziában; úgy néz ki, mint holmi halvérű entellektüel, akit gúnyolni szokott volt.
„Mindent megtettünk” – mondja a szolgálatos orvos. Egy nüánsz-különbség: a megteszünk-höz viszonyítva.
Lesújtó jelenlét. Tehetetlen tömeg.
Visszafordíthatatlan metamorfózis… (Ilyen szókapcsolatok kavarogtak az agyában.)
Lehajolt, s gyöngéd csókolt lehelt a fiú csuklójára.
Túl volt az ebéden. Mielőtt még elnyomta volna a fáradtság, akár egy kielégülés, a fiú szívritmuszavaraira gondolt, meg arra, ahogy férfiasan (?) – önmarcangolón szembe mert nézni magával: „Lásd, a napjaim törmelékek!” Olyan nevelést kapott, nem csak otthonról, hogy már kamaszkorában jobban bízott Freud pszichoanalitikus meglátásaiban, mint a Jézuséban. Elkeserítően emésztette magát, szeretni is így akart és tudott. Ott bujkált benne a pusztulás, már az ágyban.
Ezúttal őt sem a halál ijeszti meg, mint inkább az iszony. A halálfélelem természetes, ösztönös dolog. És éppoly természetes valami, ha nem magadat félted.
Hátha képes lesz most is – csak várni kell rá – az élet-halál logikát felrúgni.
Elszunnyadt a támlásszéken (percek, órák múltak el?), közben kétkedően figyeli, amint a férfi mocorgó teste megfeszül – vastagon befáslizott fejét leszegve – és kínlódva föltámaszkodik a könyökére. Már őelőtte sem kétséges, hogy ki fog kelni az ágyból, és…
Hirtelen átvillan az agyán, hogy amióta a viszonyuk megszakadt (az elhidegültek egymástól szókapcsolatot a fiú a maga részéről holtbiztos nem vállalná): ő nem feküdt le senkivel.
„Fantasztikus sportteljesítmény, ugye!” – mondja Olivér, s ránevet, miközben sovány, inas lábával – a jobbat amputálták (érdekes, ő most mégsem veszi észre, hogy hiányzik!) – ingadozva hozzálép, széthúzza mellén a selyemblúzt, s a feltárulkozó nőiesség láttán tébolyult kétségbeeséssel (amit Oli fellengzős megfogalmazásnak tartana) magáévá teszi. A sűrű szőrrel benőtt végtag lábfej helyett patában végződik, a bőr zöldes árnyalatú, pikkelyes – nem ismer rá! –; fantasztikus (de inkább észbontó, mint erotikus) érzés –, ahogyan a támlásszéken elernyedt testére felkúszik – a székláb ingadozva meg-megbillen –, és ráfonódik egészen.
A művelet alatt a férfi combközi része pillanatok alatt szemkápráztatóan olyan hosszúra nőtt, hogy belőle rémült sikoltás tör fel.
Fölriadva talpra szökik, mint akit valamilyen nagy megrázkódtatás ért; feltépi az ajtót és kirohan. Kis idő múlva visszalopakodik, s bekukucskál. Az ágyon fekvő test mozdulatlan. Nem nyerte vissza eszméletét.
Kábultan távozik.
*
Infantilis duma; egy szerencsétlen véletlen akar bűntudatot ébreszteni benne!
Megindult a kórház előtt parkoló mentőautók közt.
Eltávolodni innen! – befogta tenyerével a fülét… Soha nem térni vissza ide.
Elindult a piac felé, benézett egy kávézóba: csupa üres hely; a mozaik-kőkockákon csak egy roggyant térdű, ácsorgó vénember, a műanyag szagú asztalterítő szélébe kapaszkodva, lyukas könyökű, koszos szvetterben. Vakarózva rávicsorgott, fémfogai villogtak. Utoljára itt kapaszkodott bele az ő karjába Oli, miután a telefonhívására nem válaszolt. Az üvegfalhoz ragadt újságcafat, legyek dongtak körül minden lecseppent s taposott fagylalt- és krémmaszatot, izzadtságszag, kartonruhában is majd megfülledt. Bosszús fintorral megrántotta a vállát: „Szimatolsz utánam? Mit akarsz?!... Ne játszd meg az ártatlant…”
Évekkel korábban már csalódott, szórakozott volt a tekintete – az anyja előtt hallgatott, megjátszotta magát –; Olivér akkoriban lerobbant alak volt, meg kell adni, nemrég vágták ki a hivatalból. Falfehér, szőrtelen képpel panaszkodott, másoknak is.
„Tán csak nem akarsz ezzel a sikált képű gnómmal tovább flörtölni?! – korholta lányát az úrhatnám allűröktől örökké fellegek közt járó anyuka. – Nem csodálom, ha esténként olcsó italtól bűzlik.”
A fiú arcára kiütött a tehetetlenség, megzavarodott vigyorával ábrázata már-már a szenilitás tükre volt. Mindenütt kilógott a sorból… Lehet, hogy azon a napon fordult rosszra a kapcsolatuk, amikor Tivadar fennkölt tartással elvonult előttük a mini-bárban.
„Veszélyes alak”, sziszegte a fogai közt Oli, úgy két hét elteltével. Éppen hármasban vonultak ki az uszodába. Hevesen tűzött a nap, az ő válla is leégett – a fürdődressz melltartójára makacs álla éles árnyékhullámokat vetett –, a fiú malacbőréről nem is beszélve. „De ha neked kakasviadal kell ebben a hőségben – folytatta Oli –, s csak arra vagy kíváncsi, hogy kettőnk közül ki fog győzni, avagy ki győzi tovább?! Ha neked ez jelenti a szerelmet, hát lássuk…”
Tivadar a medencéből kilépve látszólag érdektelenül sétált; őt a széles, sportos mellkas s a tüzes cementkockákon maga mögött hagyott óriási, nedves férfilábnyomok ámulattal töltötték el. Pár óra elteltével, igaz, már nem csinált nagy ügyet belőle; úgy érezte, nincs semmi rendkívüli abban, ha Oli hozzádörgöli berzenkedő fütyülőjét, miután ő magára kapta bőrszoknyáját, és a kabinajtóban hátat fordított neki.
Az élet az önvédelemnél kezdődik!… Osztályfőnöknőjük „végveszélyben” alkalmazandó aranyamondását csak jóval később értette meg. A nők magánéletének átka/gyönyörűsége, hogy szüntelen védekezésre kell berendezkedniük. A női manőver, feltéve, ha nem válik olcsó rutinná, a szivárvány színárnyalataival, tündöklésével vetekedik. Kisfiúnak öltözött mamák, kesernyés-édes dohányfüstben, fellengzős szövegelésekre ragadtatva magukat!... Olivér ilyenkor, izzó tekintettel és izzadt tenyérrel, hevesen kezdett tiltakozni. Az erőmutatvány legtöbbször azzal végződött, hogy ő kikacagta, kigúnyolta a „gyengébb nem” képviselőjének hisztériás ostor-csattogtatásait. Sőt nem mulasztotta el hangsúlyozni a történelmi gyakorlatra visszavezethető különbséget, azt, hogy a szépnem esetében az önállóság, a szabad életforma: smafu!...
*
„Meghalt a szerelmesem. Tegnapig kómában, önkívületi állapotban volt; mától én estem önkívületbe. Mondják, hogy ez még nem teljes halál… De fájdalmasan elérhetetlen maradt számomra, mindaddig, amíg megszűnök én is létezni.”
Ki hitte volna, hogy a szeszélyes véletleneken, a vissza nem térő pillanatokon múlik minden, az esendő perceken, órákon, melyek közt a legtöbbször hiába is keresnénk bármilyen összefüggést. „Soha nem az bántott, hogy valaki – akárha a nyakamnak szegezné a kést – nyíltan a hivatalos, bevett erkölcsi elvek ellenségének nevezett – fölidézve magában a fiú őszinte vallomását, az arca átforrósodott. – Ám, amikor az erkölcsi érzék hiányával kell szembenéznie valakinek! Ki adja vissza a saját gyengeségeinkkel farkasszemet néző fehér éjszakákat!... Az emberek jelleméből, logikátlan gondolatficamaikból szinte ki lehet találni a lehetséges célba jutást vagy bukást.”
Bakfis fejjel nem volt simulékony, nem hallgatta el véleményét az anyja előtt, ha a meggyőződéséről volt szó. Az apja elveire nem emlékezett – kicsi korában történt, amikor csak úgy elhagyta őket (?) –; talán emiatt is valamilyen aszkétikus elutasításból fakadt az anyja minden keserűsége, bizalmatlan, a jó elől is elzárkózó természete. Az ösztönös megérzéseket választotta inkább, mintsem a valósággal szembesülve, emberi gyarlóságoktól és jogszabályoktól függetlenül, legalább a reménykedés ritka ünnepnapjain asztalfőre ültesse az életöröm tiszteletét.
„Mindenre emlékszem, végigélem a legkritikusabb perceket, órákat, kinyitom az ablakszárnyakat, hogy a gázszagot kiszellőztessem, kiszámolom a visszajáró pénzt a hentesüzletben. Önkívületben fogok versidézeteket mondani, némán könnyezni, visszafojtott lélegzettel dühöngeni – legalábbis egy ideig. Nem magamért teszem, csak azért, hogy emlékezni tudjak a veszteségeimre. Fontolgatom: mi fog történni, ha megkísérelek elmozdulni innen? Ha úgy teszek, hogy nem is az én halottam fekszik itt letakarva… Nem miattam halt meg!”
Hallja a gépkocsit, amint síró gumikkal s nagy sebességgel kilőtt, valahova a semmibe.
A szürke ház emeleti ablakában a képzeletét követő, a démonival ártatlanul kacérkodó lányalak: elnéz, hiszékenyen, egyelőre csak önmagát féltve, sajnálva…
Ő az, de már túl a sejtéseken, tudja, mire fog megébredni holnap.
